Úgy hívtam őket, a három Grácia. Mert három kislánynak – hogy operettbe illesszem őket – már nagyok voltak és kevésbé naivak. Pedig még épp csak betöltötték a tizedik évüket.
Szandi harsány és erős egyéniség volt, túl szüleinek a válásán. Az apja szinte teljesen eltűnt a ködben, akit hol vádolt, hol visszavárt nyüszítve és követelőzve. Ennek a keserűségét próbálta álcázni. Nem, ő nem gyenge. Kit érdekel az egész? Igyekezett lezser vállrándítással és minden felnőtt tekintély semmibevételével viszonyulni a külvilághoz.
Szilvi szintén a „válásháborúk” áldozata. Szülei lassan nyolc éve váltak el, viharosan és gyűlölködés közepette. A bátyja hamar felnőtt, a húga állandóan sírt, ő pedig próbált olyan passzívan viselkedni, ahogy csak bírt. Neki igazán minden mindegy, megy, amerre kell, nem fog mérlegelni, úgysincs hatalma semmi fölött. Általában hű kutyaként Szandi oldalán kullogott, és feltétel nélkül elfogadta minden ötletét.
Csenge volt a legbonyolultabb. Akár az időjárás, úgy változtak az érzelmei, és egyáltalán nem bírta őket kontrollálni. Ő volt az a gyerek, akit senki sem akar vagy tervezett: két felsős kölyök egyszerűen kipróbálta, hogyan mennek a felnőttdolgok, aztán megdöbbenve tapasztalták, hogy a „testgyakorlásból” megfogant egy élet.
Csenge a szülészetről rögtön a nagyihoz került, aki nem volt elragadtatva a feladattól. Az anyuka meg az apuka gyorsan szétrebbentek, ketten kétfelé hagyták el még az országot is. Ők még fiatalok, élni akarnak. Aztán ahogy teltek az évek, a kislány hol az egyik, hol a másik rokonhoz került. Elhangzottak ígéretek, hogy itt meg ott majd jobb lesz. Ilyenkor a gyerek reményekkel telve mesélte, mi minden vár rá: játék, finom ételek, szép ruhák, meleg szoba, saját ágy. Ebből tudtuk, hogy mindez neki nem természetes, hanem luxus, amire csak vágyik.
Néha az anyuka is felbuzdult, hogy magához veszi a lányát, hiszen már nem kell pelenkázni, már óvodás, sőt már iskolába jár, szinte ellátja magát, akár segíthet is otthon. Ezek a fel-fellángoló bizakodások aztán mindig zsákutcákba torkollottak. Fájt hallgatni az újabb ígéreteket és látni, ahogy kapaszkodna beléjük egyre tétovábban a kislány. Egyszer aztán eljött az a rettegett pillanat, amikor kialudt a fény a szemében. Már nem várt semmit. Belefáradt a reménykedésbe, és végül arra jutott, hogy a legjobb megoldás nem bízni senkiben. Hát ők voltak a három Grácia.
Egy ősz végi napon, amikor az időjárás nem volt éppen barátságos, a lányok úgy gondolták, semmi kedvük az udvaron vacogni. Játszani úgysem lehet, a szél elfújja a tollaslabdát, a hideg merevvé teszi a kezeket. Gondolták, inkább bekéredzkednek hozzám hittanórára. Akkoriban az volt a rend, hogy egy „kóstoló” óra mindenkinek jár, de aki másodszor is jönni akar, azt már kérem, hozzon egy döntést, hogy lehetőleg a tanév végéig maradjon hittanos. Az órákra játékkal, barkácsolással, feladatokkal készültem.
