Mindenkinek van kedvenc meséje, s van olyan mesénk, amelyet időről időre előveszünk, (fel)idézünk – dömdödöm –, amelyhez vissza-visszatérünk. Nosztalgiából, mert az ünnepi hangulatunkhoz hozzátartozik, mert meg akarunk vele valakit vidámítani, mert meg akarjuk osztani, hiszen számunkra biztos pontot jelent – mert helye van a mesélésnek. A Credo evangélikus folyóirat idei negyedik, így adventi lapszáma a mese témáját járja körül: nem vállalkoztunk kevesebbre – bízva benne, hogy mind müthophiloszok vagyunk* –, minthogy újonnan, az olvasóink számára készült meséket közöljünk a lapokon ismert, sokak által kedvelt szerzők tollából.
Talán meglepődnek a lapjainkon tanulmányokhoz szokottak, de a mesék mellett megjelenő írások választ adnak: a magyar népmesék is eredetileg felnőtteknek szóltak, Sándor Ildikó tanulmányából derül ki, hogyan váltott mediális közeget és hallgatóságot is a mese műfaja, s miért is fontos nemcsak mesét (fel)olvasni, de mesélni is. Döbrentey Ildikó esszéjében pedig éppen abba a titokba vezet be bennünket, hogy hogyan is születik – és miért! – a mese, ezzel kicsit az Égből pottyant estimesék kulisszatitkaiba kalauzolva bennünket.
A lapot a 185 éves Kis hableánynak és megálmodójának, Hans Christian Andersennek ajánljuk, ráirányítva a figyelmet meséinek keresztény olvasatára. Többek között ebből az apropóból írt tanulmányt lapunk számára Gombos Péter, aki a Grimm testvéreket és az ő hatásukat járja körbe, nem megkerülve a kérdést: kinek is szólnak, kinek szánták eredetileg ezeket a történeteket? Nem mehettünk el szó nélkül amellett a kérdés mellett sem, hogy létezik-e egyáltalán keresztény gyermekirodalom. Lapis-Lovas Anett Csilla tanulmánya nyomán pedig nemcsak arra derül fény, hogy milyen a gyermekirodalom, ha keresztény, de arra is, milyen a mese, ha keresztény: „amikor jó keresztény mesét olvasunk, akkor kétféle értelemben is történetet olvasunk: sztorit és történelmet – teológiatörténetet, a gyermekkép változásainak történetét, könyvtörténetet is. (…) Amikor jó keresztény mesét (gyerek- és ifjúsági irodalmat) olvasunk, akkor felsejlenek a szöveg mögött ezek a távlatok, és arra várnak, hogy újra és újra aktualizáljuk őket.”
Kustárné Almási Zsuzsanna tanulmányában bemutatja, milyen mesék és mesei elemek fordulnak elő a Bibliában, s hogy hogyan is keveredtek oda, ahogy írja: „Az ember tehát a mítoszok segítségével tájékozódhat a világban, általuk ismerheti meg önmagát, létének értelmét és célját.” Pángyánszky Ágnes írása is fontos témát feszeget: miért van helye a „mesélésnek”, vagy még inkább a képzeletalkotás világának az igehirdetésekben, a prédikációs irodalomban?
Egy mesékről szóló kiadványban nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne szóljunk az illusztrációkról: bizonyára sokan vagyunk, akik fel tudják idézni legkedvesebb-szebb mesekönyvüket gyermekkorukból, s az elmúlt évek is nagyon izgalmas termést hoztak a gyerekkönyv-illusztrációk terén. Legfrissebb lapszámunkban Margittai Zsuzsa művészettörténész mutatja be a mai magyar gyerekkönyv-illusztrációk helyzetképét, izgalmas, egyszersmind időszerű projekteket, kezdeményezéseket, egyedi hangokat felvillantva és az újabb műfajokat is bemutatva, köztük a szöveget nélkülöző képeskönyveket (silent book) is. Kránitz Péter Pál Lakatos Istvánnal készült interjújának köszönhetően a képregények is helyet kaptak a lapban, megvilágítva, hol is tartanak a magyar szerzői képregények.
