A budavári evangélikus szabadegyetem legutóbbi alkalmán, szeptember 20-án Spiró György Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, irodalomtörténész és műfordító tartott előadást. A neves dráma- és regényíró ezen az estén Az ikszek (1981), A Jövevény (1990), Fogság (2005) és Messiások (2007) című regényeivel kapcsolatban osztotta meg gondolatait a megjelentekkel, akik zsúfolásig megtöltötték a gyülekezeti termet.
Dr. Fabiny Tamás, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke rövid áhítatában a bétsaidai vak meggyógyításának történetét (Mk 8,22–26) hozta elénk, amelyben a gyógyulófélben lévő ember Jézus kérdésére így válaszol: „Látom az embereket, amint jönnek-mennek, de mintha fákat látnék.” A Fogság című Spiró-regény főszereplőjének, Urinak is rossz a szeme, ezért aztán ujjaiból tölcsért formál, és úgy nézeget kifelé a biztonságos világából. Így, fókuszálva egészen jól meglátja a részleteket is. Uri a regényben bejárja az ókori mediterrán világot, Róma, Jeruzsálem, Alexandria városaiban is megfordul, és vándorlása során e sorscsapása igazi megfigyelővé teszi őt.
Az evangéliumi történetben Jézus gyógyító érintését a vak ember a kézrátétel és kézen fogás mozdulataiban élheti át. Az érintés kapcsolatteremtés. „Akárcsak annak a vak kislánynak az érintése – mesélte Fabiny Tamás –, aki egykor letapogatta, végigsimította az arcomat, hogy megtudja, ki is az a lelkész bácsi. Ez az érintés évtizedek után is elkísér engem.”
Jézus a bibliai történetben visszaadja a vak ember látását. Azonban az evangélisták mindig hangsúlyozzák a látás metaforikus értelmét is: a belső világosságot, a hit látását. Ezt adja meg számunkra is a Jézus Krisztussal való találkozás.
Előadásának elején Spiró György legelőször is felvezette a témát: erkölcsi kérdésekről szeretne beszélni ezen az estén. Ennek okát abban állapította meg, hogy az írók előbb-utóbb szembesülnek etikai kérdésekkel, bár a kritikusokat mindez nem igazán érdekli. Azt is megosztotta a hallgatósággal, hogy ő maga nem akart regényíró lenni, ám egyszer rábukkant egy érdekes lengyel témára, így született meg Az ikszek, amelynek főszereplője Wojciech Bogusławski, a „lengyel Molière”, aki az elnyomás, a cenzúra hatalma ellen küzdő művészt testesíti meg.
Nem sokkal később egy még izgalmasabb lengyel témával kezdett el foglalkozni, amelyet A Jövevény és Messiások című regényeiben dolgozott föl. Érdekes módon erre a témára sem figyeltek föl a lengyel szépírók, így ő írta meg helyettük a lengyel emigráns értelmiségiekből alakult, Andrzej Towiański köré szerveződő messiáshívő szekta történetét. Ebből az 1842 körül Párizsban létrejövő furcsa közösségből ered Spiró György szerint a lengyel művészet egésze, élén Adam Mickiewicz-cel, a „lengyel Petőfivel”. Azok az írók, költők, akik a lengyel szabadságharc után elveszítették reményüket és otthonukat, Franciaországban kezdtek új életet, és olykor – Spiró György szavaival élve – „középkoriasan lidérces dolgokat csináltak”.
A karakterek megformálásakor az írónak az embert a hitével, a belső folyamataival együtt kell ábrázolnia – mutatott rá az előadó. De mit tegyen az a regényíró, aki nem hívő? Aki otthon semmiféle vallásos nevelést nem kapott, ám kénytelen úgy gondolkodni, mint egy hívő szektatag? Hát elkezdi tanulmányozni a zsidó és a keresztény vallást, a zsidó és a keresztény misztikát…
És persze hamarosan ott terem egy másik kérdés is: a könyvben szereplő alakok megformálásához az egykori emberek levelezéseit, naplóit olvasva az író egyszer csak kételkedni kezd, hogy van-e joga ehhez. Leírhatja-e az érzelmeiket és az indulataikat, amelyekkel még ők maguk sem voltak tisztában? És persze egymásról sem tudtak sokat. Hallgatóságát Spiró György a mély és őszinte önvizsgálat terébe hívta be: „Megbénultam, hogy van-e jogom valaha élt szerzőkről ilyen mély és kínos dolgokat elmondani, amivel kapcsolatban ők már nem tudnak védekezni, nem tudnak fölszólalni. Előbb-utóbb az árulkodó, pletykáló bulvárszerző győzött bennem, és nem az etikus író. Az alkotó emberek többsége meggyőzi magát, hogy nem tesz rosszat.”
