Nemcsak az a kérdés, hogyan tudok a fiatalokhoz szólni, hanem az is, hogy miről. Áthidalható-e a nemzedéki szakadék témában és stílusban? Hegedűs Attila írása.
A cím nem véletlenül figyelemfelhívó: amikor rovatgazdaként útjára indítom az Evangélikus Élet magazin új rovatát, amely fiataloknak szól, tisztázni kell, hogy lesz-e egyáltalán olvasó. Hány fiatal olvas ma nyomtatott sajtót, hányan vesznek kezükbe újságot? És hány szülő, nagyszülő nyomja egy-egy fiatal kezébe a lapot: „Figyelj, ez neked is érdekes lehet…”
A fiatalokhoz szeretnék tehát szólni, illetve azokhoz, akik velük együtt élnek, dolgoznak. Hivatásom szerint a gimnazistákkal vagyok a legtöbbet együtt, ők az én „munkaterületem”. És tudom, hogy milyen nehéz őket megszólítani.
Valamikor régen a Ludas Matyi című vicclapban láttam egy karikatúrát. Egy fia tal pár vadul és szenvedélyesen csókolózik egy parkban a padon, a pad másik végén pedig egy öreg bácsika bámulja őket, a kép alatt a mondat: „Na, ide figyeljen, fiatalember, ha fizet ötszáz forintot, elmesélem magának, hogy csináltam én ezt fiatalkoromban!”
Boomertől az alfáig
Most komolyan, érdekel valakit az én hajdani szerelmem, első csókom, kérdéseim, szenvedélyes kereséseim? És folytatva a sort: érdekel valakit, én hogyan harcoltam meg Istennel, saját kétségeimmel, amíg igent tudtam mondani arra, amit kaptam? Érdekel valakit az én hitem – önmagamon kívül? Kell róla beszélnem?
Nagy kihívás ez, ötvenévesen fiaimkorú emberekhez szólni. Mintha szakadék lenne aközött, ahogyan a szüleim felnőttek, ahogyan én felnőttem, és ahogyan a gyermekeim nevelődnek. Apám a háborúban született, még mesélt nekem a bombák sivításáról; én a hetvenes évek szűk, de kényelmesre kipárnázott világában voltam gyerek; nagyfiam meg épp Amerikát járja…
„Boomerekre” [az 1946–1964 között született baby boom generáció tagjai – a szerk.], X generációra (ez volnék én), Y-ra, Z-re, alfára osztják a világot, akik a generációk kapcsolatát vizsgálják, és az egyes megjelölések egyre kisebb időtarta-mot foglalnak magukban. Egyre gyorsabban változik az, ahogyan egy-egy nemzedék megéli a világot. Át tudom nekik adni, amit szeretnék?
Nem arról van szó, hogy régen minden jobb volt, ezt soha egy pillanatra nem hittem el, de a különbség tagadhatatlan. Könnyű lenne azt mondani, hogy a mi ifjúságunkban, a mi korunkban minden szebb volt, mint most – de ez nem igaz. Csak nekem volt jobb – mert az az én fiatalságom volt.
Nem szebb, csak megszépülő múlt
Nemcsak az a kérdés, hogyan tudok a fiatalokhoz szólni, hanem az is, hogy miről. Áthidalható-e a nemzedéki szakadék témában és stílusban? Egyáltalán: szakadékról van szó? Én hiszek benne, hogy nem. Tudom, a nemzedéki ellentét minden korszaknak sajátossága volt. Legendás, hogy már Szókratész is korának a fiatalsága miatt sopánkodott. De vajon nem éppen ez a régi fanyalgás a bizonyítéka annak, hogy valójában akkor régen sem volt jobb?
Amikor tiltakozom az ellen, hogy a „régi szép időket” szembeállítsuk a mostani romlott világgal, sokaktól megkapom, hogy nem emlékszem jól a múltra. Szerintem meg éppen hogy ők nem emlékeznek azoknak a „régi szép időknek” a fájdalmaira, emberi gyarlóságaira, a sunyiság, az embertelenség, a gonoszság valamikor volt jeleire.
