Az ellentmondások embere

Szinte a lehetetlenre vállalkozik az, aki az elmúlt bő száz esztendő életrajzi és sajtóban megjelent anyagai alapján egységes, egybecsiszolt életpályát próbál megrajzolni a százharmincöt éve született Bajcsy-Zsilinszky Endréről. Miközben falusi mellékutcáktól fővárosi sugárútig temérdek közterület neve őrzi az emlékét, politikusi és társadalomformáló nézeteinek az örökségét egyetlen meghatározó irányzat vagy erő sem vállalta, vállalja fel teljes szívvel.

Az elmúlt század egymást váltó – és olykor élesen leváltó – rendszereinek a kibékíthetetlensége önmagában is elegendő magyarázat lehetne arra, hogy ne csodálkozzunk a váltakozó Bajcsy-Zsilinszky-kép kontrasztos színein, ám ehhez ő maga is sokban járult hozzá nyughatatlan természetével, ambiciózus elképzeléseivel, sokféle szellemi áramlathoz való kapcsolódásával. Egy bizonyos: egyénisége folytán személye megkerülhetetlenné vált a magyar közelmúlt történetében.

A Zsilinszkyek földbirtokos családként emelkedtek fel Békésben, és a millenniumi időkben már meghatározó szerepet játszottak a helyi közéletben. A régióban teljesen általános szlovák (tót) eredet mellett is a nemzedékek váltakozása során fokozatosan közeledtek a magyar identitáshoz, és lettek „a magyar ügy” képviselői előbb helyben, majd országosan is.

Kiemelkedő fontossága volt a család erős egyházi részvételének is a békéscsabai, szarvasi, orosházi evangélikusság életében. A dinasztiából különösen is magasra emelkedett Zsilinszky Mihály – Endre nagybátyja –, aki ifjúkorában több neves német és svájci egyetemet is megjárt, teológiai és pedagógiai tanulmányait követően pedig Szarvason vállalt tanári állást. A tanári munkát később mégis elhagyta, egyházi és közéleti pályára lépett: a békéscsabai gyülekezet, majd a Békés-Csanádi Egyházmegye felügyelője lett, miközben 1875-ben parlamenti képviselővé is választották: először négy cikluson keresztül volt tagja az Országgyűlésnek, majd főispáni, végül pedig vallás- és közoktatásügyi államtitkári kinevezést kapott. 1925-ben bekövetkezett haláláig folytonosan vállalt egyházi feladatokat is.

Végzetes konfliktus

A magyar ügy iránt egyre mélyebben elkötelezett, korábban tehetős és befolyásos, ám időközben az anyagi leépülés útjára sodródott Zsilinszky családba született 1886. június 6-án Endre is. Édesapja ekkor Szarvason volt középiskolai tanár, de onnan hamarosan Békéscsabára költöztek át, ahol a 20. század első éveiben rohamosan emelkedett fel Áchim Andrásnak, a békéscsabai közéletet egyre nagyobb mértékben felforgató és befolyása alá hajtó helyi politikusnak a csillaga.

Áchim karizmatikus módon hatott a környezetére, és a parasztság és zsellérség érdekeit – nagygazdaként – a zászlajára tűző programjával hatalmas népszerűséget aratott. Céljainak eléréséért minden eszközt megragadott – sokszor a politikai tisztesség határait is feszegetve –, hogy befolyását politikai pozíciók megszerzésére tudja váltani. Ez éppen az 1905-ös országgyűlési választások alkalmával sikerült neki először, amikor megszerezte a békéscsabai mandátumot az addigi küldöttől, Zsilinszky Mihálytól.

Az ifjú Endre hazai és németországi tanulmányai után főispáni titkárként szintén közéleti pályára lépett. Időközben jártas lett a katonai szolgálatban is, ám már ekkor is megmutatkozott jellemének egyik gyenge vonása: heves vérmérséklete. Egy pofonig fajuló botrányokozása majdnem végleg derékba törte további pályáját. A családja és Áchim András közötti, 1905-ös választási összetűzéseket további, folyamatos konfliktusok követték, amelyek végül tragikus fordulatot vettek.

A sajtó fegyverével bátran élő Áchim 1911-ben Békés megyei fotográfiák címmel leleplezőnek szánt cikksorozatot indított, melynek célkeresztjébe elsőként Endre apját, id. dr. Zsilinszky Endrét állította a medgyesegyházi parcellázások összefüggésében. A heves vérmérsékletű Zsilinszky fivérek, Endre és Gábor ezután felfegyverkezve kérték számon Áchimot a saját házában, ami végül súlyos tettlegességig fajult – a verekedés közben Áchim életveszélyes lövést kapott, mely másfél nap múlva a halálát is okozta. Ez a tragikus összetűzés egyaránt jellemezte a konfliktus minden szereplőjét, ahogyan a kor elmérgesedett közéleti viszonyait és módszereit is tükrözte – gondoljunk csak az 1912-es parlamenti merénylet hátterére és körülményeire a házelnök Tisza István ellen!

