A 70 éve született és tavaly nyáron váratlanul elhunyt Nagy Tamás építész emlékére szervezett koncertsorozatot a Metrum Ensemble formáció. A június 24-ei, budapest-fasori alkalom keretében az építész szakma nevében Krizsán András DLA, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke mondott beszédet. Alább ennek rövidített, szerkesztett változatát olvashatják. (A szerk.)
Megérthető-e egy ember, aki történetesen építész, pusztán a házain keresztül? Ugyanaz az arc néz-e vissza az anyag-forma-tér és fény alkotta házból, mint a tükörből? De tágíthatjuk a kört, nem kell feltétlenül csak házakat vizsgálnunk, lehet a mű, az alkotás bármi: zene, tánc, festmény vagy költemény. Kifejezi-e az alkotás maradéktalanul az alkotót? Ahogy az élet egyetlen kérdésére, úgy erre se adhatunk egyértelmű választ.
A tudatos, elemző, az érvényes igazságot kereső és mindenekelőtt önazonos alkotó műve azonban jó eséllyel tükör. Nagy Tamás tudatos, elemző, önazonos alkotó volt, aki kérlelhetetlenül őszinte válaszokat keresett. A még élő, aktív generációk őrzik személyiségének egyedi vonásait, és még sokáig élő marad, hisz fiatalokat oktatott évtizedeken keresztül. Előbb-utóbb azonban eljön a pillanat, amikor az utókor számára elvész a személyes, és csak a mű marad. A mű képviseli mindazt, amit az alkotó fontosnak tartott közölni a világgal, nincs mód mellébeszélésre, magyarázkodásra: a kérlelhetetlen anyagi valóság önmagáért beszél. Talán ezért küzdenek bizonyos építészek olyan kérlelhetetlen következetességgel azért, hogy amiben hisznek, az maradéktalanul megvalósuljon. Nagy Tamás az egyik utolsó – persze akkor még senki sem sejtette e szomorú jelző aktualitását – vele készült interjúban arról beszélt hosszan, hogy az építész élete küzdelem, szakadatlan harc, amire az életét teszi, hogy igazának tudatában megnyerje a folytonos csatákat. […]
Az elmúlt időszak különösen nagy pusztítást végzett e klasszikus értelemben vett Mesterek sorában. Talán az említett örökös küzdelem is felelős azért, hogy mind túlságosan korán és túl hirtelen távoztak közülünk, akik most helyettük is igyekszünk állni a sarat. Ez a generáció még hitt az építész szakma szentségében, komolyan vette a felelősséget, amivel nemcsak hogy anyaggá formál gondolatokat, de ezzel az anyagba szőtt gondolattal teret határol le az emberi létezés meghatározó keretéül. […]
Semmilyen rendszerben nincs könnyű helyzetben az, akit a hit szilárdsága vezet az útján. Nagy Tamás pedig hívő volt a szónak a teljes életre kiterjedő értelmében – amely a mindennapok kitartó, ismétlődő cselekedeteit és a létezés magasabb értelmének kutatását, megértését és megmutatását mind magában foglalja. Az ilyen ember számára, pláne ha építész, az építő áldozat minden esetben saját képességei, tudása, munkája, felajánlását jelenti. Az öröm pedig az épületben testesül meg, amit sosem önmaga, hanem egy közösség számára alkot.
A róla szóló írások mind kiemelik a munkáiban és magatartásában is megnyilvánuló, lényegre törő következetességet. Szakmai pályáját kezdettől fogva ezzel a következetességgel alakította. Azonban ez sosem jelentett doktriner, irányváltásra képtelen viszonyulást, hanem éppen ellenkezőleg: a világ ezernyi jelensége között nyitott szemmel az összhangban megnyilvánuló igazság fáradhatatlan kutatását. […] Nagy Tamás számára a szabadság nem forradalmár hevületet, hanem elsősorban megalkuvás nélküli gondolkodást, és a számára fontos és szükséges ismeretek iránti nyitottságot jelentette. […]
Építész munkásságának minden bizonnyal fő művei az egyházi megrendelésekre készült épületek, melyeket elsősorban az evangélikus egyháznak épített, de más felekezeti megbízói is voltak.
