Egyháztörténetet sokszor azok írnak, akik álmukban sem gondolnák, hogy a feladataikat csendben végezve meg fogják változtatni az egyház történetét. Amikor Kovács Etelka 1956-ban jelentkezett az Evangélikus Teológiai Akadémiára – az Evangélikus Hittudományi Egyetem jogelődjére –, még csak nem is remélhette, hogy tanulmányait befejezve valaha Luther-kabátban végezhet lelkészi szolgálatot. Ugyanis az akkori egyházvezetés úgy gondolta, nőknek nincs helyük a lelkészi karban. 1972. november 19-én mégis megtört a jég: Kovács Etelkát annak ellenére ordinálták – hazánkban az első női evangélikus lelkészként –, hogy teológiai tanulmányainak az elején aláírattak vele egy papírt: tudomásul veszi, hogy a diploma megszerzése után nem fogják őt lelkésszé avatni.
Azóta öt évtized telt el. A celldömölki születésű lelkésznő három éve a szombathelyi evangélikus szeretetotthon lakója. Látogatásunkkor örömmel és szeretettel fogadott bennünket. Miközben kakaónkat iszogattuk, szívesen mesélt a kezdetekről. Arról például, hogy a középiskolában a pályaválasztás előtti időszakban a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség – közismertebb nevén KISZ – tagjai kérdezgették, ki hol szeretne továbbtanulni. A gimnazista Etelka bevallotta, hogy lelkész szeretne lenni. Az ötvenes években ez bizony nem volt jó ajánlólevél… Az elhűlt bizottsági tagok megkérdezték, hogy kinek a hatására döntött így. „Végiggondoltam: ha azt mondom, a lelkészem hatására, akkor neki lesz baja, ha azt mondom, hogy a szüleim hatására, akkor nekik lesz bajuk. Ezért azt mondtam, hogy a Szentlélek indított erre. Annyira meglepődtek ezen a válaszon a KISZ-esek, hogy azt sem mondták, üljek le, hanem felszólították a következőt” – idézte fel nevetve Kovács Etelka. A teológiai akadémián az évfolyamában ketten voltak teológák, de egy idő után Etelka egyedül maradt mint női hallgató. Azonban a többi évfolyamban is képviselték a női nemet. Közülük a mai napig szívesen emlékszik vissza Sághy Ildikóra, Nobik Erzsébetre, Lőrincsik Juditra és Kozma Éva Máriára.
S bár a női hallgatók ugyanúgy tanultak és vizsgáztak, mint férfi társaik, a záróvizsga után ők csak gyülekezeti munkatársként állhattak szolgálatba. „Én úgy jöttem el öt év után a teológiáról – idézi fel a lelkésznő –, hogy a férfi évfolyamtársaimat felszentelték, nekem pedig azt sem mondták, hogy viszontlátásra. Akkoriban nagy volt a lelkészhiány, és nagyon sok gyülekezet ostromolta a püspököt, hogy küldjön lelkipásztort. Mivel nem volt elég férfi lelkész, több gyülekezet is azt mondta, hogy jó lesz nekik a női szolgáló is, csak legyen valaki. Így kerülhettem ki én is gyülekezetbe.”
Istentisztelet és motorhát
Püspöki engedéllyel minden szolgálatot – a keresztelést, az esketést, a temetést, az úrvacsoraosztást is beleértve – végezhetett Kovács Etelka, azonban a hivatalos lelkészi szolgálatba küldést jelképező Luther-kabát nélkül. „Egy váll alatt varrott, fekete köpeny volt akkor a viseletünk, fehér gallérral, amely megtévesztésig hasonlított a Luther-kabátra. Nagyon szerettem” – meséli vendéglátónk.
Kovács Etelka egy rövid ideig Celldömölkön, majd Debrecenben és Veszprémben szolgált. Ezután Ottlyk Ernő püspök a Veszprém megyei Csöglére helyezte őt, ahol önálló szolgálatot látott el. Öt év múlva Marcalgergelyit is megkapta. Csögle és Marcalgergelyi a szórványaikkal együtt – Kispirit, Nagypirit, Egeralja, Adorjánháza, Bánhalma, Szergény, Külsővat és Vinár – nagy körzetet tett ki. „Nagyünnepeken tizennégy-tizenöt istentiszteletet tartottam összesen” – emlékszik vissza a lelkésznő.
