A keresztény ünnepkörben húsvét után ötven nappal, pünkösdkor arra emlékezünk, hogy a Szentlélek – a Megváltó mennybemenetelekor megígért módon – megjelent a tizenkét tanítványnak. Ők nemcsak vigaszt, bátorítást és erőt kaptak ezáltal, de megkapták a nyelveken szólás ajándékát is. Péter apostol beszédére háromezren keresztelkedtek meg, és lettek Krisztus-követőkké, így pünkösd az egyház születésének ünnepe is. Ugyanakkor ne feledjük: Jeruzsálemben azért voltak akkor annyian, mert a zsidók egyik legnagyobb zarándokünnepére, a savuotra, azaz pünkösdre mentek fel a templomba az ország minden tájáról. Dr. Varga Gyöngyi docenssel, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Teológia Tanszékének vezetőjével beszélgettünk ennek hátteréről.
– Kezdjük a pünkösd ószövetségi alapjainál.
– Az ószövetségi hagyományban három – két tavaszi és egy őszi – zarándokünnepet tartunk számon. Mózes második könyvében olvashatjuk az ezzel kapcsolatos legfontosabb elrendelést: „Háromszor szentelj nekem ünnepet évenként! Tartsd meg a kovásztalan kenyerek ünnepét! […] Azután az aratás ünnepét, amikor meződ vetésének első termését takarítod be. És a betakarítás ünnepét az esztendő végén, amikor a termést betakarítod a mezőről. Évente háromszor jelenjék meg minden férfi az Úristen színe előtt!” [2Móz 23,14–15a.16–17] Az első, a peszách, azaz húsvét ünnepe, a második a savuot, azaz a hetek, más néven pünkösd ünnepe, míg a harmadik a szukot, az őszi betakarítás ünnepe, amely egyben emlékezés a negyvenéves pusztai vándorlásra is.
– Miért hívják ezeket az alkalmakat zarándokünnepnek?
– Mert az ószövetségi rendelkezések értelmében ezekre az ünnepekre a jeruzsálemi templomba kellett felmenniük a hívő zsidó családoknak. A gyakorlatban nem volt egyszerű évente háromszor megtenni ezt, hiszen egy ilyen többnapos zarándokút előkészülete, a többtagú család utazása, az áldozati állatok beszerzése egy bérből és fizetésből élő akkori földművelő ember számára több mint egyhavi keresményének összegét jelentette. Ha mind a három utat felvállalták volna, az még jobban megterhelte volna a családi kasszát. Így aztán lassan kialakult az a tradíció, hogy a családok évente egyszer csak az egyik jeruzsálemi ünnepet töltötték Jeruzsálemben.
– Ahogyan Mózes második könyvében is olvashatjuk, a tavaszi második jeruzsálemi zarándoklat valójában betakarítási ünnep. A naptárban kötött az időpontja, vagy a keresztény pünkösdhöz hasonlóan mozgó ünnepről van szó?
– A peszáchhoz képest kötött a helye, bár maga a húsvét mozgó ünnep. Az Ószövetségben savuot, azaz a hetek ünnepe néven szerepel. A pünkösd szó a görög változatból eredeztethető – a pentékoszté ötvenediket jelent. Az ötvenes szám már az ószövetségi hagyományban is szerepel, ugyanis peszách és savuot ünnepe között ötven nap telik el. Ez a szám úgy jön ki, hogy a húsvétot Niszán hónap 15. napján ülték. Eredetileg ez lehetett az évkezdő ünnep, de elég régóta már a zsidóságban ősszel ünneplik az újévet. A régi hagyomány szerint a húsvét utáni napon, Niszán 16-án tartották az „első zsengék ünnepét”, amely a tavaszi árpaaratási idény kezdetét jelezte. Attól fogva, hogy a levágott szálakból felállították az első kévét, hét hetet kellett számolniuk. A hetedik szombat utáni napon – tehát az ötvenediken – megtartották a tavaszi aratóünnepet, a savuotot.
– A hetes szám amúgy is szimbolikus jelleggel bír.
– Az ószövetségi tradícióban mindig a teljességgel, az Isten teremtési rendjével függ össze. Ha az első teremtés el beszélésből indulunk ki, amelyben Isten megpihen a hetedik napon, akkor észrevehetjük, hogy ez a struktúra tükröződik a hetek ünnepének a hátterében is, hiszen hétszer hét nap telik el húsvét után, míg eljutunk savuothoz, a tavaszi betakarítási ünnephez. A napok számlálásának ezt az egészen különleges tradícióját ómerszámlálásnak nevezik. Az ómer héberül kévét jelent, a napokat pedig úgy számlálják, hogy mindennap félretesznek egy kalászt. Ha hét összegyűlik, kévébe – ómerbe – kötik őket. Mire az első zsenge bemutatásának az ünnepéhez érkeznek, hét darab hét kis kévéből álló köteg áll össze a gabonaszálakból.
