November 26-án ülésezett a Magyarországi Evangélikus Egyház Zsinata. Az ülésszak napirendjei között szerepelt az országos tisztségviselők beszámolóinak elfogadása. Alább dr. Hafenscher Károlynak, a zsinat lelkészi elnökének írásban benyújtott jelentését adjuk közre, amely a 2020. novemberétől 2021. novemberéig terjedő időszak tapasztalatairól szól.
Igen tisztelt Zsinat!
Kedves Testvérek!
„Egymásra bízol bennünket: Ne maradjunk árván, Munkáljunk békét, jó ügyet, Ösvényeden járván.” (EÉ 478,4)
Nem könnyű jelentést adni a mögöttünk lévő évről, amely megítélésem és tapasztalatom szerint erőt, türelmet és hitet próbáló év volt. Zsinati szempontból is. Lelkészi elnökként, aki a zsinat teológiai és hitbeli ügyeiért felelős, és feladatául kapta, hogy lelkészként álljon egyházunk legmagasabb döntéshozó fóruma élén, nem merem sem azt állítani, hogy Isten csapása volt rajtunk a mögöttünk lévő s még mindig tartó covidos év, de azt sem állíthatnám, hogy kimondhatjuk: ennek az érthetetlenül nehéz eseménysornak és folyamatnak nem volt köze Isten tervéhez.
Alázattal, az igére figyelve és sok-sok imádsággal kell végiggondolnunk, mit is üzen nekünk ez az időszak, mire figyelmeztet és mire bátorít, mit ítél meg, és mire szabadít fel.
Elnöktársam részletes és a tőle megszokottan precíz jelentésében már felsorolta az eseményeket és azokat a folyamatokat, amelyek zsinatunkban a tárgyév során lezajlottak.
Ezért zsinatunk számára most olyan jelentést kívánok adni, amelyben nem közvetlenül a zsinati munkára utalok, s nem is az én zsinati munkámat mutatom be, hanem a zsinati munka hátterében meghúzódó témákat szeretném felvetni, illetve jelenségeket megvizsgálni, s ha ezeket végiggondoljuk, ki is derül, hogy azok mennyire a zsinat aktualitásairól számolnak be.
Evangélikus identitás és a zsinati munka
A közelmúltban „Miskolcon jártam, evangélikus identitást láttam”. Örültem neki. Mit jelent ez a távirati stílusban leírt, gyermekjátékra hajazó mondat? A Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának negyvenéves születésnapi ünnepségét tartották. Köztudott, hogy a 17. században alapított és neves hallgatókat számontartó Eperjesi Evangélikus Jogakadémia a miskolci jogi kar jogelődje, illetve az a Miskolci Evangélikus Jogakadémia, amely az Eperjesről való menekülés után jött létre. A Miskolci Egyetem mai vezetői és tanárai úgy emlékeztek a kar előéletére, hogy hálás szívvel felsorolták mindazt, amit az evangélikusság örökül hagyott rájuk. Hit, hitelesség, szorgalom, igényesség, megbízhatóság, tradíciótisztelet és felszabadult progresszivitás. „Ez az, ami tovább él mai értékeinkben, oktatási, nevelési emberformáló igyekezetünkben” – hangzott a mai vezetés állásfoglalása. Konkrét példákat, ezt az értékrendet képviselő személyeket emlegettek Kossuth Lajostól Bruckner Győzőn, Sztehlo Zoltánon, Schneller Károlyon keresztül Boleratzky Lórándig. Világi környezetben nem számítottam az evangélikusságot dicsérő, az értékeinket ilyen magasra felmutató szavakra. Vajon mi, evangélikusok – s szűkítsük a kört – mi, az MEE Zsinatának tagjai tudjuk-e, éljük-e, megvalljuk-e így evangélikus identitásunkat, s büszkén mondjuk-e el: „evangélikusnak lenni jó”? Ha mi magunk a napi élet gondjai között, az egyházi lét feszültségzónáit megtapasztalva és kezelve, ha a valós problémák megoldásában kimerülve s a kreált műproblémák generálásában elfáradva nem állunk lelkesen és örömhírt képviselve, biztos identitással „őrhelyünkön”, akkor majd mások fognak beszélni arról, mit is jelent evangélikusnak lenni, hiszen ha elhallgatnak azok, akiknek feladatuk az istendicséret, akkor a kövek fognak beszélni…
Már csak azért is feladatunk az evangélikus identitás megvallása, mert mi tudhatjuk annak nemcsak – a társadalom számára is – vonzó és impozáns következményeit, hanem a forrását: Jézus Krisztus személyét és evangéliumát is. Tudunk-e ebből forrásozóan örömteli, jó lelkű és az egyházon belül is lutheránus módon mindent az embertárs javára magyarázóan élni, gondolkodni és szólni? Ha tudatosan végiggondolnánk, és belefeledkezve ráéreznénk, hogy evangélikusnak lenni jó, zsinati munkánk is hatékonyabb, gyorsabb, gördülékenyebb, s így mondhatjuk talán: még evangélikusabb lehetne.
