Idegesít ez a szó: „bezzeg”. Miféle tömegsport ez, keresni magunkban a hibát úgy, hogy másokat mindig jobbnak, szebbnek hiszünk? – Hegedűs Attila iskolalelkész írása.
Nálam akkor szakadt el a cérna, amikor azt olvastam egy cikkben, hogy Japánban milyen nagyszerű az oktatási rendszer, például nincsenek az iskolákban takarítók, a diákok maguk takarítják a termeket és a vécét. A cikk felhangja az volt, hogy lám, a japánok milyen jól nevelik gyermekeiket önfegyelemre és alázatra, ehhez képest mi… Épp csak az az apró tény hiányzott az írásból, hogy eközben Japánban az egyik legmagasabb az ifjúkori öngyilkosságok aránya – a fiatalok nehezen viselik az elvárásrendszert, amelyben élnek. Valóban ezt akarjuk, ez a példa? Ha nem, akkor miért sokkoljuk magunkat azzal, hogy „bezzeg a japánok”?
Mások jobbak?
Semmi bajom Japánnal, csodálom a kultúrájukat, rendszerességüket, a feladat iránti alázatukat, technikai eszközeiket, de tudok társadalmi problémáikról is: a gyomorgörcsös fiatalokról és az elmagányosodott öregekről. Nekik ugyanúgy megvannak a maguk terheik, mint nekünk, csak azok mások, mint a mieink. Ahhoz, hogy azt mondhassuk, „bezzeg ők”, először el kell felejteni az igazság felét.
Idegesít ez a szó: „bezzeg”. Újra és újra be akarják nekem bizonyítani, hogy mindenhol mindenki jobb, mint az a közösség, amelyben benne vagyok: másutt jobb a munkamorál, az életkedv, az oktatás, a lelkiség, az ételek minősége – hadd ne folytassam a sort.
Bezzeg Nyugat, bezzeg Japán, bezzeg más politikusok, vallások, felekezetek, iskolák, családok, más tanárok, szülők és gyerekek – ők bezzeg másmilyenek, jobbak, velük szemben mi csak… á, hagyjuk, szót sem érdemel. „…ez színvonal?” – kérdezi Pierre a Megáll az idő című, a hatvanas években játszódó filmben, mielőtt elindul egy Wartburggal a nyugati határ felé. Mert itt semmi nem olyan, mint másutt, bezzeg ott…
Miért jó nekünk, ha magunkat mindig rosszabbnak látjuk másoknál? Miféle tömegsport ez, keresni magunkban a hibát úgy, hogy másokat mindig jobbnak, szebbnek hiszünk?
Árnyékok a siker mögött
Nem arról van szó, hogy ne figyeljünk semmire és senkire, legyünk önteltek, hiszen nálunk minden rendben van. Bőven van mit tanulnunk másoktól hitünk megélésében, oktatási rendszerben, vitakultúrában, játékosságban és komolyságban, egészséges életmódban egyaránt. De egész más, ha tanulok valakitől, vagy ha megalázottnak és elveszettnek érzem magamat mellette.
Ráadásul a bezzeget mondókat olykor az sem zavarja, ha párhuzamosan két egymással ellentétes szempontból kellene szégyellnünk magunkat: bezzeg az északiak mennyivel pontosabbak – bezzeg a déliek mennyivel lazábbak… Ebből a helyzetből nincs kiút. Ha keressük az okot, hogy miért érezzük magunkat rosszul, meg is találjuk.
Élek a gyanúperrel, hogy azok, akikre rámondjuk, „bezzeg ők”, nos, ők maguk is teli vannak kérdéssel, kétellyel, problémával, rosszabb esetben hazugsággal és álszentséggel. És ha mi magunk leszünk mások számára bezzeggé, akkor – bármennyire jóleső is a helyzet – csak annyiról van szó, hogy a másik nem látja vagy nem akarja látni azokat a harcokat, kudarcokat, titkokat és árnyékokat, amelyek a mi „sikerünk” mögött rejtőznek.
Miért a másik mérték?
