A megvallott hitből fakadó, Krisztusra mutató alkotások valójában nagyon pontos, a vizualitás nyelvén megfogalmazott, biblikus alapú prédikációk. A hazai kortárs szakrális képzőművészet kimagasló alkotójának, Lovas Ilonának az életművét bemutató emléktárlat február közepéig látható Budapesten.
A Stációk című, Lovas Ilona (1954–2021) életművét reprezentatív módon, három teremben bemutató kiállítás nemcsak egy jól sikerült kurátori kísérlet a művészi oeuvre feltárására, hanem arra is példa, hogy az egzisztenciálisan és identitásként megélt Krisztus-hit miként tud kortárs formanyelven a művészet tárgyává válni.
Lovas alkotásai Pilinszky János lírájához vagy Arvo Pärt zenéjéhez hasonlók. Esszenciális tömörségükben, egyediségükben, félre nem beszélésükben nemcsak a felszínt fogalmazzák meg, és esztétikailag gyönyörködtetnek, hanem a bensőt, a mélységet keresve az emberileg megfogalmazható örök üzenetre fókuszálnak. Felvillantják az emberi törékenységet, de mindvégig mellé helyezik a ránk is kiáradó kegyelmet.
A többek között Munkácsy- és Kossuth-díjjal is elismert Lovas Ilona textilművészként kezdte pályáját. Már korai alkotásain is megjelent a kísérletezés, a különböző anyagok használata. Az 1980-as években talált rá a művészetét meghatározó médiumra, a marhabélre, amely a belülről kitárulkozás szimbólumává vált.
„Ahogy megértettem a bél szimbolikáját, rájöttem, hogy ez a matéria teljesen új tartalmat ad a munkámnak: ami belül van, és nem látható, azt én kifordítom, megmutatom. Ahogy dolgoztam vele, egyre jobban megértettem az üzenetét, és úgy találtam, több jelentés hordozására alkalmas: a belső utak kivetüléseire, érzésekre, vágyakra, kimondhatatlan dolgokra mind utalhattam vele” – vallotta.
Lentről lefelé
Ezenkívül számos bibliai, teológiai utalás is tetten érhető már a művész anyagválasztásában is: az ostya, a víz, a föld, a búza és maga az ember is műveinek alkotóelemévé vált. Az emlékkiállítás kurátora, Kondor-Szilágyi Mária művészettörténész így beszélt az említett alkotóelemek által megfogalmazott hiányról: „A papírból kinövő búza, amely Isten kegyelméből hajt ki, és amelyből a »lélekgubók« lesznek [a Stáció 25. című alkotás – a szerk.], amelyek pont a megfoghatatlan Istentől származó emberi részünk megmutatására vállalkoznak, a nagy lyukas ostyalapok a fotómunkákon, amelyekből kivágják a szentostyát – mind olyan vizuális megközelítések, ahol a jelenlévő a hiány megmutatásával válik ábrázolhatóvá.”
Lovas Ilona maga fogalmazta meg a Ludwig Múzeum által készített portréfilmben: „A kezdetektől fogva törekszem egy útkeresésre, ami lentről fölfelé vezet az én életemben, és hiszem, hogy minden munkámmal egy kicsit közelebb kerülök ahhoz – akihez vagy amihez –, amitől az egész életünk függ.” Ezért sem meglepő, hogy munkáival nemcsak rangos hazai és külföldi kiállítóterekben és gyűjteményekben, hanem számos templomban, egyházi épületben is találkozhatunk. Egyházművészeti alkotásai közül kiemelendő a férje, Nagy Tamás Ybl-díjas építész (1951–2020) által tervezett balatonboglári evangélikus templomban látható, merített papírból készült munkája, a Jelenések könyve.
Életet termő stációk
Az először 1984-ben egymás mögé helyezett hét táblából álló installációként kiállított munkából kettőt láthat a Műcsarnok közönsége. A nagy méretű, fémhálóból, papírból és búzából készített lapok azonban még így is megrázó hitvallások. Míg a papír szélein látható drótháló utalás lehet a kietlen, szeretet nélküli, Istentől elfordult, sivár világra, a profán lét kiszolgáltatottságára, addig a fehér lapon megjelenő kereszt az élet szimbólumává válik. Lovas Ilona vizuális prédikációja a földbe vetett búzaszem példázatát mondja el. „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12,24) A nedves papírmasszába kevert búza elszínezi a papírt, így válik egyértelművé: az élet önmagát adja másokért.
