Nagyhét – böjt utolsó hete

Húsvét a keresztény kultúrkörben Jézus feltámadásának ünnepe. A húsvétot megelőző negyvennapos időszakot böjtnek hívjuk. Böjt utolsó hete – amely virágvasárnaptól nagyszombatig tart – a magyar nyelvben a nagyhét elnevezést kapta. A nagyheti események Jézus földi életét a jeruzsálemi bevonulástól a keresztre feszítésen keresztül nagyszombatig veszik sorra.

A nagyhét a húsvéti ünnepkör része. A nagyhét első napjai – virágvasárnaptól szerdáig bezáróan – a böjti idő, a húsvéti ünnepre való előkészület és ráhangolódás időszaka. A nagyhét második fele nagycsütörtöktől kezdődően a húsvét lényegéhez szorosan hozzátartozó események láncolata. Nagycsütörtök estéje az utolsó vacsora és az úrvacsora szerzésének, valamint a Gecsemáné kerti elfogatásának alkalma, nagypéntek Jézus Golgotán történt keresztre feszítésének, halálának és sírba helyezésének emléknapja, míg nagyszombat a sír nyugalmának napja.

A nagyhét kialakulásának története

Jeruzsálem a kereszténység kezdete óta a Krisztus-követők fontos zarándokhelye, hiszen ebben a városban történt a Megváltó keresztre feszítése és feltámadása. A keresztény zarándoklat akkor virágzott fel igazán, amikor I. Constantinus és Licinius császár 313. február 3-án kiadta a keresztények szabad vallásgyakorlását engedélyező milánói ediktumot. Ennek következtében tömegesen keresték fel Jeruzsálem szent helyeit is. A 4. században egy galliai származású apátnő, Eteria (más változatban Egeria) részletesen beszámolt útinaplójában a jeruzsálemi Krisztus-követők nagyheti szokásairól is. Ebből lehet tudni, hogy a jeruzsálemi keresztény közösség tagjai a 4. században nyolchetes böjtöt tartottak húsvét előtt, a nagyhetet pedig az Olajfák hegyén a virágvasárnapi történet felolvasásával és dramatizált előadásával, valamit körmenettel kezdték. A gyermekek olajfa- és pálmaágakat vittek a kezükben ezen az úton.

A nyugati egyházban a virágvasárnap és a húsvét a keresztelés apropóján is összekapcsolódott, ugyanis a húsvétkor megkereszteltek az megelőző virágvasárnapon hitvallást tettek. A kezdeti időkben olajjal is megkenték őket, ezért ezen a nagyheti napon nemcsak a jeruzsálemi bevonulás története hangzott el az evangéliumokból, hanem Jézus betániai megkenetésének a története is.

Az 5. században, Nagy Szent Leó pápa idejében a virágvasárnapokon már nem annyira a bevonulás eseménye, mint inkább Krisztus szenvedéstörténete került hangsúlyosan a liturgia középpontjába. Nagyhét kezdő napját először Kr. u. 600 körül spanyol és gall területeken nevezték Palmarumnak, azaz virágvasárnapnak.

Az évszázadok során többször változott, hogy melyek voltak úgynevezett liturgikus napok a nagyhét napjai közül. Kezdetben a hétfő, de a kedd is ezek sorába tartozott. Voltak időszakok, amikor a teljes nagyhét munkaszüneti időnek számított, míg például VIII. Orbán pápa a nagyhét napjait 1642-ben újra hétköznappá nyilvánította. Az Országgyűlés 2017-ben szavazta meg, hogy nagypéntek újra munkaszüneti nap legyen Magyarországon.

A nagyhét egyházi szokásai

Az egyháztörténelem folyamán egyre inkább elterjedt, hogy nagyhéten nem szóltak a harangok, helyette faeszközök összeverésével vagy fakereplők megszólaltatásával jelezték az istentisztelet kezdetét. Napjainkban csak három napon át, nagycsütörtök estétől nagyszombat estéig hallgatnak a katolikus templomok harangjai – ahogy a mondás tartja: „Rómába mennek gyászolni” –, így is kifejezve, hogy ezek a napok Krisztus szenvedésének napjai, az ember számára pedig a csend, a meditáció, a húsvétra való felkészülés ideje.

A katolikus miséken ma is gyakorlat a virágvasárnapi barkaszentelés. A templomban megszentelt barkaágakat a hívek hazaviszik, a következő esztendőben, böjt első napján, hamvazószerdán pedig elégetik ugyanezeket a virágvasárnapi barkákat, és a hamuból a pap a hamvazkodás szertartása keretében keresztet rajzol a hívek homlokára.

