Egyházunk püspökeként és a németországi, erlangeni székhelyű Martin-Luther-Bund elnökeként testvéri és szolidaritási látogatásra hívtak Ukrajnába, Odessza vidékére. Útitársam Vörös Szabolcs volt – a Válasz Online külpolitikai újságírója, egyúttal remek fotós is –, aki idén már hetedszer járt a háború által megtépázott országban. Utunk során, június 17–20. között, hús-vér emberekkel találkozva számomra arcot kapott a nyomorúság, de az emberi segítség is.
Érkezhetnénk közel kétnapos vonatút után is, Kijeven keresztül, de kínálkozik egy másik lehetőség, így legalább a maroknyi moldovai evangélikust is meg tudjuk látogatni: bécsi átszállással az egykori szovjet tagköztársaság fővárosába, Chișinăuba (korábban Kisinyov, magyarul Kisjenő) repülünk.
Chișinău: a szórvány szórványa
Moldova – hivatalos nevén Moldovai Köztársaság – fővárosában papi ingéről könnyen megismerem Valentin Drăgant, az ország egyetlen evangélikus lelkészét. Hamarosan egy lakótelepi épület alagsorában vagyunk, ahol amolyan pincetemplomot alakítottak ki. Az oltár körül tizenöt-húsz embernek van ülőhely, de a terem másik része alkalmas egyéb közösségi életre. A falakon képek a gyülekezetnek és diakóniájának az életéből, külföldi látogatókról. Az asztalokon moldáv, ukrán és német nyelvű Bibliák, énekeskönyvek és Luther-kiadványok.
Megtudjuk, hogy ebben a meglehetősen szegény országban nagy szükség van az egyház diakóniai jelenlétére. A lelkész és felesége, Anna huszonhárom éve végzi ezt a szociális munkát. A németországi Martin-Luther-Bundtól – Luther Márton Szövetségtől –, más segélyszervezetektől és nyugati egyházaktól kapnak támogatást. A szegények közötti szociális munkát tavaly február óta egyre inkább az ukrajnai menekültek befogadása és ellátása váltotta fel. Az orosz megszállás után ide is tömegek érkeztek. A lelkész fiának lakásába is sokakat befogadnak, ágyat, zuhanyozási lehetőséget és étkezést nyújtanak számukra.
Mielőtt továbbindulunk a határra, bőséges ebéddel, jó vörösborral kínálnak, majd közösen imádkozunk.
Az ukrán határig több mint két óra az út, így Valentinnal van módunk beszélgetni. Igazi ébredési ember, aki missziói lelkülettel végzi munkáját. Mivel szombat késő délutánra jár az idő, megkérdezem, kész van-e már a prédikációja. Nem igazán érti, mire gondolok. Számára az igehirdetés a szószéken születik majd meg, úgy, ahogy azt a Lélek adja.
Gyalogszerrel a határon
Az utolsó moldáv falu futballpályáján hatalmas sátrak állnak: az érkező menekülteket helyezik el ilyen módon.
Határátlépésünk kalandos. A moldáv oldalon kiszállunk, és gyalog megyünk át – számos ellenőrző ponton áthaladva – a túlsó oldalra. Ott vár minket Jurij, az odesszai gyülekezet munkatársa. A filmekből ismert túszcserére emlékeztet az a tény, hogy a Brot für die Welt (Kenyeret a Világnak) elnevezésű német segélyszervezet két munkatársa az ő kocsijából száll ki, hogy a határon való átsétálás után aztán Valentin autójával menjenek a chișinăui repülőtérre.
Rengeteg a teherautó, így a bő százötven kilométeres utat három óra alatt tesszük meg. Ilyenkor hosszúak a nappalok, így még sötétedés előtt érkezünk Odesszába. A külvárosban itt még tankcsapdák állnak, illetve több ellenőrző ponton kell áthaladnunk. Az óriásplakátok többsége a hadseregbe toboroz.
Sziréna és harangszó
Szállásunk az evangélikus központ vendégszobája. Amint Jurij mondja, ha sietünk, még el tudunk menni vacsorázni: éjfélkor kezdődik a kijárási tilalom. A kerthelyiségben, ahol ülünk, semmi nyoma a háborúnak. Egy tizennyolc-húsz évesekből álló társaság szemmel láthatóan születésnapot ünnepel. Huszonhét éves kor alatt nem sorozzák be a fiúkat kötelező jelleggel – sok fiatal persze megy önkéntesként.
A kijárási tilalom idején elcsendesedik a város – egy ideig. Hajnali kettőkor éktelen szirénázásra ébredünk. Reggel tudjuk meg a légiriadó okát: az oroszok négy rakétát lőttek ki a városra, de az ukrán légvédelem hatástalanította őket.
Nem sokkal később a harangok sokkal kedvesebb hangja szól. Örömmel készülök a vasárnapi szolgálatomra, hiszen elsősorban azért jöttem, hogy Isten vigasztaló és bátorító igéjét hirdessem itteni testvéreimnek. Vendéglátónk Alexander Gross, a gyülekezet lelkésze, aki egyúttal az Ukrajnai Evangélikus Egyház zsinati elnöke is. Ennek a közösségnek a püspökét, Pavlo Shvartsot láthattuk tavaly vendégül az Északi Egyházkerület missziói napján.