– Ugyanakkor savuot nem csak az aratási hálaadásról szól.
– Nagyon izgalmas a bibliai leírásban, hogy a vándorló nép körülbelül két holdhónap – azaz megközelítőleg ötven nap – alatt ért el Egyiptomból a Sínai-hegyig, ahol az Úr a törvényt adta nekik. Még a bibliai hagyomány is ilyen finoman jelzi azt, hogy ez a két ünnep egymáshoz kapcsolódik. Savuotkor, a hetek ünnepén Izrael arra emlékezik, hogy Isten a szabadító és megtartó Isten, aki a törvényével, a Tórával a kiválasztott népet védi és oltalmazza. A szabadulás és a Tóraadás Isten két legnagyobb jótéteménye, amellyel a nép felé fordul. Nemcsak kenyeret ad, hanem élő kenyeret, ami pedig nem más, mint az intelem- és rendelkezésgyűjtemény, amelyet Isten népének adott útmutatásában, a Tórában látunk. Izrael közössége a hosszú történelme során megtanulta, hogy Isten legnagyobb, legszebb ajándéka maga a Tóra, amelyben az Isten szeretetének különleges lenyomataként ez a gondoskodás, ez a védelem, az életnek a perspektívája jelenik meg. Ma a zsidóságban úgy ünneplik ezt meg, hogy a Tóra-tekercset a rabbi vagy a gyülekezet elöljárója kézbe veszi, és az egész közösség hálaadó énekeket énekelve körbejárja a zsinagógát. Izgalmas ebben azt látni, hogy a Tóra, az Isten rendelkezései, törvényei igazi örömforrást jelenthetnek. Persze nekünk, keresztényeknek ez a szemlélet kicsit távol áll a gondolkodásmódunktól.
– Ha már a hálaadó énekek szóba jöttek, tudunk-e olyan dalokról, amelyeket a Jeruzsálembe tartó többnapos zarándokúton énekeltek?
– A zarándokénekek, amelyek a Zsoltárok könyvében egy külön műfajt alkotnak, a jeruzsálemi templomba való fölmenetelnek és az ott átélt istentiszteleti liturgia lelkületének szép lenyomatai. Ezekben a zsoltárokban is – a 120.-tól a 134. zsoltárig olvashatjuk őket – előkerülnek a mindennapokban megtapasztalt ajándékok és a közösségnek az Istennel való találkozásából fakadó áldások. Nagyon szép például a 127. és 128. zsoltár, amelyekben az imádkozók hálát adnak Istennek a családjukért és azért, hogy van munkájuk, hogy meg tudják teremteni a kenyérrevalót, és hogy örömteli családi közösségben cseperedhetnek a gyermekeik. Ennek a lelkülete nemcsak a hetek ünnepéhez kapcsolódik, hanem az isteni gondviselés mindennapi élményeihez is. Éppen ezért keresztény hitünkhöz és ünnepléseinkhez azzal az üzenettel fordulnak, hogy próbáljuk meg észrevenni nap mint nap Isten ajándékait, meglepetéseit.
– Akárcsak a többi ünnepen, savuotkor is kellett áldozatot bemutatni a templomba menőknek. Hogyan történt ez?
– Mózes harmadik könyvének 23. fejezetében találunk erre vonatozóan útmutatásokat. Az állatáldozatokon kívül az első termésből készített lisztből kellett kovásszal két kenyeret sütni. A zarándokünnepek Istennek szánt áldozatai egy közösségi lakoma keretét is adják, vagyis az első kenyér megtörése után a bemutatott állatáldozat egy része elég az Úr oltárán, az áldozati hús más részeit a papok vagy akár a közösség tagjai el is fogyaszthatják az örömünnepen.
– Mondhatjuk tehát, hogy a zarándokünnepek egyúttal a közösségről is szólnak?
– Pontosan. Különös jelzése ez annak, hogy Isten mindig szereti a népét a maga körében látni, és az Örökkévaló örül annak, ha a hálaadás lelkületében történnek ezek az ünnepi összejövetelek. Amikor pünkösd keresztény távlataira tekintünk, jó rácsodálkoznunk, hogy az egyháznak az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben leírt születésnapja mellett Isten felénk forduló szeretetét, mind máig tartó hűséges gondoskodását ünnepeljük ilyenkor.
* * *
Az interjú eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. június 5–12–i, 87. évfolyam 21–22. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