A három Grácia első látogatását nem is vettem túl komolyan. Beszélgettünk, inkább velük, róluk, mint a hittanról; éppen egy kis történet és áldás fért bele. Másodszor is jöttek, ami örömteli meglepetés volt számomra, és lelkesen kezdtem el építeni kapcsolatunk alapját. A rendet bevezettem: éneklés, „hogy vagyok” kör, történet, játék vagy barkácsolás. Élvezték, és felcsillant bennem a remény: talán dolgunk van egymással. Esélyt kaptam, hogy részese legyek az életüknek, mellettük lehessek istenkeresésükben. Aztán eltelt még két hittanóra, én az ajtóban csak vártam, vártam, de ők nem jöttek. Megkerestem őket az udvaron. Csenge a maga kelekótyaságában azt mondta, ő jön, csak elfeledkezett róla. (Nem esett jól, sokat készültem az alkalomra.) Szandi belekarolt Szilvibe, és bár alacsonyabb volt nálam, úgy nézett rám, mint aki fölöttem áll.
– Mi nem megyünk. Nincs kedvünk.
Nagy levegőt vettem, hogy ne érezze a csalódottságomat. Csak utána szólaltam meg:
– Rendben. De itt nálam csak egyszer tudsz így elmenni. Ha most kinn maradsz, akkor már én nem foglak hívni.
– És kit érdekel?! – szájalt Szandi.
De Szilvi elsápadt. Kihúzta a karját a barátnőjééből, és nagyot nyelt:
– Szandi, én bemegyek.
– Hülye vagy?! – bukott ki a lányból a megdöbbenés.
– Lehet… – vont vállat Szilvi, aztán lehajtott fejjel odalépett mellém, és indultunk immár hárman befelé.
– Jó, menj csak! – kiabálta utána Szandi. – Találok én másik barátnőt magamnak.
Szilvi összeszorított szájjal követett. Csenge elröhögte magát.
– Ja. Szandi talál! – heherészett. – Szerintem nincs a földön még egy ember, aki kibír vele egy percet, olyan parancsolgatós – vágta hátba Szilvit, aki csöndesen, vacogósan követett.
Arra gondoltam, ennek a gyereknek hosszú évek óta ez az első olyan döntése, amellyel szembeszegült valakivel. Magamban felfohászkodtam. „Érje meg, ne legyek akadálya, Uram!”
Mire az ajtóhoz értünk, Szandi is ott volt.
– Utoljára mondom! – figyelmeztette Szilvit. – Ha bemégy nélkülem, nem leszek a barátnőd többet.
A csöndet tapintani lehetett volna. Ez nem az én meccsem volt, csak imádkozni tudtam, nem lehetett szavam. Szilvi viszont megfogta a kilincset, szomorúan nézett Szandira, aztán lassan becsukta az ajtót.
– Megjöttem – mondta.
És tudtuk, hogy ő tényleg most érkezett meg teljes valójában, sodródás nélkül.
Nem tudom, ez után a nyomott hangulat után hogy tudott olyan fergeteges jókedvünk lenni. Az énekek szárnyaltak, a bibliai történetet mintha csak nekünk írták volna, a játékban sokat nevettünk, szeretetben búcsúztunk el. Az áldás után kinyitottuk az ajtót. Egy pillanatra én is visszahőköltem. Ott állt Szandi, kővé dermedve. Szeme tágra nyílt az indulattól, de aztán úrrá lett a haragján, és hetykén Szilvire nézett.
– Na jó – mondta neki. – Ezt az egy ellenkezést most megbocsátom.
Csenge vágott egy grimaszt, én meg tudtam, hogy ezzel nem lett könnyebb az életünk. Szandi még háromszor-négyszer rendezett ilyen ajtóból fenyegetődző jelenetet, aztán megpróbált visszasomfordálni. Úgy gondoltam, ez a dolog most nem maradhat rendezetlenül, úgyhogy nem engedtem könnyen vissza:
– A második félévig nincs új tagfelvétel a csoportba.
Pirulva vette tudomásul, hogy valaki megint ellene mer szegülni. Nem úgy történnek a dolgok, ahogy elképzelte. Nem borulok a nyakába, és neki fogalma sincs, mit kell kezdeni egy ilyen felnőttel. A lányok a vállukat vonogatták, hogy ők nem tudják, mit lehetne tenni. Aztán csak megkérdezték, van-e esélye Szandinak visszajönni.
– Nos, van egy szó, amelyikre kitárulnak a kapuk. Azzal szemben én sem tudok másként tenni, mint visszafogadni őt. De anélkül mindenképpen várnia kell – adtam meg magam.