Lovas Ilona térspecifikus installációkat alkotott – a műcsarnokbeli kiállítás hiánya, hogy erre nem reflektál –, művei sorozatokba rendeződnek. Számos videómunkája közül talán legismertebb a 2006-ban készített S. O. S. Ebben a nagyapai örökség részét képező kalaptompok [a kalap alapanyagául használt, rendszerint harang formájú nemezdarab, amelyből a kalapot vasalással, mintázással, préseléssel kiformázzák – a szerk.] vízen való mozgását rögzíti a művész, kifejezve a 20. század történelmi traumáit, egyúttal személyes emléket is állítva. Egy interjúban kifejtette: „Mintha emberi tulajdonságokkal rendelkeznének [a kalaptompok]. Kiszolgáltatottan hánykolódnak, hol sokaságként, hol meg egyénenként sodródnak. Nem süllyednek el, hanem fohászkodnak a felejtés és megbocsátás horizontján.”
Szintén a kiállításon látható a 2003-as Kyrie eleison performance felvétele, amelyben mintegy imádság gyanánt maga a művész mozgatja a fény irányába a kalaptompokat.
A kegyelem offertóriuma
Lovas Ilona 2015-ben készült Offertórium című videómunkája egyszerre figyelmeztet bennünket az emberi gondolkodás és az isteni szeretet közötti különbségre, valamint a kegyelem látható jelére. A padlóra vetített, kör képkivágású videón ostyákat látunk, amelyek a földre hullanak. Itt fontos a többes szám: Lovas ugyanis következetesen figyelt arra, hogy ne általánosítson, hanem az ostyák nagy számával fejezze ki a globális áldozaton belüli egyéni meghívást. Jézus áldozatát, az utolsó vacsora és az abból következő úrvacsora üzenetét állítja a középpontba, valamint azt is érzékelteti, hogy a kegyelem nem rajtunk múlik, hanem Jézus testesíti azt meg.
Ez – mint Lovas Ilona művészetének egésze – nem a dicsőség teológiáját (theologia gloriae), sokkal inkább a kereszt teológiáját (theologia crucis) fogalmazza meg: rámutat Krisztus áldozatára, de nem áll meg ott, hanem magában foglalja a meghívást, így válaszadásra késztet.
„Mondják, Lovas Ilona szakrális teret hoz létre műveivel, elmélyülésre, meditációra, felemelkedésre alkalmas teret” – írja Zászkaliczky Zsuzsanna A módban rejtőző Isten – Kortárs művészeti közelítések című tanulmányában (olvasható az Ezt cselekedjétek! – Tanulmányok az úrvacsoráról címmel a Luther Kiadónál tavaly megjelent kiváló kötetben). A Műcsarnok legbelső termében ennek az elgondolásnak az igazolásával találkozhatunk. Az egyik falon az S. O. S. videóinstalláció, arrébb acéldobozokban üvegből, lisztből, marhabélhártyából a Zsoltár 1–4 műegyüttes. „Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége” (Zsolt 91,4) – olvassuk a művön. Ugyanebben a térben helyezték el az Offertórium videóinstallációt is, valamint itt láthatjuk a 2015-ben készült Nullpont 1–8 (2015) és a Cím nélkül (Evangélium 21 Lábmosás és utolsó vacsora egységhez előtanulmány) alkotást 2020-ból.
A falhoz támasztott, felnagyított talpak és a lábmosás gesztusát ábrázoló képek mellett nem lehet „csak úgy” elsétálni. Kifejezik, éreztetik, hogy közünk van hozzájuk. Azt érezzük, vendégségben vagyunk. Eszünkbe juthat Pilinszky Jánosnak a Lukács margójára című írása: „»Ki nagyobb: aki asztalnál ül vagy aki fölszolgál? Ugye, az asztalnál ülő? Én mégis úgy vagyok köztetek, mint a szolga.« Mint az első és mint az utolsó. Mint a Pásztor és mint a Bárány. Mert ennek az isteni szeretetnek, didergő és szomjazó, elfogadásért könyörgő isteni szeretetnek a kohójában végre értelmet nyer, és tiszta szeretetté válik minden, a világot megosztó ellentmondás. Öröm és szenvedés, halál és föltámadás, mulandóság és öröklét. Az utolsó vacsora az isteni »sűrítés« csodája.”
Stációk – Lovas Ilona emlékkiállítása. Budapest, Műcsarnok, Hősök tere. Megtekinthető február 12-ig.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. február 5–12–i 88. évfolyam 5–6. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