A mesekönyvek sajátos nyilvánosságot kaptak az elmúlt időszakban, közéleti témává lettek, de tartalmi és esztétikai kérdéseket nem fogalmaztak és nem válaszoltak meg velük kapcsolatban ezeken a fórumokon. Az olvasó azt érezhette, hogy az ideológiai-politikai tájékozottság fontosabb egy mesekönyv megítélésekor (is), mint az, hogy fel tudjuk tenni a megfelelő – a tartalomra és az esztétikai jellemzőkre vonatkozó – kérdéseket. Ebben segítenek nekünk Harmath Artemisz, az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum igazgatójának és Limpár Ildikó irodalmárnak, fantasykutatónak az írása is, de Pompor Zoltán Lázár Ervin-kutató tanulmánya ugyancsak idekívánkozik: ő a mesék lerövidítésével járó gyermekek „megrövidítésének” problémáit vázolja írásában.
Klitsie-Szabad Boglárka mesemondó és néprajzkutató a mesegyűjtés rejtelmeibe és nehézségeibe vezet be bennünket, közreadva egyik gyűjtését, Csipkés Vilmos „A báránynak nincs szive” című meséjét. Az Árgirus-széphistória kapcsán az egyik legarchaikusabb, mesterséges formájában is a legtermészetesebb „emberi” térről, a kertről és annak szimbolikájáról és eredetéről szól Szalay Fatima tanulmánya. A lap végén Weber József recenzióját olvashatjuk Levente Péter Túlélőtréning 3D című háromkötetes munkájáról.
S hogy milyen (verses)mesék kaptak helyet? Talán elegendő a szerzőket felsorolni kedvcsinálóként, köztük számos olyan név szerepel, amelyek már jól ismertek a Credo olvasói számára: Döbrentey Ildikó (Csodálatos, csöndes palota), Vörös István (A templom egere), Kertész Eszter (Éhesek), Kollár Árpád (Botond és a jegesmedve), Petrőczi Éva (Karácsonyi hálaének, Advent felé…), Kemény Zsófi (Egy tízmillió fejű magányos sárkány beszéde, amelyben kifejti néhány nézetét, a saját felelősségét boncolgatja, valamint elsiratja magát), Kiss Ottó (Az első álom), Molnár Krisztina Rita (A fiú, aki képekben sétálgatott), Füller Tímea (Tücskök), Szőcs Margit (Régiségbolt), Alfonssín Gergely Edó (Titiúról, a hóhiúzról). A mesék mellett az illusztrációs anyagot is ki kell emelnünk, érdemes alaposan szemügyre venni őket. Ahogy a mesék sem jelentenek teljeskörű seregszemlét az élő, lüktető magyar meseírók tekintetében, úgy a lapban szereplő grafikusok is csak kis – de annál izgalmasabb – körét jelentik a mai magyar illusztrátoroknak. Többek között Békés Rozi, Bertóthy Ágnes, Bölecz Lilla Grela Alexandra, Kárpáti Tibor, Kürti Andrea, Molnár Jacqueline, Pap Kata, Rofusz Kinga munkáit tűnnek fel a lapokon.
Bízunk benne, hogy ezzel a lapszámmal is eredeti célkitűzésünkhöz kerültünk közelebb: együtt gondolkodásra hívva töltjük be a missziói parancsot – miközben tanulunk is valamit: hogy mesélni jó. Az elmúlt másfél-két évben sok ajtót zártunk be, mégis, ajtót is nyitottunk, mégpedig a virtuális térre, ami zajosabb, mint azt gondoltuk volna. Itt az ideje visszafoglalni az otthon terét! Van erre alkalmasabb időszak, mint az advent? Olvassunk (folyóiratot is), meséljünk egymásnak, találjuk ki saját (családi) történeteinket, engedjük szabadjára a fantáziánkat! Ahogy szerzőnk, Sándor Ildikó fogalmaz tanulmányában: a mese „közösséget teremthet, formálhat, erősíthet, és szervesen be tud illeszkedni a kortárs kultúrába."
*A kifejezéssel minden olvasónk találkozhat a Credo 38. oldalán.
* * *
A lap megvásárolható a Luther Kiadó Evangélikus könyvesboltjában és webáruházában.
Ha a 2021. évfolyamot szeretné még beszerezni, megteheti itt.
Találkozzunk 2022-ben is! Támogassa a keresztény folyóiratkiadást előfizetéssel!