A magyarság és a parasztság szószólója

Az Áchim halálát követő bírósági eljárás során ugyan felmentették Bajcsy–Zsilinszky Endrét és testvérét a gyilkossággal kapcsolatos felelősség alól, megítélését azonban mindmáig beárnyékolják az akkori események. Az első világháború küzdelmeiből ezután derekasan kivette a részét, a háború után pedig a trianoni összeomlás szabott új irányt a nézeteinek, melyeket egyesületeken, pártokon és sajtóorgánumokon keresztül igyekezett terjeszteni és népszerűsíteni.

1919-től egészen 1944-es kivégzéséig e zavaros kor minden ellentmondása megmutatkozott az ő tevékenységében is. Harcos ellenfele volt a kommunista Tanácsköztársaságnak, melynek bosszúja elől csak Bécsben talált menedéket. Az ellenforradalmi rendteremtés idején aktívan vett részt a később elsősorban Gömbös Gyula nevével összeforrt, markánsan jobboldali Magyar Országos Véderő Egylet szervezésében.

Habár családjában és ifjúkorában természetes módon vette körül a békési tót közeg – számos közéleti szereplőhöz hasonlóan –, szívvel-lélekkel a magyar revíziós ügy elkötelezett hívévé szegődött. Megszámlálhatatlan vargabetűn át folytatódó politikai életútjának belső logikájában ez az elkötelezettség bizonyult mindvégig következetesen meghatározónak. Előbb a Fajvédő Párt tagjaként tevékenykedett, majd 1930-ban új pártot szervezett Nemzeti Radikális Párt néven. Életútjának nagy kontrasztjai közé tartozik, hogy bár ezekben a szervezetekben a szélsőjobboldali elit legfontosabb vezetőivel volt közvetlen kapcsolatban, maga mégsem vált a szélsőjobb alapeszméinek vagy hatalmi célkitűzéseinek a hívévé…

Ugyancsak Trianon után mutatkozott meg egy másik, mély társadalmi kötődése is. A „parasztok vezérével”, Áchim Andrással való korábbi tragikus összetűzés ellenére is Bajcsy-Zsilinszky a parasztságot, a népi irányzatot és politikát képviselők táborához csatlakozott. A nemzeti revizionista irányból így közeledett az idők folyamán az egyre kiterjedtebb kisgazda-politikához, ami aztán 1939-ben újabb pártváltáshoz vezette el.

A végső ellentmondás

Mozgalmas és gazdag életútjának végkifejletéhez, 1944. december 24-én Sopronkőhidán végrehajtott kivégzéséhez végül egy másik konfliktusmezőn keresztül sodródott. A hitleri Harmadik Birodalomnak és az onnan teret nyerő nemzetiszocialista eszméknek a kisgazdapárt – ellenzéki – képviselőjeként kemény kritikusává és ellenfelévé lett.

A németesítő törekvéseknek és a világháborús szerepvállalásnak a határozott elutasítása mellett nagy erővel szervezkedett is. Az „első zsidótörvényt” annak nemzeti érdekekre hivatkozó érvelése miatt még támogatta, de javaslatot tett ugyanakkor a német befolyás erőteljes korlátozására is. A zsidóságot sújtó további törvényeket és intézkedéseket határozottan elutasította. Az antifasiszta meggyőződés jegyében csatlakozott a Magyar Történelmi Emlékbizottsághoz, s a háborús katasztrófa láttán a nemzeti érdekeket szolgáló reálpolitika alapján támogatta a Vörös Hadsereggel való közvetlen kapcsolatfelvételt is.

A német megszállás napján, 1944. március 19-én letartóztatták. Októberben kiszabadult, és újra csatlakozott a szovjettel kialakítandó párbeszédet és együttműködést sürgetőkhöz. Ezért novemberben ismét őrizetbe vették, és halálra ítélték. Kivégzésével a nemzeti ellenállás hősei közé emelkedett.
Életének ötvennyolc esztendeje alatt Bajcsy-Zsilinszky Endre széles körű politikai és közéleti aktivitást fejtett ki. Provokatív éllel, mégis jogosan nyilatkozta róla Bartha Ákos történész, aki 2019-ben közreadta az első átfogó Bajcsy-Zsilinszky-monográfiát (Bajcsy-Zsilinszky Endre – Életút és utóélet címmel): „Ő volt az egyetlen, aki a Horthy-barát tiszteket, a kisgazdapártiakat, a törzsökös magyarokat, a turáni vadászokat, a legitimistákat, a szociáldemokratákat és a kommunistákat össze tudta fogni.”