Aranylakodalmát ünnepli idén az Európai Protestáns Egyházak Közössége. Kérdés, tud-e közös hang lenni, és tudja-e azt hallatni. Az egyházak összefogásának fontosságáról és a szervezet jövőbeli terveiről Mario Fischert, a szervezet főtitkárát Cselovszkyné Tarr Klára, egyházunk országos irodája ökumenikus és külügyi osztályának vezetője kérdezte a németországi Nürnbergben június 7–11. között megrendezett harmincnyolcadik protestáns egyházi napok – Kirchentag – magyar standjánál.
– A mintegy hetvenezer résztvevőt megmozgató protestáns egyházi napokon az Európai Protestáns Egyházak Közössége [Gemeinschaft Evangelischer Kirchen in Europa, GEKE] saját standdal van jelen. Miért tartja ezt fontosnak?
– Az ötvenmillió európai protestáns hívő fele Németországban él, a Kirchentag pedig a legnagyobb protestáns találkozó a kontinensen. Egyrészről ezért is fontos, hogy jelen legyünk itt a GEKE-vel. Szerintem azonban az is remek, hogy sok tagegyház is jelen van, amelyek – ahogy például a Magyarországi Evangélikus Egyház is – szintén standdal igyekeznek ismertté tenni a saját munkájukat. Ez nagyszerű és egyszerű lehetőség a tagegyházaknak a találkozásra. Másrészről természetesen fontos, hogy a GEKE is bemutatkozzon a Kirchentag több tízezernyi német érdeklődője előtt.
– Főtitkárként rendkívül szerteágazó a feladatköre. Milyen kötelezettségei vannak a Kirchentag ideje alatt?
– A találkozó alatt egészen könnyen átlátható feladataim vannak egyrészt a standunknál, másrészt különböző rendezvényeket tartunk, például a diaszpóraegyházak teológiáját illetően, bemutatva a kis egyházak kapcsolatgazdagságát, de workshopot is rendeztünk az úgynevezett euroárvákról, vagyis azokról a kelet-európai gyermekekről, akik szülők nélkül nevelkednek, mert a szüleik Nyugat-Európában dolgoznak. De tartottunk Feierabendmahlt, egy sajátos úrvacsorás alkalmat is, amely valódi vacsorával ért véget. Ezenkívül pedig személyes feladatomnak tartom természetesen, hogy meglátogassam itt a tagegyházak standjait, meghallgassam, hogy az egyes országokban milyen kihívásokkal küzdenek az egyházak, mi áll épp a tevékenységük fókuszában, és mindezek fényében milyen tanulságokat tudunk levonni európai szinten.
– A GEKE idén lesz ötvenéves, ahogyan a Leuenbergi konkordia is fél évszázados. Hogyan ünneplik meg a jubileumot?
– Ezt nem egy születésnaphoz, hanem inkább egy ötvenedik házassági évfordulóhoz, aranylakodalomhoz hasonlítanám. Ötven éve született egy házassági szerződés, létrejött egy közösség; a benne részt vevők az idő folyamán ismerték meg egymást, ez idő alatt alakultak, formálódtak szorosabbá, változtak meg kapcsolatok. És a hasonlatnál maradva: most már az unokák is itt vannak, és más úton indulnak el, mást gondolnak, esetleg olyasmit, amire az elején az alapítók még nem is számítottak. Itt tartunk most. Van egy jó alapunk, amelyre építhetjük az elődeink által is alakított teológiai munkát, és most itt az idő, hogy a tapasztalatokat beépítsük az egyházi megbízatásokba. A GEKE most már valóban ismertté vált a tagegyházak körében, amelyek maguk is tárgyalják a GEKE-témákat. Azért is dolgozunk most gőzerővel, mert sok tagegyházunk jelzi, hogy az egyházak összefogására van szükség, arra, hogy bizonyos kérdésekben egységes európai álláspontot alakítsunk ki mi, evangélikusok, reformátusok, metodisták. Ezért vált olyan fontossá a GEKE az utóbbi időben.
– A Magyarországi Evangélikus Egyház szorosan együttműködik a GEKE-vel. Mi kis diaszpóraegyház vagyunk, ám a szervezet kiemelten is figyel a diaszpóralétben élő egyházakra. Miért?
– Mint korábban említettem, az európai protestánsok fele Németországban él; a határainkon túl, itt a kontinensen körülbelül háromszázaléknyi evangélikust tartunk számon. Ez a realitás. 2012-ben a firenzei közgyűlésünkön kiemelt téma volt, hogy mit tanulhatunk a kisebbségben élő egyházaktól, hogy mit is jelent valójában egyháznak lenni. Nemcsak azokról az egyházakról beszéltünk, amelyeknek a taglétszáma csökken, hanem arról is, hogy mit jelent egyáltalán egyháznak lenni, és mit jelent ebben az értelemben a diaszpóra szó. Akkor azt fogalmaztuk meg, hogy bár ezeknek a közösségeknek a lélekszáma alacsony, de szoros kapcsolatok építhetők velük. Nem egy privilegizált helyzetből gyakorolnak nyomást, hanem párbeszédben meggyőzőek. Saját közegükben építkeznek másokkal együttműködve, hogy egy-egy témát előremozdítsanak. A kisebb egyházak mindig aktívabbak a cselekvésben a saját társadalmukban. A diaszpóra kifejezés értelmezése ezért átalakult. Korábban úgy gondoltuk, hogy ezek szétszóratott, egymástól eltávolodott közösségek, de most inkább úgy gondolunk rájuk a világban, mint magokra; ahogyan Jézus elhinti az Isten országának magjait. Ezért mondjuk ma már azt, hogy minden egyháznak – akár nagy, akár kisebb – megvan ez a diaszpóradimenziója. Mindenkinek bele kell adnia a közösségbe, kapcsolatgazdagon kell élnie, valódi egyház így élhet a jövőben.