Egyáltalán, miért kell hasonlítgatni? Miért fontos, hogy magamat, közösségemet másokhoz mérjem: más nemzethez, valláshoz, felekezethez, családhoz? Amikor az uszodában vagyok, fontos, hogy milyen gyorsan úszik a mellettem lévő sávban valaki? Nem csak az, hogy én gyorsabb, erősebb vagyok-e a két héttel ezelőtti önmagamnál? Miért csinálunk mindenből versenyt?
Lelkigondozók, életmód-tanácsadók alapvetése ez: ne másokhoz mérd magad, hanem önmagadhoz! Ne a többieknél legyél jobb, hanem a tegnapi énednél! Fontos ez az üzenet, mégis, szerintem érdemes továbbgondolni.
A mindenséggel mérd magad!
József Attilának ez a sora egyben a végzete is volt. Nem tudott megalkudni az „elég jó”, „nekem így is megfelel”, „szódával elmegy” szinttel – a teljességet tette meg mértékegységnek. Számára a bezzeg nem a másik ember, hanem a tökéletesség volt. De ez a tökéletesség iránti vágy egyben ki is szakította az emberek közül, végzetesen magányossá tette – és a végeredményt mindannyian jól ismerjük.
Különös párhuzam, de az ifjú Luther ugyanezt élte meg: hogy a mérték, amelyen őt megmérik, a tökéletesség. Igyekezett tökéletes lenni, megfelelni a fenti, Istentől jött elvárásoknak. Tökéletes szerzeteslét, tökéletes zarándoklat, tökéletes imádság, tökéletes vallásosság – ezek szorították. Nem az érdekelte, hogy jobb a többieknél, hanem az, hogy rosszabb az Istentől elvártnál. József Attila halálában része volt ennek a kétségbeesésnek, hogy csak a mindenséghez tudta mérni magát. És kis híja volt, hogy Luther élete is ráment erre az isteni bezzegre…
Ki lehet igazán bezzeg?
Keresem, ki lehetne az, akit tényleg bezzegnek tekinthetnék. Ki az, akire gondolva nem érzem, hogy azért van az éremnek másik oldala is, hogy tökéletessége mögött álszentség rejtőzik? Minél tovább tűnődöm ezen, annál inkább azt érzem, igazából egyetlenegy embert ismerek, aki megfelel ennek a képnek.
Aki tényleg úgy tud ember lenni, ahogyan kellene: amikor ünnepel Kánában, teljes szívével csinálja; amikor negyven napig böjtöl, a teljességig viszi; amikor figyel, minden idegszálával figyel a másikra; amikor tanít, szinte tapintható a csend, amellyel hallgatják az emberek, és kész tanulni, növekedni, túllátni saját kortársainak korlátain. És ami a legfontosabb: amikor szeret, azt is teljesen megéli, még a kereszthalál elől se riad vissza, hogy bocs, de ezt azért még érted se… Ha van olyan, aki bezzeg lehetne, az csak a Názáreti.
Miért nem érzek mégse mellette soha kínos, feszengős hangulatot, miért nem aláz meg a tökéletessége? Talán ezért, mert ő nem azért áll mellém, hogy hozzá viszonyítva érezzem saját kicsiségemet. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” – mondja (Mt 11,28). Ha épp elegem van abból, hogy magamat mindig a gyengébbnek, rosszabbnak érzem, ha elegem van abból, hogy bezzegek vesznek körül, akkor odaülhetek mellé, megpihenhetek szeretetében, és nem kell azon aggódnom, mások milyennek látnak.
Nem mellesleg az ifjú Luthert is az mentette meg, hogy megtanulta nem másokhoz mérni magát, de nem is elveszni az Isten elviselhetetlennek érzett tökéletességében, hanem oda tudott ülni a mellé a Krisztus mellé, aki bár megtehette volna, soha nem akart bezzeg lenni. Jézus nem utánzókat, hanem követőket hívott: nem az a lényeg, hogy hozzá hasonlóan tökéletesek, hanem az, hogy mellette vagyunk-e.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. április 10–17–i, 87. évfolyam 13–14. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
