Életének kilencvenegyedik életévében elhunyt özv. Pintér Károlyné Nagy Erzsébet nyugalmazott evangélikus lelkész. Búcsúztatása a Budapest-Deák téri evangélikus templomban volt február 19-én. Alább B. Pintér Márta evangélikus lelkész személyes hangvételű, édesanyjára emlékező nekrológját olvashatják.
Amikor múlt év őszén az állapota rosszabbodott, egyik unokája létrehozott egy mobiltelefonon is követhető csoportot „Zsimama Help Center” elnevezéssel. Családunk tagjai itt oszthatták meg egymással a friss információkat, és egyeztethették, hogy ki mikor tud édesanya/nagymama mellett lenni… December 10-től ritkultak az üzenetek, hiszen a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonba kerülésével szerettünket biztonságban tudtuk. Január 22-én azonban kórházba kellett szállítani, és negyednap délutánján, 25-én – békességben hazatért…
Ki volt Pintér Károlyné Nagy Erzsébet (született 1931. május 12-én), akinek az Úristen próbatételeket sem nélkülöző, ám áldásokban mégis gazdag kilencven esztendőt adott? Miként maradhat meg emlékezetünkben „Zsi”, sokak Erzsike nénije, mások nagytiszteletű asszonya… és nekünk, a családnak: az édesanya, nagymama?
Döbbenetes, hogy személyiségének lényege épp ebben az összetett szóban foglalható össze: segélyközpont. Ő maga volt a Help Center. Már gyermekkorában rábízták, hogy apai nagyanyjának támasza legyen, unokatestvéreire felvigyázó nagylány. Felnőttként tüdőbeteg édesapjára viselt gondot a fancsali parókián. Otthonainkban „menedékre” talált számos rokon, gyülekezeti tag, bárki, aki meghallgatásra vágyott. Sokan fordultak hozzá tanácsért, és ő senkit sem utasított el: mindenkinek a gondját igyekezett magára venni. Segített; olykor kíméletlen őszinteséggel és ellentmondást nem tűrő határozottsággal… (Bizonyára ezért is esett nehezére életének utolsó hónapjaiban elfogadni a tényt, hogy a történéseket már nem irányíthatja: ő maga is segítségre szorul.)
Pintér Károlyné Nagy Erzsébet lelkiereje abból a Jézus Krisztusból táplálkozott, akit tizenéves korában fogadott a szívébe, és követett töretlen hűséggel földi életének utolsó leheletéig. A kórházi ágyon, roppant fájdalmai közt is őt hívta: „Megváltóm, segíts!”
Ragaszkodott Megváltójához, ahogyan az igazsághoz is. Saját felismert hibái miatt is mélyen tudott bánkódni. A gőgöt, a despotizmust, a hamisságot nem bírta elviselni. És olykor szó nélkül hagyni is képtelen volt. Emiatt nemegyszer került konfliktusba a kommunista éra egyházi vezetőivel. Szinte nem is érti az ember, hogyan kaphatott később engedélyt arra, hogy – a teológiát végzett nők közül másodikként – teljes jogú lelkésszé szenteljék. Tanulmányai befejeztével püspöke még azt tanácsolta, hogy iratkozzon be gyors- és gépíró tanfolyamra. Bár valóban elvégezte ezt is, semmi sem tántorította el attól, hogy – gyerekek közt szolgáló lelkészi munkatársként – Istentől kapott hivatásának éljen: 1954 júliusától felejthetetlen évet töltött a Deák téri templom falai között.
Házasságkötésük után, 1955. augusztus 1-jén költözött az abaúji településre, Fancsalra. A fővárosból, polgári családból származó fiatalasszonyként nem volt könnyű megszoknia a falusi körülményeket, hogy petróleumlámpákkal világítottak, kútról hordták a vizet. Örömmel vállalta mégis, mert – hatvanhárom éven át szeretett férje mellett – hivatalos státusz nélkül is végezhetett papi szolgálatokat. Gyermekeik – Károly és e sorok írója – ugyan Budapesten születtek, de a család szerette a vidéki létet, mintegy negyedszázadon át vállalva az ingázást „itthon és otthon között”.
Ózdra, az akkor pezsgő iparvárosba 1966. július 3-án kerültek. Édesanyánk először a szórványgyülekezetekben szolgált. Szerény jövedelmét idegen nyelvek oktatásával egészítette ki. 1975 októberétől Putnokon helyettesített, egy évvel később ugyanitt iktatta be Ottlyk Ernő püspök a parókusi tisztségbe.
Amikor a Deák téri gyülekezet 1982-ben férjét választotta meg lelkészének, és így ő is Budapestre került, Káldy Zoltán püspök a zuglói gyülekezetbe küldte. Itt végzett helyettes lelkészi szolgálatot 1982. január 1. és 1983. december 1. között. A legtöbben vélhetően mégis úgy emlékeznek rá, mint Budapest első női parókus lelkészére: Pesterzsébeten 1983. december 2-tól szolgált nyugdíjba vonulásáig.
Nagy ajándék (elsősorban a család számára), hogy nyugalomba vonulása után Pintér Károlyné Nagy Erzsébet még közel három évtizeden át lehetett közöttünk, mintegy három év múltán követve férjét a mennyei honba. Továbbra is sokakért imádkozott. Ismerősökért és olyanokért is, akiket személyesen nem is ismert. Mindenekelőtt pedig azért, hogy keresztgyermekei és unokái (Klára, Péter, Eszter, Dorottya és Kristóf) szintén élő hitre jussanak.
Arra tanított, hogy Istennél nem illendő snassz imádságokkal kopogtatni: „Királyi trón az, amelyhez folyamodhatunk!” Most, amikor búcsúzunk tőle, e királyi székhez járulunk bizalommal, mert tudjuk, ott „irgalmat nyerünk és kegyelmet találunk, amikor segítségre van szükségünk” (Zsid 4,16).