– Kis egyházként magnak lenni reményt adó érzés. Ezt a reményt pedig tovább hordozzák a GEKE tagegyházai. A reménység összefügg a GEKE történetével és az ön történetével az egyházközösség szervezetén belül. Volt a GEKE-hez kirendelt beosztott lelkész, majd az iroda stábtagja, ma pedig a szervezet főtitkára. Miként látja az egyházközösség jövőjét a következő tíz évben?
– Azt gondolom, hogy az a szervezet, amely korábban inkább akadémiai-teológiai szinten dolgozott, most „megérkezett” a tagegyházakba. Azt remélem, hogy a GEKE a tagegyházak számára minél inkább olyan platform lesz, ahol a kérdéseiket meg tudják beszélni. Például hogy miként oldjuk meg a lelkész-utánpótlást, hogyan tudjuk a hitünket a következő generációknak átadni, hogyan reagálunk a társadalmunkat érintő etikai kérdésekre. És remélem, hogy egyre inkább igyekszünk majd egymástól tanulni, közösen válaszokat keresni, és nem hagyjuk magukra a tagegyházakat a megoldások keresésében. Egyfelől ezen a területen látom a GEKE feladatát és jövőjét. Másrészről fontosnak tartom, hogy együtt találjuk meg a válaszokat az olyan kérdésekben, mint például a migrációs egyházak ügye: ezek afrikai, ázsiai hátterű, óriási gyülekezetek, nagyobbak, mint például egy olasz vagy francia protestáns egyház, tehát nagyobbak, mint a helyi keresztény közösségek, amelyek befogadták őket. Ez a helyzet is lehetőséget ad, hogy arról beszéljünk, az ideérkezők hogyan látják a jövőjüket Európában, ahol mi keresztény közösségként élünk. Egy további kérdés pedig, amelyet kiemelnék az európai egyesülési folyamat kapcsán, hogy a GEKE tudna-e az a közös hang lenni, amely a különböző egyházak hangjait összefogja, és a politikai kérdésekben különféle platformokon hallatja. Ebben az összefüggésben a GEKE példaként járhat elöl, mutatva, hogyan tudunk a katolikusokkal, ortodoxokkal együtt élni, együtt cselekedni. Véleményem szerint egyre inkább előtérbe kerül majd a közös diakóniai cselekvés lehetősége.
– „Itt az idő!” – hangzik a Kirchentag idei mottója. Mi foglalkoztatja most a GEKE-t, és mi foglalkoztatja személyesen önt?
– Úgy gondolom, nagy volt a széthúzás Európában; most az orosz–ukrán háború miatt ez egy kissé visszaszorult, jobban összetartunk, de még mindig nagyok Európában a különbségek észak és dél között gazdaságilag, anyagilag, és erős a feszültség Kelet és Nyugat között, ha etikai kérdésekről vagy alapvető meggyőződésekről, a társadalom szerepéről beszélünk. És itt fontos, hogy mi, egyházak összetartsunk, és megálljt parancsolva kimondjuk, hogy ne mindenki a saját országa felhangosított médiájának higgyen a tekintetben, hogy milyen egy másik ország, hanem hallgassa meg az egyes egyházakat, szerezzen tőlük információkat az egyes országokról. Éppen az olyan időkben, amikor centrifugális erők hatnak Európában, fontos, hogy mi, egyházak együtt jelenjünk meg, hogy ne lehessen bennünket nehéz kérdések mentén szétválasztani. Végül még egyszer hangsúlyoznám a diaszpóraegyházak szerepét: nem a számszerűség számít, hanem a társadalomban kiváltott hatás.
– Mi lenne a jókívánsága, kérése a GEKE ötvenedik – házassági – évfordulójára?
– Azt kívánom, hogy a GEKE továbbra is ismert legyen az egyházak számára, hogy növekedjen a jelentősége. Nem kell mindenkinek ismernie a szervezetünket, de az nagyon fontos, hogy protestánsként tudjam: bármikor vehetek úrvacsorát evangélikus, református vagy metodista egyházban, templomban is. Ez kicsit olyan, mint az áram. Nem kell minden gyermeknek tudnia, hogyan lesz az áram, hogyan áramlanak az elektronok, elég, ha azt tudja, hogy ha áramra van szüksége a készüléknek, akkor be kell dugni a konnektorba. Így van ez az egyházközösséggel is: döntő, hogy tudjuk, összetartozunk, és nem engedjük, hogy szétválasszanak bennünket, bármilyen témát dobjon is elénk a média vagy a politikai szélirány.
– Nagyon köszönöm az interjút, és hogy mind főtitkárként, lelkészként, mind barátként kérdezhettem ezekről a témákról!
– Kedves Klára, én is köszönöm! Minden jót kívánok az egyházuknak ahhoz, ami önök előtt áll; tudom, hogy olyan egyház, amely tele van reménységgel. Adják tovább ezt a reménységet az országukban. Köszönöm szépen!