A böjti időszak részeként arra kéri híveit a katolikus egyház, hogy a nagyhét folyamán is próbáljanak lemondani a számukra fontos szokásokról, az így felszabadult időt pedig lelki elcsendesedésre fordítsák. Böjt első napjára, hamvazószerdára, illetve nagypéntekre szigorú böjtöt írnak elő. Ennek keretében tilos húst fogyasztani, illetve lehetőleg csak egyszer szabad étkezni.

Ezzel függ össze, hogy az utolsó vacsora és az úrvacsora szereztetésének emléknapját, nagycsütörtököt „zöld csütörtöknek” is hívják, mivel a hívek általában valami zöldet, például spenótot fogyasztanak. Nagycsütörtökön ezenkívül – Jézus példáját követve – gyakori istentiszteleti szertartás a lábmosás.

A katolikus közösségekben a nagyhét kiemelkedő eseménye a nagypénteki keresztútjárás, amikor a hívek Jézus szenvedésének egyes állomásairól emlékeznek meg. A keresztút, avagy kálvária mai bevett tizennégy stációjának kialakulása az 1600 körüli évekre nyúlik vissza.

A nagyhét egyházi hagyományaihoz tartozik a protestáns felekezetben is a passióolvasás, amely a virágvasárnaptól Jézus nagypénteki sírba tételéig veszi sorra a nagyheti eseményeket, Krisztus szenvedéstörténetét.

A nagyhét napjainak más-más a liturgikus színük. A virágvasárnap még a böjti vasárnapok sorába tartozik, így a templomok terítői lila színűek. Nagycsütörtökön, az úrvacsora szereztetésének ünnepén fehér a liturgikus szín, a nagyhét péntekén, Krisztus keresztre feszítésének és halálának a napján fekete. A gyász kifejezéseként az evangélikus templomok oltárait ezen a napon nem díszíti virág. Nagyszombaton is fekete a liturgikus szín, amelyet húsvétkor, a feltámadás ünnepén a fehér vált fel.

Nagyheti népszokások

A nagyheti, harangozás nélküli csendességben általános szokás volt, hogy a gyermekek akár naponta többször is kereplővel járták végig a falut. Ebben könnyű felfedezni a gonoszűző zajcsapás ősi szertartásának nyomát. Ugyancsak közkedvelt tevékenység volt az úgynevezett „pilátusverés” vagy „pilátuségetés” is, amikor a nagyhét valamelyik napján – szerdán, nagycsütörtökön vagy nagypénteken – a gyermekek nagy zajt csaptak a templomban: például ütögették a padokat, de voltak helyek, ahol erre a célra külön felhalmoztak padokat és ládákat a templom ajtaja előtt, és azokat csapkodták. Ha az eszközök összetörtek a hangoskodás közben, akkor azokból nagyszombaton máglyát raktak. Tolna megyében nem a templompadokat, hanem egy Pilátust ábrázoló deszkát ütöttek. Mindezt azért tették, hogy „megbosszulják” Poncius Pilátuson, a római helytartón, hogy nagypénteken megostoroztatta Jézust. Innen is ered a „Verik, mint a Pilátust” nagyheti szólás.

A népi hiedelemvilágban a pénteki napot általában szerencsétlennek tartják, nagypénteket, Krisztus keresztre feszítésének napját pedig különösen is sok hiedelem övezte. Így például nagyhét péntekén nem gyújtottak tüzet és nem sütöttek kenyeret, mert úgy gondolták, kővé válna. Dél-Alföldön libatojás méretű kenyeret dagasztottak, megszárították, és csak akkor vették elő, ha valaki vízbe fúlt. Úgy keresték meg a szerencsétlenül járt embert, hogy egy szentelt gyertyát helyeztek a nagyheti szárított kenyér közepébe, a kenyeret vízre tették, és ott kezdték el keresni a holttestet, ahol a gyertya kiesett a kenyérből.

Nagyhét péntekén sok helyen tiltották vagy éppen szorgalmazták az állattartással kapcsolatos munkákat. Voltak területek, ahol nagypénteken nem fogták be a lovakat, hogy ne legyenek betegek, míg más helyeken ezen a napon bélyegezték meg az állatokat.

Sok, vízzel kapcsolatos népszokás is kapcsolódik a nagyhét napjaihoz, különösen is nagypéntekhez. Leginkább a hajnali patakban való mosdás, sőt fürdés volt népszerű a lányok és asszonyok körében, ugyanis szépség-, egészségvarázsló és gyógyító erőt tulajdonítottak neki.