Both Miklós zeneszerző, népzenekutató, a Hagyományok Háza főigazgatója az ukrán népzenéről tartott előadást június 13-án a budavári evangélikus szabadegyetemen. Előadásában többéves kutatásának eredményeit osztotta meg az érdeklődő közönséggel.
Dr. Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke, az alkalom házigazdája a népzene és a Biblia kapcsolatának kérdését vetette fel Mt 11,16–19 alapján tartott bevezető áhítatában. Kiemelte, hogy bár már Mózes első könyvében is olvashatunk Júbálról, a hárfások és fuvolások ősatyjáról, aki hangszert készített, és maga is játszott hangszeren, szervezett és fejlett zenei kultúráról az Ószövetség vonatkozásában csak a királyság idejétől, Salamon király uralkodásától beszélhetünk. Az evangéliumban furulyázó és táncoló gyermekek Keresztelő János és Jézus alakjának kettőségét hivatottak megjeleníteni: János az ítélet közelségét hirdető szavával a sirató éneklésére és gyászra biztat, míg Jézus az evangélium hirdetésével furulyán játszik és táncra buzdít – mutatott rá Fabiny Tamás.
Előadásának bevezetéseként népzenekutatói érdeklődésének személyes hátteréről beszélt Both Miklós. Gyermekkorában tanult zenét, majd a zenei tudatosságot elérve és új zenei inspirációk után kutatva Bartók Béla zenéje vált számára meghatározóvá, amely a népzene irányába vitte őt tovább. A népzenével való intenzív kapcsolat kialakítása céljából „terepre ment”, és népzenegyűjtéssel kezdett foglalkozni. Ukrajnában 2013-ban egy fesztivál résztvevőjeként járt először, ahol a zeneszerzői inspirációt kereső művészt magával ragadta a népi többszólamúság világa. Ukrajnai kutatásai során százhetven faluban mintegy négy-öt ezer dallamot, táncot és interjút rögzített, amelynek eredménye a Polyphony Projekt elnevezésű folklór adatbázis lett. A kutatás során a kijevi akadémiával és zenetudományi intézettel, valamint a lembergi zeneakadémiával is együttműködött, aminek révén mintegy negyven ukrán kutatóval került kapcsolatba.
Both Miklós az aktuális háborús helyzetre vonatkozóan kiemelte, hogy a kapcsolatok törékenysége nagyban megnehezíti a kinti munkát, az orosz–ukrán háború a népzenegyűjtést is nagyban veszélyezteti. A kutatás előzetes problémafelvetése az eredeti ukrán népzene és az azt felszámolni szándékozó erőszakos szovjet kultúrpolitika kapcsolatának vizsgálatát tűzte ki célul. A gyűjtés módszertana szerint először rögzítik a dalokat, majd relatív kronológiába foglalják őket a népzene cseppet sem homogén, zenei divatokat megőrző és elfelejtő rendszerében. Problematikussá teszi az áttekintést, hogy a sajátos történelmi helyzet folytán több zenei nyelv ismerete is jellemzi az adatközlőket. Számukra a régi zenei réteg számos esetben nem az autentikus ukrán népzenét, hanem az orosz nyelvű szovjet zenei világot jelenti, hiszen az fiatalságuk élményéhez kötődött. A tér, a közeg meghatározta számukra a zene jellegét: a kultúrházak, tömegfesztiválok a szovjet műzene világát, az otthoni környezet az ukrán népzene stílusát idézte.
Előadásában Both Miklós autentikus zenei felvételek, adatközlőkkel készített interjúk révén nem csupán az ukrán népzene, hanem az ukrán népi valóság, szokásrendszer és történelmi emlékezet világába is betekintést nyújtott. Az ukrán népzenére jellemző népi többszólamúság az 1600-as évek óta mutatható ki, eredete vitatott, egyes kutatók az ortodox liturgia hatását feltételezik a technika népi megnyilvánulásában, amely olyannyira meghatározóvá vált, hogy a régi egyszólamú zenei anyag esetében is megfigyelhető, hogy kései hatásra többszólamúvá válik. A többszólamúság szép példája a ballada műfaja, amelyben a biztos szövegismerettel rendelkező „nótafa” előénekli a versszakokat, és két-három összetett improvizatív szólammal csatlakoznak hozzá énekes társai. A siratókban az érzelmek által meghatározott improvizatív hangvétel a legmeghatározóbb stíluselem, ehhez kapcsolható az a szokás is, hogy az asszonyok siratás közben vesszővel verik a sírköveket.
A Hagyományok Háza főigazgatója a Szovjetunió erőszakos kultúrpolitikájának népzenére gyakorolt hatásáról is szólt. A templomok bezárását követően fellépő kultúrházmozgalom volt hivatott a kolhozokba kényszerített parasztság kulturális, többek között zenei életének megszervezésére. A kibontakozó mozgalomban a szovjet közművészet kialakításának eszközévé vált a kórusénekesek és színjátszók amatőr művészeti tevékenysége. Jóllehet a kor parasztsága igen magas zenei műveltséggel rendelkezett (hiszen egész életében énekelt), a rögzített szólamok megszólaltatása mindazonáltal tanulást igénylő feladat volt az improvizációhoz szokott énekesek számára. A komoly szaktudást igénylő módozat a karvezetőképzés fellendüléséhez vezetett. Ehhez kapcsolódóan Both Miklós ismertette Mikola Mikolajevics élettörténetét is, aki tizenegy évi szakképzést követően 1978-ban lett Popivka kórusvezetője azzal, hogy a klasszikus zene szabályai szerint éneklő kórust szervezett a kolhoz dolgozóiból, és önálló kompozíciókat is írt az évente akár száz alkalommal is felléptő együttes számára, akik művészeti tevékenységükkel Kijev és Moszkva városáig is eljutottak. Különös adaléka volt a szovjet zenei kultúra ideológiai megalapozásának, hogy a kiemelt szólammal dolgozó homofónia helyett a polifónia, a szólamok egyenrangúságát hirdető kompozíciós technika alkalmazását szorgalmazták, amelyet többek között Kodály Zoltán is a demokrácia zenei megtestesítőjének tartott, és maga is gyakran alkalmazta ezt a fajta megoldást kórusművészetében.
Az 1990-es évek nagy politikai átrendeződése Ukrajna zenei életére is komoly hatást gyakorolt. A rendszerváltást követően a magas ukrán zenei körök elvetették az adatok hiányában született, konstruált hagyományokon alapuló szovjet birodalmi zenét, az úgynevezett Mojszejev-stílust, és az autentikus ukrán népzenei világ rétegeire koncentrálódott az érdeklődés, ami az amatőr népzenekutatás elindulását eredményezte. Popivkában Nina Alexejevna 1993-ban nyugdíjazott fejőnő volt a stílusváltásban Mikola Mikolajevics segítségére, mert ő a falu lakodalmainak állandó énekeskeként behatóan ismerte az ukrán népzene ősi rétegeit is, ám hivatása révén nem lehetett része a szovjet énekkari mozgalomnak.
Both Miklós előadásának az orosz–ukrán háború miatti szomorú aktualitása ugyanakkor örömet is okozhatott: egy a budavári gyülekezet vendégszeretetét élvező ukrán menekült édesanya és négy gyermeke hallgathatta kényszerből elhagyott hazájának dallamait. Az alkalmat Fabiny Tamás püspök imádsága zárta.