Járvány, digitális kényszerhelyzet, hálásnak lenni az online lehetőségért
Az online kérdésről érdekes módon ismételten fellobban a vita lángja. Onnan kezdve, hogy milyen előnyei vannak, az ülés is fegyelmezettebb, mennyivel kevesebb anyagi terhet ró az egyházra, egészen odáig, hogy az egész ülés és minden döntésünk érvénytelen, mert online született meg az elhatározás, hogy online ülésezik a zsinat…
Ha nem lett volna mindent meghatározó Covid-járvány, akkor elfogadom, hogy online nem lehet szavazni arról, hogy online lehessen a működés… De most járványhelyzet volt, és ez rendkívüli helyzet. Egyikünk sem önkényesen, jókedvében vagy kénye-kedve szerint hozott döntéseket. (Amúgy is, hogyan lehetett volna személyes jelenléti döntést hozni, amikor éppen azért jött létre a szükségmegoldás, mert nem lehetett találkozni?) Nem volt kicsi a tét. Éppen az egyház képviseleti demokráciája, a demokratikus döntési mechanizmus volt a tét: az volt a kérdés, hogy felfüggesszük vagy működtetjük a zsinatot. Ez utóbbi mellett döntöttünk – hasonlóan mint az országos presbitérium vagy a bizottságok, akik már jóval előbb elkezdték az online munkát. Meggyőződésem, hogy jól döntöttünk. Ha felfüggesztettük volna a zsinati munkát, akkor –„nyuszika és a sapka alapon” – az lett volna a megbocsáthatatlan bűn. Most meg az, hogy online működtetjük. Ha azonban azt mondanánk, hogy ezek az online hozott döntéseink nem érvényesek, akkor legyünk konzekvensek, a gyülekezetek és minden intézmény fizesse vissza azt a támogatást, amelyet az online zsinaton megszavazott költségvetésből egyházunktól kapott. Mert akkor az a döntés is érvénytelen. Szóval inkább legyünk konstruktívak, s próbáljuk konstruktívan megoldani ránk váró feladatainkat. Most kényszerből online, s amilyen gyorsan lehetséges, a szemtől szembe találkozás örömével.
Virtuális közösség – szükséges, de elégséges
A zsinat – bár közvetlen elődeink a permanens zsinatolás formáját választották – nem folyamatosan találkozó és ülésező közösség. Egy évben négy napot vagyunk együtt: februárban, májusban és novemberben. Közte csak szükség esetén és elsősorban levelezés útján találkozunk. Kisebb csoportok, állandó és ad hoc bizottságok már sűrűbben találkoznak. Mégis a zsinat a maga összetartozásában, megbízóinktól kapott megtiszteltetésében, a felelős gondolkodás feladatában virtuális közösség. Távol vagyunk egymástól, de amíg tart a megbízatásunk ideje, ugyanazt az utat járjuk. Éppen ezért, bár fizikailag nagy váltás az online térbe való ideiglenes átköltözés, valójában nem idegen ettől a közösségtől. S mivel a saját egészségünk és egymás egészségének védelme erre kötelez, szükséges, hogy a virtuális közösség már ebben az értelemben is virtuálissá váljék. Szükséges, de éppen a fent jelzettek miatt elégséges is. Tehát ha akarja, ha megtölti a formát, ha jól használja a technikát, teljes életet tud így is élni. Ezt a szükséges, de elégséges helyzetet kell a legjobban hasznosítani. Több rugalmassággal, nyitottsággal, türelemmel, a napirendekkel kapcsolatos otthoni munkával és nagy alázattal. Erre kérem a zsinat minden tagját.
