Hol áll a teremtett ember a teremtett világban? – ez volt az alapkérdése annak a fórumbeszélgetésnek, amelyet Szűcs Kinga, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Vallás- és Társadalomtudomány Tanszékének tanársegéde vezetett a Szélrózsa fesztivál ökosátrában.
Hol a helye az emberiségnek a világban s azon belül is nekem mint a közel nyolcmilliárd ember egyikének, és hogyan viszonyuljak a helyhez, ahol élek? – ez a kérdés már harminc-negyven évvel ezelőtt is fontos volt. Most azonban, amikor a beszélgetés résztvevői mellett másoktól is hallottam a szomorú tapasztalatot, hogy milyen elkeserítő látványt nyújtottak útban Gyulára, a Szélrózsa evangélikus ifjúsági találkozó helyszíne felé a perzselő napsütésben kiégett gabonatáblák, a csenevész, összeszáradt kukoricák, akkor ez a téma nem a messzi jövő esélyeiről szóló latolgatás, hanem egyenesen létkérdés.
A kérdéskör gazdálkodástechnikai és felfogásbeli szempontjait, valamint az ember Istenhez fűződő viszonyát, a teremtésben kapott felelősségének megtalálását tárgyalta a beszélgetésben Rihay-Kovács Zita jogász, aki 2017-ben falusi környezetre cserélte a városi létet, és most permakulturális gazdálkodást folytat. Mellette Sipos Mihály, a „Fenntartható visszafejlődés” mottó alatt működő ökoközösség vezetője és Béres Tamás, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professzora, rektorhelyettese osztotta meg gondolatait az ökosátor rendezvényén.
Ha esetleg (hozzám hasonlóan) felmerül a kérdés az olvasóban, hogy mit takar a „permakulturális gazdálkodás”, akkor elsőként a Wikipediát hívhatjuk segítségül: „A permakultúra olyan mezőgazdasági termelőrendszerek tervezése és működtetése, amelyek rendelkeznek a természetes ökoszisztémák változatosságával, stabilitásával és rugalmasságával. Az emberi közösségek és a természetes táj olyan integrációja, amely lakóinak biztosítani tudja az élelmet, energiát, lakást és egyéb anyagi és nem anyagi szükségleteit.” Ezzel összhangban kertjüket buja dzsungelként mutatta be a közönségnek Rihay-Kovács Zita: egy olyan helyként, ahol bár még nem minden tökéletes, de már jól érzékelhető a végbement változás, amely abban mutatkozik meg, hogy nincs kiégve, még szárazság idején is érezni, hogy nedves a talaj, és élő növényekkel van tele.
Béres Tamásról már a bemutatkozáskor kiderült, hogy ambivalens módon viszonyul a földhöz, amit azzal egészített ki, hogy mint városi ember „meg kell küzdenie magában a földért”. Habár van egy kiskertjük, ahol többfajta paradicsom is terem, föld helyett mégis sokkal gyakrabban látj aszfaltot.
Sipos Mihály korábban klasszikus genetikával foglalkozott a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, majd elérkezett a pillanat, amikor azt érezte, hogy nem folytathatja ugyanúgy. Útja egy alföldi tanyára vezetett, ahol hirtelen ketten lettek a feleségével, de valójában inkább hárman: Istennel.
A beszélgetést több oldalról is átszőtte a gondolat, hogy kivel mi a terve Istennek, kinek adatott az a feladat, hogy a teremtésben kapott felelősségével élve fizikailag újítsa meg a földet, és kinek van másban, máshol felelőssége aziránt, hogy helyrehozzuk, amit az ember az elmúlt évszázadokban elrontott. Érezhető a feszültség, hogy gyorsan kellene radikálisan változtatni ahhoz, hogy az utánunk jövő generációknak is legyen helye a földön, a teremtett világban.
Mert az embernek helye van a földön. És hogy ez így is legyen, Jézus szeretetparancsát szem előtt tartva elgondolkodhatunk azon, hogy szerethetjük-e felebarátként azokat az embereket, akik még meg sem születtek, akiknek az élete attól is függ majd a jövőben, hogy mit teszünk mi itt a jelenben. Szeressük őket, és ezt is szem előtt tartva cselekedjünk, jól sáfárkodva kegyelmi ajándékainkkal.
***
***