1995-ben Németországban töltöttem pár hónapot, ebből egyet egy dél-bajoroszági gyülekezetben, ahol lehetőségem volt részt venni az idősek körének egy beszélgetős alkalmán. A „Ne ölj!” parancsolat kapcsán beszélgettek arról, hogy a tévé mennyire tele van erőszakkal, hogy ma már az emberi életnek mennyire nincs értéke – és alig valaki merte felhívni a figyelmet arra, hogy éppen akkor egész Németország a háború befejezésének ötvenedik évfordulójára emlékezett. Vagyis az ő fiatalkorukra. Tényleg elfelejtették, hogy milyen volt az ő ifjúkoruk a bombák és a lágerek árnyékában?
Nem kárhoztatom őket. Ez volt az életük, és alapvető emberi tulajdonság, hogy amit megéltem és túléltem, az utólag megszépül. Remélem, diákjaim és gyerekeim sem kárhoztatnak a hátam mögött, amikor saját ifjúkori élményeimről mesélek: az autóstopokról, az átbeszélgetett éjszakákról, a bűnrossz és senkinek meg nem mutatott szerelmes versekről, a postán küldött, sokoldalasra megírt és a kapott levelekről. Nekem fontos – ez az én életem. De önmagamat figyelmeztetnem kell, hogy az nem volt jobb, csak éppen az enyém volt.
Más stílus, változatlan üzenet
Jó lenne, ha a kapcsolódás lehetőségét nem abban látnánk, hogy ti, fiatalok kapcsolódjatok az én (valójában hamis) emlékeimhez. Mert azok kit érdekelnek saját magamon kívül? Arról viszont mégsem mondok le, hogy legyen közös nyelv, közös találkozásunk az élettel. Különben hogyan szúrhatna szíven József Attila és a Nagyon fáj, ha egyszer a költő a születésemkor már harmincnégy éve halott volt, vagy Shakespeare, akitől évszázadok választanak el? Továbbmegyek: miért tűnődöm egyre többet a thébai mondakörön vagy az ószövetségi József több ezer éves történetén? Miért ismerek magamra Jézus tanítványaiban, Tamásban vagy Péterben?
Van, ami átível a korokon, generációkon. Átível az emberi gyengeség, a korrupció, a lelki és testi lealjasodás. Hiába mutogatunk jelenségekre, mondván, hogy ilyen régen nem volt – volt helyette más. És átível a reménység, az Isten szeretete is. Csak a módszer, a nyelv változik.
Amikor a rendszerváltás idején újra lehetett ifjúsági programokat szervezni, sikerült tömegeket megmozgatni. Emlékszem azokra a lelkes idősekre, akik megjelentek ezeken az alkalmakon, és elmondták, hogy annak idején, az ötvenes évek ébredési mozgalmainak idején ők miket csináltak, milyen módszereket használtak. És többen közülük megsértődtek, amikor kiderült, hogy ugyanaz az ének, ugyanaz a program negyven évvel később nem működött. Akkor most miért hinnénk, hogy az, amit mi megéltünk harminc éve, működni fog most is?
De a találkozás, a rádöbbenés teremtettségünkre és megváltottságunkra, Isten szeretetének fejbe kólintó üzenete ma is elér bennünket, és ez független X, Y, Z vagy alfa létünktől. Maximum a „hogyan” változik.
Azért nem véletlen, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője ezt mondja: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13,8) És szerencsére nem teszi hozzá, hogy a stílus, a mondatszerkezet, a szóhasználat is. Tudom, neki ez eszébe sem jutott, ő a keresztyénség első generációihoz tartozott, nem gondolt rá, hogy kétezer év múlva egy X generációs férfi azon fog aggódni, megérti-e őt Z vagy alfa generációs diákja vagy fia. De hogy van, amiben találkozhatunk, arról meg vagyok győződve.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. január 16–23–i 87. évfolyam 1–2. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
