Konfirmáció

A konfirmáció szó a latin confirmatio kifejezésből ered, amelynek jelentése: megerősítés. A konfirmáció mint a jog területén használatos kifejezés egyúttal vallási, egyházi alapfogalom is. A protestáns egyházakban ugyanis a konfirmáció ünnepélyes alkalma után válik a konfirmált személy az egyház teljes jogú, felnőtt tagjává, azáltal, hogy miután megismerte egyházának tanítását, és erről bizonyságot tett az úgynevezett konfirmációi vizsgán, a gyülekezet előtt nyilvánosan is megvallja hitét. Az evangélikus konfirmandusok a konfirmációi istentiszteleten vehetnek életükben először önállóan úrvacsorát.

Polgári értelemben Magyarországon a tizennyolc éves kor a nagykorúság határa. Az evangélikus gyülekezeti tagság szempontjából ez a határ a konfirmáció. Az evangélikus egyházban legkorábban tizenkét-tizenhárom éves korban lehet konfirmálni.

Csak megkeresztelt személy konfirmálhat. Gyermekkeresztség esetén a szülők és a keresztszülők fogadalmat tesznek arról, hogy a keresztelendő gyermeket hitben nevelik. A konfirmációt megelőzően a fiatalkorba lépett személy megismeri a keresztény hit alapvető igazságait, és a konfirmáció ünnepi alkalmával tudatosan vállalja az egyházhoz tartozását. A konfirmáló személyt konfirmandusnak nevezik. A konfirmációt felkészítő oktatás előzi meg, maga a konfirmáció eseménye pedig két részből áll: a konfirmációi vizsgából és a konfirmációi istentiszteletből.

A bérmálás mint a konfirmáció előzménye

A jelenleg gyakorolt konfirmáció gyökerei az őskereszténységig, azon belül a keresztelés mozzanatáig nyúlnak vissza. Az ősegyházban a felnőttkeresztséget gyakorolták, a keresztelés eseményét pedig felkészítés előzte meg. Ennek során a keresztelendők megismerték az egyház tanítását, és vallást tettek hitükről. A keresztség során vízbe merítették a keresztelendő személyt, majd a szertartás részeként megkenték a fejét szentelt olajjal, és megáldották, ami az apostoli áldás továbbadását jelentette, valamint a megkeresztelt személy arcon csókolása (békecsók) is a liturgia részét képezte.

Miután az 5. századtól terjedni kezdett a gyermekkeresztség gyakorlata is, idővel igény mutatkozott arra, hogy a gyermekkorban megkereszteltek felnőttként tudatosan is megerősítsék, azaz konfirmálják egyháztagságukat. Az így kialakult felnőtt hitvallási szertartás, a bérmálás liturgiájába átkerült az olajjal való megkenés és a kézrátétellel történő megáldás is. A bérmálás fokozatosan a keresztséggel egyenrangú szentséggé vált a katolikus egyházban. Később, 1439-ben a firenzei zsinat hét- és tizenkét éves kor között kötelezően kiszolgáltatandó szentséggé nyilvánította a bérmálást.

Az evangélikus konfirmáció kialakulása a 16. század során

A reformátorok számára fontos volt, hogy az úrvacsora vétele összekapcsolódjon a hit tudatos vállalásával, az arról való tanúságtétellel. Luther Márton elvetette a bérmálás középkori formáját és szentség voltát, mert úgy látta, csak a keresztség és az úrvacsora hordozza biblikusan a szentség jelentését. Vagyis csak ezek alapulnak Jézus elrendelésén, és csak ehhez a két szentséghez kötődik az üdvösség ígérete, miközben látható, külső jelük is van.

A reformáció elindítója azonban a bérmálást magát nem vetette el – átalakított formában és nem kötelező jelleggel javasolta a megtartását. Az új, átértelmezett szertartás, a konfirmáció lényegében a fiatalok személyes hitének megvallása volt katekizációs, kérdés-felelet vizsga keretében, bár a reformáció kezdetekor a konfirmáció még nem volt a reformált gyülekezetek mindennapi életének része.

A konfirmáció mai kialakulásáig az évenkénti úrvacsoravételek előtt a lelkészek kikérdezték a megfelelő kort elért fiatalokat a káté kérdéseiből, akik ezután kézrátétellel áldást kaptak, majd úrvacsorát vettek.

