Szigetlakók szentjei

„Az utánzás – imitatio Christi – mennyei művészete álljon előttünk böjtben. Utánzás, mely célhoz érhet bennünk és mindazokban, akikre ránézünk, és meglátjuk bennük az Isten képmását. A Krisztus-arcot.” – Gáncs Tamás jegyzete.

„Anatolij fiatal katonaként nehéz választásra kényszerül. Amikor a nácik fogságába esik, saját életének megmentése érdekében meg kell ölnie parancsnokát. E szörnyű tett után ortodox szerzetesek mentik meg, és adnak neki otthont, Anatolijból pedig szerzetes lesz. A férfi még harminc évvel a szörnyű események után sem képes szabadulni a bűntudattól, pedig közben – különleges képességének hála – híres gyógyító, sokak számára valóságos szent lesz.”

A sziget című orosz filmnek, Pavel Lungin többszörösen díjnyertes mozijának bevezető summája ez, egy nagyon izgalmas művészfilmé, mely elgondolkoztató spirituális élményként is működik, rendkívüli különleges világba viszi a mindenkori nézőt. Az alkotás, amely Andrej Tarkovszkij rendezőzseni filmjeinek hangulatát idézi, nagyon felkavaró, igazi böjti önvizsgálatot provokálhat ki belőlünk. A film főszereplője, Anatolij ugyanis teljesen új életet kezd egy olyan dráma után, amely alapvetően felülír mindent, ami azelőtt történt vele.

A sziget. Egy világ, ahol egy kicsit minden másképpen működik, de ahol ugyanúgy megjelenik minden, mint a szigeten túli világban. Úgy vélem, hogy az Efezusi levélnek – amely Pál nevében íródott, de jóval későbbi, hiszen nem Pál korabeli szituációkat tükröz – az egyházi, gyülekezeti idillje valahogyan úgy működik, mint egy sziget. Egyszerre van jelen benne az a valóság, amely körbeveszi a közösséget, ugyanakkor maga a mérce nagyon magasan van, ahogy olvashatjuk igénk első versében: „Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket…” Szinte érezzük belőle a történelmi kort, amelyben a szülők valódi példák voltak, a római társadalmat, ahol az utánzás, a mimészisz, a követés fogalma ismert volt a korabeli retorikából csakúgy, mint a gyermeknevelésből.

Ezzel persze nem azt állítom, hogy ma nincs olyan, hogy egy gyermek utánozza a szüleit, vagy a szülei a követendő példák előtte, csak azt, hogy akkor a szülő mint példa sokkal erőteljesebben jelen volt a társadalomban, mint ma. „…mint szeretett gyermekei” – írja a levél szerzője, és érezzük, hogy az a követés, utánzás, amely egy szülő-gyermek kapcsolatban megvalósulhat, milyen óriási kihívásnak tűnik, ha Isten-ember relációban gondolkozunk, különösképpen, ha hozzátesszük a levél egyik legfontosabb üzenetét: „…éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket…”

A mimészisz, a követés, az utánzás alapja nem más, mint a krisztusi szeretet és az ezzel szorosan összekapcsolódó megbocsátás képessége. Ahogyan a 4. fejezet utolsó versében olvassuk: „Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.”

Az utánzás, amelyet tőlünk, mai szigetlakóktól elvár Urunk, nem öncélú. A másik emberre mutat, talán éppen azokra, akikre mi nem szívesen néznénk, vetnénk tekintetünket. És bár a zsoltárossal együtt valljuk, hogy „szemem állandóan az Úrra néz” (Zsolt 25,15), ez nem azt jelenti, hogy csak felfelé tekintünk. Körbe is kell néznünk. Az erő, a nyitottság, a bátorság, az iránytű felülről jön, de ebből nem következhet önzés vagy bármi, ami a szentekhez méltatlan. Szentekhez, ami – tudjuk – azt jelenti: az Istenhez tartozókhoz. Nekünk, a szigetlakók szentjeinek szól a biztatás: lehet másképpen is. Mert attól, hogy Krisztus földi egyháza, azon belül is egy-egy gyülekezet néha olyan, mint egy sziget, annak minden szépségével és kihívásával együtt, még ott a kísértés, hogy minden maradjon ugyanúgy bennünk és körülöttünk, példának okáért az idei böjtben.

Pedig a világosság gyermekeinek lenni – amely kifejezés ismeretlen az izraeli gondolkodásban, viszont jól ismert a holt-tengeri tekercsek könyveiben, de az Újszövetségben is – hihetetlen kiváltság. Olyan, amire büszke lehet mindenki, aki képes erre az utánzásra, az imitatio Christire, amelyről oly szépen írt Kempis Tamás középkori Ágoston-rendi szerzetes, és amire te is, én is vállalkoztunk és vállalkozunk egy életen keresztül.

Az utánzás – imitatio Christi – mennyei művészete álljon előttünk böjtben. Utánzás, mely célhoz érhet bennünk és mindazokban, akikre ránézünk, és meglátjuk bennük az Isten képmását. A Krisztus-arcot. Bennük, akiknek éppen gyógyulásra van szükségük. A világosság gyógyít, de ez csakis tőle jön: a világ világosságától.

Dúdoljuk együtt, imádkozzuk együtt a böjti csendben a taizéi közösség egyik legszebb dalát és annak szövegét: „Te vagy a fény a szívemben, Jézus, / Add, hogy ne szólhasson bennem a sötét! / Te vagy a fény a szívemben, Jézus, / Krisztus, jöjj, Te vezess utamon!”

***
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. március 19–26–i 88. évfolyam 11–12. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a  e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.