Hetek teltek el. Látszott, hogy Szandi jönne, mert rém ciki, hogy nem jöhet, de a lelkében helyre kellett billenteni azt a valamit, ami ilyen elcsúszásokat okozott nála. Nem uralkodhat mások felett, kell, hogy legyen tekintély az életében, és hogy megtalálja a helyét a világban.
Egy nap aztán együtt érkezett a három Grácia. Csenge belépett, Szilvi megállt a küszöbön, onnan nézett hol rá, hol Szandira.
– Bocsánatot szeretnék kérni – mondta a nagylány. – Bunkó voltam, na. Ne tessék haragudni! Visszajöhetnék a csoportba, most már komolyan?
Pillanatnyi csönd után elmosolyodtam, és beöleltem az ajtón. A lányok örültek, a megkönnyebbülés zsivaja hangzott fel.
– Ugye mondtam, hogy ez lesz az! – kárált Csenge.
Szilvi tapsikolt örömében. Szandi kihúzta magát. Sikerült! Bátran és okosan viselkedett, és be tudott jutni valahova, ahova nem volt könnyű. Mindenki győzött.
Ettől kezdve valóban egy csapat lettünk. Így telt el az ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik osztály. Voltak jobb és rosszabb napjaik, de megünnepeltük a nagylánnyá válásukat, meglátogattuk testvér hittancsoportunkat a szomszéd faluban. Rengeteget énekeltünk, még táncoltunk is. Eljártunk koncertekre és kirándulni, sokat beszélgettünk, és nyaranta is szívesen találkoztunk. Kerestünk éjjel elveszett kiskutyát, költöztettük Csengét A-ból B-be, majd C-be falun belül.
Körülvettük Szilvit állandósággal és szeretettel, amikor csak úgy jöttek-mentek az „anyu barátja, apu barátnője” kapcsolatok szereplői. Együtt vártuk Szandival a kis testvérét, nekünk bármennyit mesélhetett róla. És akkor is körülötte voltunk, amikor már nem mesélt, mert a súlyosan sérültség jelei kezdtek előtünedezni a babán. Ültünk körül tábortüzet nyáron csak úgy. Nagyobb korukban már segítőim voltak a gyerektáborokban. Konfirmálni, mondjuk, nem voltak hajlandók („oda kiállni és felelni mindenki előtt?”), de ha hívtam őket, és tudtak jönni, ott voltak minden alkalommal.
Nyolcadikban megjelentek a fiú barátok is, és a tantestületben keresztanyának kezdtek szólítani, mert félő volt, hogy valamelyik „lányom” gyermekáldással „örvendeztet” meg. Az osztályfőnökkel vállvetve igyekeztünk őket rávenni, hogy a szabadidejükben értelmes dolgokkal foglalkozzanak. Én még azt is megígértem, hogy ha húszéves korukig nem mennek férjhez, akkor külön nekik tanulok valami szép éneket az esküvőjükre. Erre nagyon büszkék voltak. Úgy mesélték ezt az osztálytársaiknak, hogy azok fuldokolva hahotáztak, de Szandi nagy szája megállította őket. Senki nem mert pisszenni aztán, csak a szemüket forgatták, hogy ezek milyen furák.
Az utolsó közös óránkon megkérdeztem, ki hogy megy tovább az életében a hittanok végén. Szilvi szólalt meg először:
– Nekem ez volt eddigi életem legjobb döntése.
Szandi szégyenlősen ingatta a fejét:
– Szerintem tudja Timi néni, hogy mit gondolok.
– És ha mégse? – próbáltam szóra bírni.
– Ej, hát mit mondjak?! Nekem itt lett családom. Azt hiszem, ennyi.
Csenge még fészkelődött:
– Hát… Én néha már kezdek azon gondolkodni, hogy lehet, hogy ez nem is hülyeség. És szeretném azt hinni, hogy van Isten.