A konfirmáció ma élő formáját egy másik reformátor, Martin Bucer dolgozta ki. A hittudós az 1520-as években Straßburgban volt lelkész, ahol hitvitákat folytatott az anabaptista, azaz újrakeresztelő mozgalom képviselőivel. Ellenükben Bucer a gyermekkeresztség szükségességét hangsúlyozta. A viták során megérlelődött benne a gondolat: érdemes lenne bevezetni egy olyan közösségi liturgikus eseményt, a konfirmáció ünnepi alkalmát, amelyen a gyermekkorban megkeresztelt, immáron felnőtté vált egyháztagok megerősítik személyes elköteleződésüket.

Amikor Bucer 1538-ban új szolgálati helyre, Ziegenhain városába került. Az ott élő anabaptistáknak is felvetette a felnőttkori elköteleződés liturgikus megerősítésének ötletét. Mivel gondolata nyitottságra talált, Bucer konfirmációi liturgiát írt hozzá. 1539-ben tartották meg az első konfirmációi istentiszteletet.

A konfirmáció magyarországi megjelenése

A konfirmáció történetében a pietizmus kora fontos állomássá vált. A német pietizmus atyja, Philipp Jacob Spener teológus 1667-ben ismerte meg a konfirmáció szertartását, amely jól illett a pietista tanításhoz, nagy hangsúlyt helyezve a személyes hit megélésére és a hitgyakorlatra.

A konfirmációt Magyarországon a pietisták hazai képviselői honosították meg. Bárány János evangélikus szuperintendens, felpéci lelkész 1756-ban írt Instructio című, az egyházlátogatások rendjéről szóló írásában előírja gyülekezeteinek a konfirmáció tartását.

A konfirmáció gyakorlata idővel a felekezeti határokat is átlépte. 1788-ban jelent meg az a református agenda, vagyis az egyházi alkalmak liturgikus rendjét tartalmazó könyv, amelyet Kis Gergely és Nagy István református lelkészek írtak. Az Erdélyben és a Tiszántúlon használt agendában már szerepelt a konfirmáció rendje.

A konfirmáció hazai elterjedése

A konfirmáció gyakorlata a 18. század végére vált általánossá a magyarországi evangélikusok között. A konfirmációi alkalom gyakorlati elemei – a felkészítő oktatás, a konfirmációi vizsga, a konfirmációi istentisztelet módja és ideje – gyülekezetenként eltérő lehetett. Sok esetben a kialakult tradíciók vagy a mindenkori lelkész személye, annak a konfirmációról alkotott felfogása is befolyással bírt a konfirmációra, mivel az évtizedek során az egyház nem alkotott szigorú szabályozást a konfirmációra vonatkozóan.

A témával kapcsolatban azonban mindenképp kiemelendő, hogy az evangélikus gyakorlat évszázadok óta megőrizte a kezdetekben kialakított káté-, azaz kérdés–felelet formájú konfirmációi oktatási formát.

A mai evangélikus konfirmációi vizsga és a konfirmációi istentisztelet menete és liturgiája megtalálható az Agendában, illetve az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv című kötetben.

A konfirmáció részei

A Magyarországi Evangélikus Egyházban gyakorolt konfirmáció két részből áll: a konfirmációi vizsgából és a konfirmációi istentiszteletből.

A vizsgát több hónapos – maximum kétéves – konfirmációi felkészítés előzi meg. Az oktatás az iskolai hittantól függetlenül, gyülekezeti keretek között zajlik. Ennek során a konfirmandusok bibliaismeretre tesznek szert, valamint megismerik az evangélikus egyház tanítását, hitelveit, miközben nagy vonalakban tisztába kerülnek az evangélikus egyház felépítésével is. Megszerzett tudásukról a konfirmációi vizsgán tesznek tanúbizonyságot családtagjaik és a gyülekezet előtt.

A sikeres vizsgát követő konfirmációi istentiszteleten a fiatalok megvallják hitüket az Apostoli hitvallás és a konfirmációi vallástétel szavaival. A konfirmandusok az oltár köré térdelnek, és a lelkész egyenként megáldja őket egy-egy bibliai igével, nevükön szólítja és jelképes kézfogással felveszi őket a gyülekezet nagykorú tagjainak közösségébe. Az evangélikus gyakorlat szerint a konfirmandusok életükben először a konfirmációi istentiszteleten vehetnek önállóan úrvacsorát.