Az ősellenesség (most is üldöz még?)
Furcsa, bár nem újszerű jelenség az, hogy kialakul egyfajta zsigeri szembefordulás a mindenkori vezetéssel. A vezető az ősellenség. Ez felsőbbségellenesség többnyire nem személyfüggő, bár ilyen színezete is előfordul. De bárki ül is a vezetői székben, az gyanús. (Nem evangélikus, nem is általában egyházi, hanem általános világi jelenség, csak miért kell nekünk ehhez igazodni?)
Amit a vezetés kér, javasol, napirendre tűz, netán eldönt, az megkérdőjelezendő, ott bizonyára hátsó szándék húzódik meg, s amíg ez ki nem derül, ott lopakodik a bizalmatlanság. S amíg 1989 előtt meg sem lehetett szólalni vagy megkérdőjelezni a vezetői döntést, addig demokrácia címén ma mindenki jobban tudja, hogy egy vezetőnek (vagy a vezetőnek) mit kellene tennie. Megválasztunk vezetőket azért, hogy vezessenek, de nem hagyjuk, hogy vezessenek, s szeretnénk minden eszközt kivenni a kezükből. (Pedig nem könnyű eszköztelenül felelősen vezetni!)
Ez szembemegy a hatalomról szóló biblikus gondolkodással is, hiszen minden hatalom Istentől van, s nem helyénvaló az, hogy Isten helyett mi akarjuk mindig elszámoltatni azokat, akiket az egyház – a Szentlélekért való imádkozás közben – „meghatalmazott”, hogy vezetőink legyenek. Rajongás az, hogy az egyházban nincs hatalom. Van, hiszen anélkül nem lehet vezetni. Ha pedig nincs vezetés, az először rendetlenséghez, majd kezelhetetlen káoszhoz, végül anarchiához vezet. A hatalom azonban más természetű, hiszen az egyházban nem a kardot, hanem az evangéliumot használja Isten, s az Isten emberei is erre kötelezettek…
Nagyban utazó vagy kispályás hatalmi játszmáink közepette (személyek, csoportok, irányzatok, grémiumok vagy más formációk között) nem szabad elfelejtenünk, itt alapvető hitkérdésről van szó, s a hit harcát nem egymás ellen, nem vezető és beosztott ellen, nem bármilyen szintű egymás vagy alá-fölé rendelt ember ellen kell megvívni, hanem önmagunk ellen, a bennünk lakó gonosz ellen. Mindannyiunknak nagy-nagy felkiáltójele a hatalmi játszmát folytató, versengő-veszekedő tanítványoknak szóló jézusi mondat: De közöttetek nem ez a rend! (Mt 20,24–26) Olyan fontos evangéliumi téma ez, hogy három evangélista is hozza. A Máté evangéliumaféle verzióban ráadásul ezután következik az a híres jelenet, melyben Jézus elmondta: Péter, a sátán kikért, hogy megrostáljon titeket, de én könyörögtem érted… Ha majd megtérsz, erősítsd testvéreidet. (Mt 20,31–32) Nekünk ez a küldetésünk: nem gyengíteni egymást – bármilyen pozícióban is szolgálunk az egyházban –, hanem erősíteni egymást s ezáltal az egyházat. Vezetők és vezetettek, egymás fölé vagy alá rendeltek, kritikusok és kritizáltak. Mert mi abban különbözünk a politikától, hogy itt nem érdekek vezérelnek, hanem az egymásért felelős szeretet. Ha az egyház befelé nem válik egymást hordozó, a szeretet rendjében élő közösséggé, akkor kifelé hiteltelenné lesz. Ebben a „keresztény specialitásban”, a hatalom jézusi gyakorlásában és annak elfogadásában pedig példát kell mutatnia a zsinatnak.