Alexander Dél-Oroszországban született, édesanyja és testvérei most is ott élnek. Fiatalon, a munka miatt jött Ukrajnába, mérnökként dolgozott. Mióta elvégezte a teológiát, lelkészként szolgál. Néhány éve komoly összeütközésbe került az akkori, a pénzügyeket és a vezetési stílust tekintve enyhén szólva zavarosnak és kártékonynak mondható püspökkel, de annak eltávozása után békét teremtett az egyházban és a gyülekezetben.
Bevándorlók és kivándorlók
A fekete-tengeri történelmi város ékessége a német bevándorlók által épített Szent Pál-templom. Mellette – tanúság erre az ukrán és orosz nyelvű utcanévtábla – az „ulica Lutyeranszkaja”, Lutheránus utca. Ezt a különlegesen szép épületet a kommunisták 1937-ben bezárták. Egy ideig tornaterem volt benne, aztán a hetvenes években a szovjetek győzelmi napi ünnepsége keretében mámoros hangulatban felgyújtották. Az üszkös romok 2008-ig álltak mementóként, amikor is német egyházi támogatással újjáépítették az épületkomplexumot.
Nemcsak a templom újult meg, hanem a gyülekezet is: a kikötőváros evangélikussága több száz főre duzzadt. Ukrajna orosz megszállása során Odessza volt az agresszió egyik célpontja. Az evangélikus közösség mintegy hetven százaléka kivándorolt. Az elmúlt tizenhét hónapban hazánk is számos odesszai menekültet fogadott be. Mindig emlékezni fogok azokra a gyerekekre, akikkel abban az alkalmi „skólában” találkozhattam, amelynek egyházunk székházának alagsori termeiben adhattunk otthont tavaly tavasszal és nyáron. Amint elmondták, a háború után haza szeretnének térni, hiszen a családok férfi tagjainak – az apáknak és a férjeknek – otthon kellett maradniuk.
Odesszai látogatásom során megtapasztaltam, hogy mégsem ürült ki a templom. Számosan érkeztek azokról a településekről, ahol most harcok dúlnak, és jöttek olyanok is, akiknek a Nova Kahovka-i gát felrobbantása okozta természeti katasztrófa miatt kellett elhagyniuk az otthonukat. Sokan pedig felnőttként keresztelkedtek meg és konfirmáltak, lettek a gyülekezet tagjai. Sokak számára az evangélikusság a modernitást képviseli, ami a helyi egyházakat nem igazán jellemzi.
Őszintén megmondom, többségében fejkendős bábuskákra számítottam a gyülekezetben, ám helyettük sok középkorú, jól öltözött emberrel találkoztam az istentiszteleten és a színvonalas esti orgonakoncerten is. A zene azért is a szívemig hatolt, mert tudom, hogy 1937-ben nemcsak a gyülekezet lelkészét, Karl K. Vogel tiszteletest végezték ki, hanem a gyülekezet orgonistáját, Theophil Richtert is, aki nem más, mint a világhírű zongoraművész, Szvjatoszlav Richter édesapja. A mártír orgonistának a templom oldalában, világhírűvé lett fiának a parókia falán állítottak emléktáblát.
Ének, ima, szabadság
Vogel lelkész és Richter kántor mártíriumáról korábban Prőhle Gergely cikkében olvastam (A mártír kántor fia címmel jelent meg az Evangélikus Élet 2018. szeptember 23-i számában), így az igehirdetésem elején rájuk és a többi odesszai mártír evangélikusra utaltam. Prédikációs textusként Pál és Szilász filippi bebörtönzését választottam (ApCsel 16,20–40), amelynek alapján az üldöztetés során is lehetséges éneklésről és imádságról, valamint a szabadságról beszéltem.
Radnótira is utalva egyebek mellett ezt mondtam: „Oly korban élünk ma is a földön, amikor úja háború dúl, és a hatalomvágy nem ismer határokat. Ártatlan emberek halnak meg, veszítik el otthonukat, kénytelenek elmenekülni. Éppen ezért oly korban élünk e földön, hogy a megtámadottat megvédeni, az elesettet segíteni, a menekültet befogadni vagyunk kötelesek. Ezért meríthetünk közösen vigaszt és erőt a Bibliából, Isten igéjéből.” Igehirdetésem végén ismét a mártír kántorra utalok, immár olyan formában, hogy a Jelenések könyvét idézem, azt a szakaszt, amelyben a vértanúk éneklik Mózes és a Bárány énekét: „Itt, a Fekete-tenger mellett felidézi bennem azt, amit a Jelenések könyvében olvasunk: »És láttam valami üvegtengerfélét, amely tűzzel volt vegyítve, és láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat…«” (Jel 15,2–3)
Az odesszai evangélikusok kis része még ért németül, de az istentisztelet alapjában oroszul folyik. Szinte mindegyik éneket jól ismerem: az egyes versszakokat – pünkösdi lelkülettel – oroszul, németül, angolul vagy magyarul éneklem… Az úrvacsorát az oltár körül állva vesszük. Az istentisztelet végén egyebek között egy olyan festett falitáblát adok át ajándékba, amelyen a „Békesség nektek!” bibliai mondat szerepel. Örömmel tapasztalom, hogy a gyönyörűen felújított templom belső ajtaján éppen ez a mondat olvasható hat nyelven.