Építészetének karakteréről ő maga így vallott 1994-ben egy kiállítás alkalmával: „Amikor elkészült a Semmelweis utcai ház, (Makovecz) Imre elég pejoratív felhanggal azt mondta nekem, hogy milyen baromi száraz ez a ház, racionális… és ez akkor eléggé megütött engem. Aztán rájöttem arra, hogy én ilyen vagyok, száraz és racionális. És abban, amit én csinálok, abban benne van az én puritán protestáns neveltetésem, és az egyszerűen kitörölhetetlen… nem akarom feldíszíteni a csatornát meg az oromzatot… A tér és forma tekintetében mindig keresem a ház belső magját, valami súlypontszerűséget. Ahol az egész ház felfüggeszthető. Talán egy kozmikus kapcsolat iránti vágy okozza ezt, nem tudom…”
Az első egyházi megbízását 1990-ben Bolla Árpád lelkésztől kapta a rákospalotai evangélikus templomhoz csatlakozó parókia megtervezésére. Ez a kis posztmodern ízű épület már magán hordja mindazokat az építészeti jegyeket, amelyek a későbbi nagy munkák jól felismerhető védjegyei: a geometrikus szerkesztést, természetes anyagok, elsősorban a tégla kreatív használata és a fény kiemelt szerepe házaiban. […]
Az 1994-es Velencei Építészeti Biennálén már szerepelt az 1996-ban átadott, sokak által Nagy Tamás fő művének tartott dunaújvárosi evangélikus templom terve, amelyet ő maga „Csűr-katedrálisnak” nevezett, és ami kiforrott példája építészetének. Sulyok Miklós építészet-kritikus szavait idézve:
„A névtelen építészet monumentalitása, a látszó téglafalazat, mint egyszerre ősi és mai kézműves építési technológia, az épület egységessége, a protestáns erődtemplom külső-belső tér-szervezése, az anyagból kibontott, komoly és játékos részletgazdagság, az ikonográfiái jelentésű alaprajz és az együttes kifinomult belső arányrendszere méltán tették az épületet az egyik nemzetközileg is legtöbbet publikált mai magyar templommá.”
A magyarországi evangélikusság nagy összefogásával épült templom a hazai kortárs templomépítészet ikonikus darabja azóta is.
Az itt megtalált tojás alaprajzú templomtér többször visszatér életművében. Szintén 1994-ben tervezte az 1997-ben átadott sopronnémeti evangélikus templomot, ahol a 20. század első éveiben épült toronyhoz kellett egy 70-80 fős gyülekezet számára templomteret építenie.
A 2000-ben átadott balatonboglári evangélikus templomról szóló kritika jól összegzi, mit nyújt az emberi pszichének, a templomba lépők lelkének Nagy Tamás építészete: „Nagy Tamás házainak anyaghasználata, annak struktúrája jelentéssel bír: védettséget sugall. A tégla („égetett föld”) és a kőfelületek a fénnyel indukáltan kommunikálnak velünk. A fabútorzat otthonos melegséget, a tölgyfa külső ajtók az erős megtartást közvetítik. Nagy Tamás kiemelt figyelemmel gondolja át a templomtér bútorzatát, belsőépítészeti részletképzését; azokat a részleteket, amellyel fizikailag is kapcsolatba kerül a belépő. (…) egyfajta ősképet keres (még az egyházszakadás előtti, egységben megélt időkből: valami rejtett tudatalatti emlékezetet), s ehhez az evangélikus hagyományokhoz illő, evangélikus neveltetéséből fakadó egyszerű eszközöket használ.
Számára különösen fontos, hogy templomaiban a belépő értelmezhető, leolvasható jeleket találjon, hogy a megérkezés élménye a hazaérkezés, a biztonság, oldottság élményével legyen rokon; a betérő ember képes legyen kapcsolatot teremteni. A templom nemcsak az Istennel, hanem egymással történő találkozások színtere is.”