A keresztény ember mindenkori feladata – s tegyük ezt konkrétan, egyházon belül is –imádkozni a vezetőinkért, akikre Isten nagy terheket helyezett, s azokat mi is növeljük. S a vezetőinket is kérjük arra, hogy az imádság legyen kiindulópontja minden döntésüknek és cselekedetüknek.
Vegyük komolyan döntéseinket!
Zsinati munkánkban törvényeket, határozatokat, döntéseket hozunk vagy aktualizálva módosítunk. Minden ilyen munkánknak hosszabb-rövidebb előzménye van, azután elérkezünk a fordulóponthoz, megszületik a döntés, de a próba ezután jön: kiállja-e döntésünk az élet próbáját? Megvalósítjuk-e azt, amit eldöntöttünk?
Következmények nélküli világban és társadalomban élő egyházunk is következmények nélküli egyházzá válik, ha saját döntéseit nem veszi elég komolyan. Ismételten fenyeget az a veszély, hogy minden leáll a törvény vagy határozat megszületése után. A kihirdetett döntések végén jogosan, de sokszor igencsak formálisan ott áll: felelős. Majd ezután a végrehajtási határidő. Számos olyan eset volt és van, ahol ezt a határidőt túlléptük, vagy éppenhogy más irányban indultunk el. Részben megvalósult, de állandó feladattá nem vált egyházstratégia, az egyház szervezetének egyszerűsítése, az egyház gazdasági önállóságának konzekvens végrehajtása, a Liturgikus könyv II-III. megjelentetése, a konfirmáció előtti úrvacsoravétel, a belső egyházi jogi személyiség szabályozásának eldöntése, s még sorolhatnánk.
Zsinati ciklusunk második felében tudatosan oda kell figyelni az egész zsinatnak, hogy komolyan vegyük saját döntéseinket.
A konfirmáció előtti úrvacsora – érlelési folyamat
Ez az egyik olyan téma, amelynél komoly – többek közt zsinati – feladat a döntés megerősítő továbbvitele, a törvénymódosítást követő utómunka. A következő időben úgy kellene a döntésünket továbbvinni, hogy szülessen megfelelő írásbeli, szóbeli, ha lehet, videóillusztrációs segédanyag a gyülekezetek részletes tájékoztatására és a bevezetés segítésére. Egyházunk nem bővelkedik szabad kapacitásban ahhoz, hogy ezek az anyagok gyorsan megszülessenek. Így türelmet kérünk a gyülekezetektől, türelmet és nem bántó kritikát. Inkább valamiféle közös gondolkodást, ahol mindenki – nagyobb felkérés és formaságok nélkül – hozzáadja a maga ötleteit, kreatív próbálkozásainak tapasztalatait, építő kérdéseit. Ehhez azonban érdemes néhány dolgot tisztázni.
Elsősorban azt, hogy az egész egy olyan „alulról”, nem lelkészektől, hanem gyülekezeti tagoktól jövő kezdeményezés volt, amelynek érdemi teológiai akadályát nem láttuk, így a többség jó szívvel szavazta meg. A másik tisztázandó, hogy ezzel nem egy kötelezően előírt, a konfirmáció előtt lévők kötelező úrvacsoráztatásáról van szó, s végképp nem a konfirmáció ellehetetlenítéséről, hanem egy lehetőségről, egy ajtó megnyitásáról, hogy Isten Krisztusban adott ajándékát kioszthassuk azoknak, akik vágynak rá. Ha egy gyülekezetben egy-két kisgyermekes család együtt szeretne élni a szentséggel, ha egy kisgyermek szívében vágy születik arra, hogy találkozzon így is az Úr Jézussal, akkor adjuk meg ezt a lehetőséget, ne vonjuk meg tőlük Isten ajándékát. Ezzel pedig segítjük a gyülekezetbe való későbbi tudatos beépülését és az úrvacsorával élés természetes igényét. A zsinati döntésünk ennek a lehetőségnek a felkínálásáról szólt.