Az istentisztelet után többekkel tudok személyesen is beszélgetni. Egy tizenöt éves fiú, Mark kiváló angolsággal elmondja, hogy nemrég konfirmált, és majd teológiát szeretne tanulni. Már most olvassa Szent Ágostont.
Felnőtt konfirmandusokkal
Néhány hete, Szentháromság ünnepén felnőttkonfirmáció is volt a Szent Pál-templomban. Összesen heten vettek részt a hónapokon át tartó tanfolyamon, majd lettek az egyház teljes jogú tagjai. Valamennyien olyan értelmiségiek, akik teljesen szekuláris környezetből jöttek, vagy ortodoxok voltak. Az evangélikusságban a modernitást és a világra való nyitottságot látják.
Közülük ketten, Galina és Volodimir városnézésre visznek. Amennyire kíváncsi vagyok a fenyegetettségében is gyönyörű városra, annyira érdekel az is, amit magukról és a mostani helyzetről mondanak nekünk. Volodimir ateista családban nőtt fel, nagyszülei kommunisták voltak. A háborúban több barátját elveszítette, az egyiket Bahmutban. Azért kereste meg az evangélikus egyházat, hogy a traumáit fel tudja dolgozni. Családja is nagyon hiányzik neki: felesége, tizennégy és tizennyolc éves fiaik Lengyelországban élnek. Egyetemi oktatóként fontosnak tartja megemlíteni, hogy az evangélikus teológiát jól átláthatónak tartja, és ez az egyház szerinte kevésbé politikus, mint az ortodox.
Galina tizenhat évesen került Odesszába Oroszországból, hogy germanisztikát tanuljon. Idegenvezető lett; ma persze lényegében nincs munkája. Nagyapja ortodox pap volt, a sztálini időben másfél évtizedet a Gulagon töltött. A Sztálint követő pártfőtitkár, Hruscsov idején térhetett csak haza, addig semmit nem tudtak róla. Utána még hat évig élt, de az átéltekről soha nem beszélt.
Herszoni menekültek között
Másnap Alexandernek és feleségének, Alinának a vendégei vagyunk. A Petrodolinszke (német nevén Petersthal) nevű faluban megismerhetjük azt a munkát, amelyet halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek között végeznek. Alexander tevékenysége nemcsak Odesszára, hanem mintegy negyven kilométeres körzetben számos falura is kiterjed. Megmutatják nekünk Novohradkivka (németül Neuburg) 20. század elején épült, de a szovjethatalom által 1937-ben bezárt, sokáig kultúrházként használt templomának romjait.
Petrodolinszkében találkozom a Herszon megyéből Odessza környékére menekült családokkal. Egy ilyen személyes látogatás lehetőséget ad arra, hogy ne csak újsághírekből, hanem személyes beszélgetésekből is tájékozódjak. Nemcsak számokat és adatokat látok, hanem hús-vér embereket is. Számomra arcot kapott a nyomorúság, de az emberi segítség is.
Szvetlana és két lánya ül szemben velem. A nagymama otthon a gyülekezet felügyelője. Könnyeiket törölgetve mesélnek arról, hogyan élték át az orosz megszállást. A kórház és a középületek megsérültek, a templom ablakai is betörtek. De telefonjukon képet mutatnak arról, hogy ősszel, az aratási hálaadó ünnepen ilyen körülmények között is feldíszítették a templomukat, és együtt imádkoztak. „Jobban féltettem a templomot, mint a saját házamat” – mondja Szvetlana. Amikor az ukrán felszabadítók megérkeztek, a civilek és a katonák együtt sírtak az örömtől. A megszállás idején a helyükön maradtak, de a gátszakadás után el kellett hagyniuk az otthonukat.
Szvetlana elmondja: „Amint csak lehet, hazamegyünk.” Lányai online oktatásban részesülnek. Viktória, a nagyobbik most érettségizik, Valeria, a kisebb pedig más menekültekkel együtt most konfirmált. A végén együtt imádkozunk, majd a lányoknak egy-egy Luther-rózsás kitűzőt adok. Elmondom nekik, hogy mi, magyar evangélikusok így köszöntjük egymást: „Erős vár a mi Istenünk!” Utána jövök rá: éppen a menekültek világnapja van.
Hazafelé úton végig a bibliai történetre gondolok. Pál és Szilász a nyomorúság idején kitartóan imádkozott, és énekkel magasztalta Istent. Ezt tette Vogel tiszteletes és Richter kántor is. Ezt tesszük mi is.
