Orosz István, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas grafikusművész volt 2023. április 3-án a budavári evangélikus szabadegyetem vendége. Előadásában a nagyheti időre tekintettel Hans Holbein (1497–1543) Követek című, 1533-ban született festményének rejtélyes üzeneteibe vezette be a jelenlévőket. Az összejövetel ily módon nem csupán az intellektuális vagy művészi élmény, hanem a lelki felkészülés alkalma is lehetett a nagyheti úton.
Fabiny Tamás püspök, az est házigazdája Mt 27,46 alapján tartott bevezető áhítatában a kereszten elhangzott szavakról beszélt, amelyek arról tanúskodnak, hogy mi volt fontos Jézus számára életében és halálában. A 22. zsoltárra utalva idézte Ernesto Cardenal parafrázisát, amelyből kitűnik, hogy a szenvedő ember, a szenvedő Dávid király, a szenvedő Jézus szava aktualizálható a mai valóságra is. A püspök kiemelte, hogy Jézus „Elvégeztetett!” (Jn 19,30) felkiáltásával azonban nem véget ért valami, hanem az azt hirdeti, hogy Jézus élete és szolgálata elérte célját: Christus victor quia victima. – „Krisztus győzött, mivel legyőzetett.” Jézus imádsága – „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” (Lk 23,46) – a zsidó kisgyermek imádsága (vö. Zsolt 31,6). Jézus a gyermek hitével indul a halál felé, mert számára a nagypéntek nem a bukás, hanem a reménység napja – zárta áhítatát Fabiny Tamás.
Előadásában Orosz István Holbein Követek című képe kapcsán először a férfiak között álló szekreter alsó polcán fekvő nyitott énekeskönyvről beszélt, amely éppen egy Luther által fordított korálnál, a „Komm, heiliger Geyst…” („Jövel, Szentlélek Úristen…” – EÉ 229) kezdetű ismert pünkösdi éneknél van kinyitva. Ennek a furcsaságát az adja, hogy a festmény mindkét szereplője (Jean de Dinteville francia követ és Georges de Selve püspök) római katolikus volt. A képen a nagypénteki időpontra az időmérő szerkezetekből, illetve a kompozíció sarkában megbújó korpuszból lehet következtetni. Azonban a képen látható földgömb is segíti a tájékozódást, mivel Jeruzsálemet, a nagypénteki események színhelyét mutatja.
A grafikusművész kiemelte, hogy a mű legfurcsább, anamorfózistechnikával ábrázolt motívumát – a koponyát – csak megfelelő látószögből vagy valamilyen optikai segédeszközzel láthatja pontos formájában a szemlélő. A polisyi kastély szalonjában, ahová a kép készült, a fogadásokon világos borokkal töltött poharakon át nézegethették a jóllakott vendégek, és talán az optikai segédeszközt összekoccintva ismételgették a házigazda, Jean de Dinteville jelmondatát: Memento mori! – „Emlékezz a halálra! Ezen a kompozíción azonban meglepő jelenség áll elő: a fölső polc éggömbje, a középső polc földgömbje és az alsó szint koponyagömbje egy tengelyre került, így az égi, a földi és az alvilági szféra olyan hármas láncolattá fűződik, hogy óhatatlanul eszünkbe ötlik a Divina Commedia hármassága: a paradicsom, a purgatórium és a pokol. Dante enciklopédikus műve és Holbein képe között egyébként több párhuzam is mutatkozik: az Isteni színjáték története 1300. nagypéntek napjának reggelén kezdődik, Holbein – illetve csillagász barátja, Nicolaus Kratzer – pedig a Követeken éppen 1533. április 11-e, vagyis szintén nagypéntek napjának reggelét állította be a felső polc naptárán és időjelző eszközein. Minthogy Krisztus harminchárom évesen feszíttetett meg, 1533-ban kereszthalála után éppen ezerötszáz évvel készült a kép.
Orosz István az alkotás történeti hátterét is bemutatta. 1533-ban nagyhét idején igencsak komoly politikai feszültség uralkodott Londonban, amely leginkább VIII. Henrik utódlási gerjedelmével volt kapcsolatos: bejelentette, hogy elválik Aragóniai Katalintól, és elveszi Boleyn Annát, akiről az is kitudódott, hogy gyermeket vár, s mivel a pápa nem hagyja jóvá a frigyet, ezért VIII. Henrik új egyházat alapít. A követek is a politikai manőverek okán érkeznek a városba. Dinteville I. Ferencet képviseli, aki kényszerből VIII. Henrik szövetségese volt, mert érezte a mindkettejüknél nagyobb hatalom, Habsburg V. Károly erősödését. (Ő nem mellesleg a megunt királynő, Katalin unokaöccse volt.) Georges de Selve püspök később érkezik, talán csak a nagyhét elején, és diplomataként jelentősebb, mint Dinteville. A sok nyelven beszélő tudós teológust úgy ismerték, hogy képes szót érteni a nagy hangú reformátorokkal is. Kortársai „liberális katolikusként” tartották számon, liberalizmusával magyarázták a fiatalember Luther iránti türelmét is.
Az előadó arról is beszélt, hogy az 1990-es évek végén zajló restaurálási munkák során megállapították, hogy a tíz fatáblára készített kép öt jobb oldali táblája épebbnek mondható. Ráadásul az ötödik fatábla után pontosan kétfelé szedhető a kép, oly módon, hogy az egyik tárgyat sem érinti, kivéve a koponyát. Orosz István szerint az eredetileg nem is szerepelt a festményen, így előfordulhat, hogy a kompozíció egyik fele évszázadokig rejtve maradt. 1792-ben került elő újra metszet formájában az egész alkotás, és már a koponya is rajta szerepelt, de ennek feltűnően más arányai vannak, mint az általunk ismert festménynek. A grafikus szerint az is különös, hogy Holbein 157 alkotása közül ez az egyetlen helyes állású kép, a többi mind tükörfordított, emiatt feltételezhetjük, hogy a háromkötetes művészeti albumot szerkesztő Piérron mester már egy – a technika révén – tükrözött másolatot másolt tovább. De vajon miért nem az eredetit tette elé a kép akkori tulajdonosa, Élisabeth Vigée Le Brun? Az album keletkezésekor a nagy francia forradalom éveiben jártak, amikor nemcsak embereket fejeztek le, de a képeiket is megsemmisítették, és ezen a képen egy nemesember és egy püspök látszik, vagyis a két legyőzendő rend képviselői.
Előadását keretbe foglalva Orosz István a festményen látható szekreter középső polcán elhelyezett másik könyvhöz, Petrus Apianus német matematikus kötetéhez tért vissza, amelynek felütött lapján a „Dividier” szó szerepel. A német kifejezés jelentése a számtani osztáson túl a felosztásra, megosztásra is utalhat, vagyis ha politikai célzatot keresünk, akkor a keresztény Európát megosztó erőre kell gondolnunk: a reformációra vagy éppen VIII. Henrikre. A megosztás másik megfejtése személyesebb: a két szereplőre, a követekre utalhat, akik elszakadtak egymástól, bár kapcsolatuk nemcsak szakmai volt, hanem szoros barátság is egymáshoz fűzte őket, olyan, amilyenről Shakespeare XX. szonettje juthat eszünkbe – zárta előadását a neves grafikusművész.
Az összművészeti és intellektuális élményt jelentő kiváló színvonalú előadást a közönség kérdései és rövid beszélgetés követte. Többen dedikáltatták az egyébként íróként is ismert Orosz István köteteit.