A kivitelezésről szóló beszámoló mutatja azt az aprólékos odafigyelést, ami a részletek megformálásban követett és ami lelket lehelt a holt anyagba: „Az építész elkísérte az asztalost a fűrésztelepre; az alapos válogatás során szélezetlen gerendák is a műhelybe kerültek. A bejárati ajtó rajzolatának ötletét épp ezek a faanyagok ihlették; előbb a rajztömb lapjain próbálgatva, majd az asztalos munkapadon a tölgyfa deszkákból kirakva finomodott a végleges változatig.” […]
A tégla a főszereplő az evangélikus egyház számára tervezett aszódi gimnázium esetében is. Az 1999-ben átadott épületegyüttes dombtetőn áll, elkészültekor még magányosan. Vöröses téglaburkolatú tömeg, hasonló tónusú cseréptető és ablakkeretek, alig sötétebb nyílászárók. A tégla használata itt az erődszerű képlet hangsúlyozása, a távolságtartás eszköze.
A megbízó és a tervező közös célja egy olyan rangos egyházi iskola létrehozása volt, amely magas színvonalon oktat, hitet és tartást ad, azaz nevel, s eközben véd is.
A kifelé zárt, a közösséget szolgáló épület magja az udvar. Belül a fülkékkel tagolt falakon át beárad a fény a használat terébe. A tervező szavai szerint a házat belső rend hatja át, és ez a rendezettség magától érthető módon jelenik meg a téglamodulban megszerkesztett, orgonasípokhoz hasonlóan megformált főhomlokzatban, a belső folyosók könyvespolcot idéző téglakiosztásában, a bejárati torony templomos zsaluablakaiban, vagy a könyvtár tömzsi tömegének súlypontba helyezésében. […]
Az Ybl Miklós-díjas, Csonka Pál-díjas, Príma-díjas, Kotsis Iván-díjas építész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építészeti Intézetének Professzora, a rendszerváltás utáni magyar építészet kiemelkedő alkotója, építészgenerációk energikus és karizmatikus tanító építésze életének 70. évében, tavaly, 2020. július 2-án váratlan hirtelenséggel távozott a földi létből. Életműve olyan tiszta ívet rajzol, mintha magától értetődő lenne, hogy ez másként nem is lehetséges. Pedig sok-sok munka, küzdelem áll minden egyes épülete mögött. Ezt a kifejezést különösen szerette: tanító építész. A hallgatókat a „Learning by doing”, azaz a csinálva tanulás módszerével avatta be a szakma titkaiba. Amikor tanszékvezető lett, az elsősöket választotta, és sokáig őket tanította. Úgy vélte, hogy az indítás a legfontosabb, az alapértékek megmutatása, az első építészeti élmények megadása.
A rá emlékező sorok között különösképpen személyes az a köszönőlevél, amit tanítványai még halála előtt, nyugdíjba menetelének hírére írtak neki, és ami jól tükrözi, hogy nem csak szavaival, de az életével is tanított.
„Életre szóló élmény volt, hogy vendégül látott minket a zebegényi házban. Az ottani beszélgetések, séták, ebéd a Mókusban tökéletes kezdése volt mind a félévnek, mind az Önnel való kapcsolatunknak. Különleges napként gondolunk vissza arra is, amikor pasaréti otthonába hívott meg minket. Leültünk a „lakókonyhában", megkóstoltuk a kalandos úton szerzett kínai teát és leettük az asztalról a fornetti tornyokat. Közben hallgattuk a Tanár úr történeteit, amiket azóta is emlegetünk. Jó volt látnunk, hogy hol dolgozik az építész és lakik az ember.”
Az építész és ember immár abban a világban lakik, ahol szemtől szemben találkozhatott azzal, amit egész életében keresett.
A szerző Ybl-díjas építész, a a Magyar Építőművészek Szövetsége elnöke
