„Állj előttem sebeiddel…”
A feltámadott Jézusnak, a megdicsőült Krisztusnak is megvannak még a sebei. Jézus a mennybe viszi a sebeket, a fájdalmat, a könnyeket. Ettől kezdve a menny már nem lesz olyan, mint azelőtt volt – írja publicisztikájában Fabiny Tamás.
Tamás nem volt ott, amikor a feltámadott Jézus áthatolt a bezárt ajtón, hogy megmutassa magát a tanítványoknak. Amikor a többi tanítvány beszámolt neki az átélt találkozásról, ő nagy hangon azt mondta: csak akkor hiszi el Jézus feltámadását, ha ujját az oldalába helyezheti, és kezével érintheti meg a szögek helyét (Jn 20,25). Jézus ezért másodszor is megjelent a most már kiegészült tanítványi körnek. Bár az evangéliumban nem olvasunk arról, hogy Tamás ténylegesen megérintette volna Jézust, a legtöbb ábrázoláson mégis így szerepel. Nemcsak a klasszikus festményeken, hanem a kiváló grafikus, Marabu rajzán is. Ezen a képen azonban nemcsak Tamás teszi oda talán reszkető kezét a sebre, amelyet a római katona dárdája ejtett Jézus oldalán, hanem Jézus is kinyújtja karját – és megérinti Tamás szívét.
Ez a tanítvány már korábban is ragaszkodott Mesteréhez. Amikor Lázár a halálán volt, és Jézus ezt mondta: „…menjünk el hozzá!”, akkor Tamás, annak ellenére, hogy Jézust korábbi júdeai tartózkodása alatt meg akarták kövezni, így kiáltott fel: „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” (Jn 11,16) Késznek érezte magát arra, hogy esetleg meghaljon Jézussal együtt, vállalkozott rá, hogy elkísérje őt a halál torkába.
Húsvét után Tamás nem egyszerűen csak a Feltámadottal akart találkozni, hanem meg akarta érinteni a sebeit. Bizonyosságot akart, kézzelfogható bizonyítékot az elképzelhetetlenről. Ez a kívánság a lehetetlenség határát súrolta, hiszen amikor Jézus néhány nappal korábban, húsvét hajnalán megjelent Mária Magdalénának, azt mondta a felismerés örömében felé közelítő asszonynak: „Ne érints engem…” (Jn 20,17)
Tamás felé viszont kinyújtotta a kezét: itt vagyok, megérinthetsz engem. Ez Jézus titka. Neki nemcsak megdicsőült teste van, amellyel képes bemenni a bezárt ajtón, amellyel képes szinte idő és tér fölött cikázni: egyszer Júdeában van, egyszer Galileában. Hanem Jézusnak fizikai, valóságos teste is van. A tanítványok szeme láttára jóízűen megevett egy halat, elpiszmogott vele, nehogy véletlenül megakadjon a szálka a torkán… És igen, ott vannak a sebek a kezén, a lábán és az oldalán. Tamás ezeket szeretné látni, ezeket szeretné megérinteni.
Drága üzenet ez: a feltámadott Jézusnak, a megdicsőült Krisztusnak is megvannak még a sebei. Jézus a mennybe viszi a sebeket, a fájdalmat, a könnyeket. Ettől kezdve a menny már nem lesz olyan, mint azelőtt volt.
Tomáš Halík prágai vallásfilozófus ezt írja egy helyen: „Nem baj, ha ragaszkodunk hozzá, hogy megérintsük Jézus sebeit, és hol találkoznánk vele biztosabban, ha nem éppen a világ sebeiben és az egyház sebeiben, azokban a testi sebekben, amelyeket ő kész volt elszenvedni?” Vegyük észre az egyház sebeit, a világ sebeit, és tudjuk azokat megérinteni, olyan gyógyító érintéssel, ahogy Jézus rátette a kezét Péter lázas anyósára, ahogy meg-érintette a leprást, mert az ő érintése mindig terapikus és gyógyító érintés!
Az egyház sebeiről is vallanunk kell. Egy évtizede jelent meg egy könyv – magyar nyelven is – egy jezsuita szerzőpárostól Az egyház nyílt sebe címmel. Papi bűnökről, molesztálásokról, zaklatásokról beszélnek benne, kendőzetlen őszinteséggel. Fájdalmasak és ráadásul fertőzők ezek a sebek, így mindenekelőtt fel kell azokat tárni, majd keresni Jézusnál a gyógyulást. Ez csakis az erkölcsi, a jogi és a lelkipásztori felelősség vállalásával valósulhat meg. Tegyük hozzá: a magunk evangélikus egyházában is.
Az Újszövetség sajátos metaforája szerint az egyház Krisztus teste (1Kor 12,27). Karcolások, horzsolások, sőt fekélyek és mély vágások is borítják ezt a testet. A nyílt sebeket sürgősen kezelni kell. Bármilyen nehéz is a szembenézés sebzettségünkkel, bármilyen fájdalmas is a gyógyulás folyamata, ezt nem halogathatjuk. Krisztusnak erre a testére is jellemző, hogy „ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi” (1Kor 12,26).
Tamás is hordozhatott sebeket; ki tudja, milyen sérülések lehetnek egy ember Isten iránti bizalmának a megingása mögött? A fel nem dolgozott traumáinkkal járó szenvedés Isten szeretetét is eltakarhatja előlünk.
A rajzon színről színre látják a másikat. Tamás megérintheti Jézus sebeit, de Jézus is megérinti Tamás szívét. Eddig kételkedő ember volt, s talán azt mondta: ez nem fér a fejembe. Igen, lehet, hogy sok minden nem fér a fejünkbe, de annyi minden belefér a mi szívünkbe! Tamás Jézus érintése nyomán eljutott arra, hogy neki többé nem kőszíve, hanem hívő, Jézussal együtt dobbanó szíve van. S ebbe a szívbe már nagyon sok minden belefért, már nem volt szükség elméletekre, bizonyítékokra, csak a leborulás és a vallomás maradt (Jn 20,28): „Én Uram és én Istenem!”
***
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. április 2–9–i 88. évfolyam 13–14. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.