Egy szempontból biztosan különleges jelentőségű a 2021. év Karl Jánosné Csepregi Erzsébet, Adámi László és Győri Gábor számára: mindhárman idén mentek nyugdíjba az aktív gyülekezeti lelkészi szolgálatból. Arra kértük őket, ünnepi lapszámunkban idézzék fel, miként élték meg szolgálatuk utolsó éveit, mennyiben hatott rájuk a tudat, hogy közeledik a nyugdíjba menetel pillanata. Arra is kíváncsiak voltunk, milyen kihívást jelentett számukra a koronavírus-járvány, hogyan tudtak „technikailag” és lelkileg alkalmazkodni ehhez a speciális helyzethez. Nem utolsósorban pedig az adventi-karácsonyi készülődésekről és szolgálatokról kérdeztük őket. Most Adámi László gondolatait olvashatják.
Készültem a nyugdíjba menetel pillanatára, amiben segített Túróczy püspök úr vallomása is: „A nyugdíjaztatás olyan átültetés, amely senkinél sem megy zökkenő nélkül. [...] Isten engem úgy segített át a nehézségeken, hogy meghagyott a papi szolgálatban, tehát a régi életelememben. [...] A papi szolgálatban ugyanis két fő feladat van: képviselni Istent az emberek előtt és képviselni az embereket Isten előtt. Az előbbi az igehirdetés, az utóbbi a közbenjáró imádság. [...] Isten kiemelt a sorkatonák közül, áthelyezett az imádságos hátvédhez, hogy a mostani időben legyen, aki szót emel Isten trónja előtt az egyház népéért.”
Változatlan maradt az, amiről tizenöt éve így vallottam: „Mint akit Jézus Krisztus a vérén vásárolt meg, nem emberek kedvét, hanem emberek üdvét kell keresnem, Isten akarata szerint. Nem szertartásmesternek rendelt az Isten, hanem az Ő szolgájának, hogy az Ő igényével és az Ő igéjével szembesítsek mindenkit, akit csak elér a szavam. […] a mulandó szervezeti keretek/állványzatok között Krisztus egyháza építésén kell dolgoznom.”
Természetesen gondolni kellett arra is, hogy hol fogunk lakni nyugdíjazásom után. Ezen a téren még mindig átmeneti helyzetben vagyunk, de ámulunk Isten gondoskodásán. Feleségemmel, a szintén teológiát végzett Amriskó Máriával hét gyermek fölnevelését bízta ránk az Úr. Egyik leánykánk, Zsuzsika fogyatékosként egész életében anyai gondozásra szorult. Csak az utóbbi három-négy évben nyílt módunk arra, hogy saját lakásra gyűjtsünk.
* * *
Parókusi körzetem területén két éve lehetőség nyílt a romos érpataki templom felújítására az egyházi épített örökség megóvására kiírt pályázat révén. Némi elakadás után 2020 februárjában megtörtént a műszaki átadás-átvétel, és újra berendeztük a templomot. Kitűztük az ünnepség időpontját is. A mindenható Isten azonban felülírta elgondolásainkat: reánk bocsátotta a koronavírus-járványt. Ezt írtam akkor a gyülekezeti Hírmondóba (amelyet elérhetővé tettünk az interneten, idős testvéreinknek pedig postáztunk): „Vajon lesz-e még igehirdetői szolgálatom ebben a templomban (melynek felújítását az Úr helyezte a szívemre, és Ő tette lehetővé), amikor nemsokára letelik a hivatali időm? Vagy majd arra a valakire vár itt is az újrainduló istentiszteletek és a lelki épülés szolgálata, aki az utódom lehet a körzeti lelkipásztori tisztségben? Egyáltalán: Lesz utódom? És kapunk még időt, alkalmakat? […] Mit tesz Isten? – nem értem, de tudom, hogy mindezekben is Ő cselekszik velünk! Megpróbál, hogy kiderüljön, mi van a szívünkben (vö. 5Móz 8,2). Szorongat, hogy hozzá meneküljünk! »És várom az Urat, aki Jákób háza elől elrejtette orcáját, és benne reménykedem.« (Ézs 8,17)”
Aztán az érpataki hálaadó istentiszteleten mégis hirdethettem az Úr igéjét 2020. július 5-én, a járvány enyhülése idején. Egész családunkkal együtt a negyvenedik házassági évfordulónkat is megünnepelhettük Dunakeszin (azóta született még három unokánk).
Jöttek azonban az újabb hullámok: csak interneten közvetített istentiszteletek (karácsonykor is!), rengeteg telefonos lelkipásztori beszélgetés, rengeteg temetés… Amikor ismét enyhült a járvány, „maszkos” örömmel megtartottuk ez év január 31-én a nyíregyházi evangélikus Nagytemplom belső felújításának hálaadó ünnepét. Egy hétre rá magam is koronavírusos lettem. A betegség engem jobban megviselt, mint feleségemet és Márti lányunkat: kilenc napot kórházban is kellett töltenem. A testvéri számontartásnak, imádságnak és segítségnek rengeteg jelét tapasztaltuk meg azokban a hetekben. Isten kegyelmesen kihozott a veszedelemből, újból megerősített, és szolgálatába állított.
Lezajlott a lelkészválasztás. Beiktattuk utódomat, aki nem más, mint a vejem, Horváth-Hegyi Áron. Napjaim továbbra sem üresek. Mert úgy van, ahogyan az Élim Szeretetotthonban (ahol korábban öt és fél évig igazgató lelkész voltam) idézték egy előttünk járt testvér mondását: „Istennél nincs nyugdíjas, csak más feladat.”
* * *
A kérdésre, hogy a több évtizedes szolgálat alatt hogyan éltem át lelkészként az adventi időszakot, hadd válaszoljak Czakó Jenő Karácsonyi kánon című versével:
Meglátogatta népét az Úr!
E régi hír, ím, örökre új.
Megfáradott, megterhelt szív:
Te vagy az! Érted jött! Téged hív!
Nép, amely éjbe’, sötétbe’ járt,
Lát szívvidító reménysugárt.
Eljött az Úr, emberré lett,
Győzött a hajnal az éj felett.
Örülj, szívem, hát, örülj nagyon,
Neked virradt meg e szent napon.
Jézus keres. Légy készen hát:
Örömmel fogadd az ég Urát!