Elnevettem magam. Nem avattak éppen szentté. Öt közös tanév végén kezd azon gondolkozni, hogy „esetleg…”. A mustármagra gondolok. Talán elég lesz…
Elballagtak, maradtak a levélkék, telefonok, nyári táborok. Aztán egyszer csak beütött valami. Csengének kisbabája lesz. Szandi szólt, hogy keressem Csengét, mert ő nem fog jelentkezni. Nem így tervezte, de hát összejött, aztán már nem lehet mit tenni. Nagyot nyeltem. Ilyenkor olyan jó, hogy nem kell okoskodnom. Az a kisbaba egy élet, igaz, nem teszi könnyebbé Csenge amúgy is kusza sorsát, de erről aztán ő tehet legkevésbé. Vártam még egy kicsit, hogy okosítson az imádság. Utána kerestem. És akkor már pocakos fotót küldött, meg mesélt, mit hogyan terveznek a másik kölyökkel, aki most apa lesz hirtelen, de legalább együtt vannak. A nagyik, dédik teljesen eltűntek a hátuk mögül, mindenkinek megvolt a maga baja. A kicsi holmiját sikerült összegyűjtögetniük, aztán elkezdték közös életüket valahol. Jöttek-mentek a képek, beszámolók, aztán egy idő után elmaradtak.
Mind a három Grácia hallgatott. Szomorúan vettem tudomásul, hogy végleg kirepültek a szárnyam alól. Igaz, ez a természetes. Évek múlva minden tanítványommal lazul a kapcsolat, van, amikor évekig mennek az útjukon, csak utána keresnek egy-egy örömhírrel vagy olyan teherrel, amelyet jó lenne együtt hordozni. Olyankor mindig örülök. Mert valahogy mégiscsak az enyémek voltak évekig. Ez nem múlik el nyomtalanul.
Egy nap aztán hazafelé fuvaroztam az iskolásaimat. Szép, derűs idő volt, tél végi napsütés. Egyszer csak a kanyarban a kis parkban megláttam egy babakocsi körül a három lánykát. Integettek lelkesen. Nem értem rá megállni, a délutáni foglalkozások szorításában voltam éppen. Csak este kérdeztem rájuk sorban. Szandi mesélte, hogy átköltöztették Csengééket ide a faluba egy albérletbe, és most mindennap átmennek hozzá segíteni. Szilvi szívesen tologatja a babát, „mert neki nincs ilyen kicsi tesója, aki már kiidegelte volna”. Szandi segít a házimunkában, ő szakácsnak készül, legalább gyakorol. Mosnak is, „mert olyan cukik azok a pici ruhák”. Szilvi kötni is szokott. Nagyon jópofa dolgok kerülnek ki a keze alól. Már nem nevetik ki, nem nagyikázzák le. Máskor meg csak beszélgetnek, mint régen. Ha kell, elviszik sétálni a picikét, így Csenge is tud egy kicsit pihenni, utolérni magát, mert hát ez mégiscsak egy háztartás.
Ezután többször láttam őket. Nevetgélnek, zenét hallgatnak, tologatják a babakocsit, büszkélkednek a picivel. Összezártak, mint a testvérek. Csenge velük egy kicsit még lehet nagylány. Amikor megkérdeztem, mire van szüksége, azt mondta, hogy örülnek, ha néha benézek, de jól vannak. A másik kettőt is kérdeztem. Ők is csak vállat vontak. Kicsit kevesebb idejük marad most másra, de hát úgysincs semmilyen program, teljesen jó így nekik. Alig várják, hogy végezzenek délelőtt az iskolai feladatokkal. „Együtt olyan, mint régen.” Hónapok óta kitartanak. „Úgyis online oktatás van.” Mennek napról napra hűségesen. Szerintem nem is tudják, milyen sokan figyelik, ahogy kirajzolódik bennük valami gyönyörű. Csenge azt írta erről: „Timi néni, szerintem ha ilyen barátokat adott, akkor kell, hogy legyen Isten.”
* * *
Utánanéztem, mit is jelent a Grácia. Eredetileg ezt: „Megmutatkozó kedvesség; csodálatot és szeretetet kiváltó tulajdonság; báj, kecsesség.” Meg még azt: isteni kegyelem, isteni szeretet, amely az emberiséget megmenti a kárhozattól.
Van benne valami.