Arról is mesélt, hogyan jutott el a Fogság témájához. Ha már írt egy álmessiásról és arról is, hogy miként működik az általa létrehozott szekta, arra gondolt, talán érdemes volna megnézni az eredetit, az igazit. Nem tudta, mibe fog bele. Igyekezett persze mindent elolvasni: a Bibliát, írásmagyarázati műveket, Jézus-regényeket, a témába vágó tudományos cikkeket. Ám azt a fajta hitet, amely a kereszténység születésével megjelent, nem lehet mai ésszel rekonstruálni. Túl nagy az időbeli távolság, nincsenek hiteles források, első kézből szerezhető információk…
Akkorra viszont már nagyon sok anyag gyűlt össze. Arra gondolt: ha a hit természetét nem is, de meg tudja írni azt a világot, amely ennek a hitnek a születését hordozta. A környezet magában tartja, őrzi ezt a feszültséget, és e negatív lenyomatból majd csak kipattan valami. „Jó döntés volt. Az író nem tud másra vállalkozni, csak arra, amit maga át tud élni. Jobb, ha a saját világához tartja magát. Jó, ha nem bocsátkozik kitalációkba. Az a »mi van?«, az benne van az evangéliumokban.”
Így aztán nem kényszerült arra, hogy árulkodjon, és hogy olyasmit próbáljon ábrázolni, amihez nincsenek meg az írói eszközei, mert a saját lelkében nincs meg, és hazudna, ha úgy tenne, mintha meglenne. Majd így kerekítette le gondolatát: „Becsületesen jártam el, és nem hívő létemre semmi hamisságot nem követtem el.”
A Fogság vaksi főszereplője, Uri tulajdonképpen a mai értelmiségi szemléletmódját tükrözi a maga kérdéseivel, útkereséseivel. Az író behelyezte őt az ókori kulisszák közé, úgy, hogy Uri nem is látja a kulisszákat. „Attól is megszabadultam – vallotta be előadásában Spiró György –, hogy olyan dolgokat írjak le, amelyekről egyrészt nem tudjuk, hogyan néztek ki, másrészt zavaróan eltávolítanák az olvasót a saját világától.” Az, hogy Uri nem lát jól, egyfelől lényegi kérdés a műben, másfelől viszont fölmenti az írót a valóság pontos ábrázolásának kényszere alól. Így csupán az az igény fogalmazódik meg, hogy érthetően meséljük el a történetet: „A filozófusok szerint a bonyolultat az egyszerűvel kell magyarázni. Az egyszerűt meg nem érdemes bonyolultan leírni. Ehhez szoktam magam tartani. Amikor ábrázolunk, formába öntünk valamit, akkor a forma sokkal szegényesebb, mint az élet teljessége. Mégis, a formának valamilyen módon a teljeset kell tartalmaznia: cseppben a tenger. A csepp is a tenger, csak éppen a tenger nagyobb, bonyolultabb, és másképp is leírható lenne.”
Spiró Györgyöt személyes spirituális élményeiről, a transzcendens megtapasztalásáról is kérdezték. Ő erre is őszintén és hitelesen igyekezett válaszolni: „Nem voltam olyan helyzetben, hogy rászorultam volna a hitre, de láttam ateistákat, hozzám közel álló embereket megtérni. Van olyan helyzet, amikor semmi más nem marad, mint a hit. Úgy gondolom, egy »módosult tudatállapot« – persze nem beteges – szükséges ahhoz, hogy én hívővé váljak. Nem találkoztam még ezzel az életemben. Ez nem jelenti, hogy nem vagyok arról meggyőződve, hogy nem a hit és nem hit között húzódik a legnagyobb választóvonal.”
Ugyanakkor Spiró György azt is megosztotta a budavári evangélikus szabadegyetem hallgatóival, hogy számára igazi spirituális élmény, amikor egyszer csak megismerhetjük a másik ember lényegét. „Ilyen tapasztalatban sokszor volt részem, csodálatos emberekre ismertem rá. Le voltam nyűgözve, ennél nagyobb élmény nekem nem adatott.”
Ahogyan hallgattam, hallgattuk őt, azt mondhatom, mi is le voltunk nyűgözve…
De hát miről is szól ez a különös, spirituális regény, a Fogság? Spiró György így válaszolt a kérdésre: „Lényegében arról, hogy nincs igazán tudásunk róla, milyen világban élünk. Nem tudom, mi történik. A főszereplő, Uri végigvándorol ezen a korszakon, aztán ötvennyolc éves korában meghal. És nem tudja, mi történt körülötte. Pedig történt valami: egy óriási forradalom következett be. Ehhez hasonló forradalom azóta sem volt: a kereszténység forradalma. De Uri nem tudja, hogy ebben él benne. Nem is jut el odáig. Ez szándékos.”
Igen: azt, hogy mi is zajlik körülöttünk, inkább érezzük. Minden korszakra igaz ez. Az emberek általában érzik, megsejtik az őket körülvevő folyamatokat: itt nincs különbség egy hat- vagy éppen egy kilencvenéves ember között. Talán ez lehet az a bizonyos belső látásunk…
