Ismerik azt a kézmesét, hogy „ez elment vadászni, ez meglőtte…”? A mesét, amelyben mindenki csinál valamit? A mi történetünk ott kezdődik, hogy a melléképület tetőfelújításakor ráleltünk a régi oltár korlátjára.
A dunaegyházi evangélikus templom a hatvanas évek közepén nagy átalakításon esett át. A régi szószékoltárt lebontották, a szentélyt áthelyezték a keleti oldalról az északira, a padokat kiszedték, és az új tájolásnak megfelelően újakat építettek be. Volt olyan faanyag, amelyet felhasználtak az új berendezési tárgyakhoz, ami pedig nem kellett, az ment a…
Volt azonban akkor valaki, aki úgy gondolta, mégsem kellene mindent kidobni. A régi oltárkerítést gondosan összecsukva, hogy semmi sérülés ne érje, a csapolásokra is figyelve, „felmentette” a melléképület padlására.
És most jövünk mi, a mai generáció. Szeretem nézni, ahogy a mesterek dolgoznak. Látszik a munkájukon a kezük, a gondolkodásuk, a tudásuk nyoma. (Lehet, hogy időnként irigykedem is, hogy az ő munkájuknak rögtön kézzelfogható nyoma van.) Így volt ez akkor is, amikor az ácsok fent dolgoztak a tetőn – felmásztam, és megláttam egy különleges mintázatú, fából készült egykori berendezési tárgyat, amelyről akkor még nem sejtettem, hogy mi is az.
Az ácsok csak kerülgették, nem akarták összetaposni, tönkretenni, talán ők is érezték, nem olyan szemét ez. Hívtam a gondnokot, aztán az idősebb gyülekezeti tagoknak megmutattam a fényképet arról, mit találtam, és ők rögtön tudták, mi ez, hol állt – és jöttek a mesék és élmények. Volt, aki felajánlotta, hogy elrendezi, a bútorasztalos ismerőse vegye kezelésbe a kerítést. Óvatosan levittük, összeszedtük a lepotyogó kis fa díszelemeket, leporoltuk, lemostuk.
És a mese nálunk itt így lett: Ez eltette, ez megtalálta, ez adta az anyagot, ez felújította, és mindenki, aki még emlékszik rá, mondja a saját történetét. „Én még ez előtt a kerítés előtt házasodtam… ez előtt állva vettem úrvacsorát először… itt van rajta ez a kis tálca, ahová a menyasszony a csokrát letette… nagyanyámra emlékszem, amikor először vitt templomba az esti »modlitbára« [modlitba szlovákul ima – a szerk.], és letérdelt ott egy kicsit…”
Így most újra ott van a templomban egy kis darabja a réginek. És a mostanában betérők már ezt a történetet is meghallgathatják, mint ahogy az oltárképről is szoktam beszélni, mert annak is megvan a saját meséje. Ha egyszer erre jár, azt is elmesélem…