Most nem annak az ideje van, hogy újrapörgessük az egészet, azon spekuláljunk, hogy jó vagy rossz döntést hoztunk, hanem azon, hogy hogyan taníthatnánk a tanítványokat, hogyan érthetnénk meg a gyülekezettel, hogy az úrvacsora nem korhoz és értelmi szinthez kötött, hanem a gyermeki bizalomhoz, amellyel vágyunk a mi Urunkkal való teljes életközösségre. Adjuk hát össze tapasztalatainkat, ötleteinket, javaslatainkat, amivel segítjük egymást s gyülekezeteinket. Használjunk ki minden alkalmat – hirdetést, bibliaórát, szeretetvendégséget, csendesnapot, gyülekezeti újságot, Facebook-bejegyzéseket –, hogy tanítsuk a gyülekezeteket, milyen lehetőséget kaptak.
S idekapcsolódik az, ami nemcsak a konfirmáció előtti úrvacsorával kapcsolatos döntésünkre, hanem minden döntésünkre vonatkozik. Minden döntésünket – az előírások szerinti arányban – de többséggel hozzuk meg. Az válik érvényessé – akár törvény, akár határozat –, amire a többség igent mondott. A szavazás az a hely, ahol véleményt nyilvánítunk »igen« vagy »nem« voksunkkal. Amikor a szavazás véget ért, és megszületett az eredmény, akkor már nem a különvélemények ideje van, hanem annak az ideje, hogy a zsinat tagjaiként képviseljük a testület döntését. Éppen erről szól a zsinati rendszer: közösen hozunk döntést, s a végeredményt – akárhogy szavaztunk is – közösen vállaljuk és képviseljük. Ezért érthetetlen az, hogy újra meg újra hallok zsinati tagoktól mások előtt a zsinatra mondott dehonesztáló véleményeket, amelyek szembemennek a már meghozott döntésekkel. Ez sok esetben züllesztik az egyház egységét. A »mundér becsülete« a zsinati munkában is érvényes és érvényesítendő fogalom. Ha felvállaltuk, hogy ennek a nemes közösségnek felelős tagjai vagyunk, akkor vállaljuk fel, hogy a kollektív bölcsesség döntése ránk is érvényes.
Zsinati aktivitás
Nemegyszer tapasztaltuk, hogy plenáris üléseken elhangzó témák kapcsán minimális volt az aktivitás. Ez bizonyára nem a kiküldött anyagok alapos tanulmányozásának hiányáról szólt, inkább az egyes témák iránti érdektelenségről vagy arról, hogy a zsinati tagot küldő közösség nem volt elég tájékozott abban, hogy véleményét küldöttein keresztül érvényesítse. Esetleg az is belejátszott, hogy nem voltunk készségesek nagy egészben, az egyház egészében gondolkodni, s csak ott nyilvánítottunk véleményt, ahol azt a helyi érdekünk megkívánta. A zsinat lényege, hogy ne csak a szavazások döntő pillanataiban nyilvánuljunk meg, hanem a döntések előkészítésében és végrehajtásában is.
Ez a helyzet azonban most átalakult. A pandémia okozta online kényszer rövid, célratörő plenáris üléseket követel, ahol feszes tempóban kell előrehaladni, hiszen az online rendszer nem kedvez a nagyobb beszélgetéseknek, hosszabb tárgyalásoknak. Ezért megnövekedett az előkészítő megbeszélések súlya és felelőssége. Az online korszakban a plenáris ülés előtti hetek ideje felértékelődött, s nemcsak azzal, hogy legyen idő végigolvasni az anyagokat, hanem azzal is, hogy ebben a rövid és koncentrált időben – levelezés útján – hozzászóljunk, visszakérdezzünk, véleményt nyilvánítsunk.
Hálásan köszönöm minden zsinati tagtársamnak az elmúlt év munkáját, köszönöm, hogy elnöktársammal most is jó testvérként, teljes bizalomban tudtunk együttműködni, köszönöm mindazok munkáját, akik segítették feladatunk ellátását – különösen is a jogi és testületi osztály vezetőjének és kiváló munkatársainak!
Isten legyen irgalmas hozzánk és egész egyházunkhoz! Az ő bűnbocsátó és áldó kezébe tesszük le a mögöttünk levő időszakot, s vele szeretnénk továbbindulni. Kyrie eleison!
Dr. Hafenscher Károly,
az MEE Zsinatának lelkészi elnöke