A települések megközelítése sem volt egyszerű, ezért Kovács Etelka hamarosan motorra és autóra is megszerezte a jogosítványt. Csöglén lelkész elődjétől, Reuss Andrástól megörökölt egy Danuvia motort. „Én akkoriban ötvenkét kiló voltam, a motor viszont százhármat nyomott. A sáros, hava utakon sokszor beragadtam, így hát minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy ki tudjam rángatni onnan a derék szolgatársamat. Az is előfordult, hogy csak a vasútállomásig jutottam, tovább nem, mert a hó befújta a síneket.”
Az első szolgálati autója egy zöld színű Trabant volt. „Amikor megkaptam, egy darabig nézegettük egymást: én az ablakon keresztül, ő pedig az utcáról. Az első alkalommal még a házbejáró hídra sem mertem felállni. Elhatároztam, hogy leintem az arra járó első autóst, és megkérem, hogy hozza be az udvarra. Az állatorvos jött, aki el nem tudta képzelni, miért integetek neki. Mondtam, hogy nem merek bemenni, kérem, vigye be a kocsit a kapun belülre. Megtette. Egy napig kint állt az autó, aztán megsajnáltam. Mondtam neki: megpróbállak bevinni a garázsba, hogy jó helyen légy, de biztos nem hozlak ki onnan. Bevittem. Két nap múlva meggondoltam magam, és mégis kihoztam. Attól kezdve autóztam” – hallhattuk az újabb derűs történetet.
Állványok és vakolókanalak
Fiatal nőként nem ez volt az egyetlen „nagy” vállalkozása: idővel a templomfelújítások, gyülekezetiház-renoválások és parókiaépítkezések területén is otthonosan mozgott. Ma is emlékszik arra, hogy amikor először megpillantotta a marcalgergelyi romos templomot, ez az ige jutott eszébe: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil 4,13) Ez vált életének vezérigéjévé is. „A gergelyi templomba senki nem járt, amikor átvettem. Az ablakai be voltak törve, a törött ablakokon keresztül pedig gólyák meg fecskék költöztek be. A gólya minden tönkretett bent. Tíz évbe telt, amíg tetőtől talpig rendbe tettem” – meséli a lelkésznő.
Misszió a templomkertben
A gyülekezetekben eltöltött harminchárom év alatt nemcsak az épületeket renoválta, de a gyülekezeteket is építette Kovács Etelka. Szívügye volt a gyermek- és ifjúsági munka. „Ifjúság mindig mindenhol volt körülöttem. Nagyon sokat játszottam és kirándultam velük. Ha nem voltam otthon, akkor megvártak az udvarban. A kapu nyitva volt, így be tudtak menni. A csöglei kertben voltak fák, ők pedig szívesen másztak fára. Amikor megjöttem, csináltam zsíros kenyeret, mostam zöldpaprikát, leültünk a lépcsőre, megettük, beszélgettünk, aztán hazamentek. A gergelyi parókiakertben pedig a gyerekek akkor raktak tábortüzet és sütöttek szalonnát, amikor csak akartak. Ha nem voltam otthon, kiszolgálták magukat” – hallgattuk irigykedve a visszaemlékezést.
A lelkésznő tudta, a kommunizmusban eltávolodott felnőtteket elsősorban a gyermekek szolgálatával lehet visszaszeretgetni a gyülekezet közösségébe. Ezért amikor csak lehetett, ünnepséget tartottak: „Minden napot megünnepeltünk. Nemcsak az egyházi ünnepeken szerepeltek a gyerekek, de tartottunk például nőnapot és gyereknapot is. A hittanosok szavaltak, énekeltek, így eljöttek a hozzátartozók is. Így lett gyülekezet.”
Egyházunk országos presbitériuma az 1972. október 17-i ülésén elhatározta: Kovács Etelkát teljes jogú lelkészi szolgálatba állítja, és engedélyezi felavatását. Az ünnepi alkalomra még ugyanabban az évben, november 19-én sor került. Egyháztörténelem íródott akkor a csöglei templomban ok év után gyülekezeti munkatársból az első evangélikus lelkésznőt ordinálták Magyarországon. „Nem tudom, miért engem választottak ki erre, mert én egy szalmaszálat sem tettem keresztbe ennek érdekében” – vallotta a szombathelyi beszélgetésünkkor Etelka néni.
S mi változott az ordinációval? Szerényen így válaszolt a lelkésznő: „Tulajdonképpen ugyanúgy végeztem tovább a szolgálatot, mint ahogy addig is. Bár azt hiszem, nekünk, nőknek lényegesen többet kellett nyújtani ahhoz, hogy ugyanolyan megbecsülésben részesülhessünk, mint férfi kollégáink. De engem elfogadtak. Mindenütt szerettek, én pedig minden szolgálati helyemen jól éreztem magam. Bőven volt kihívás az életemben, de a Jóisten mindig segített, és mindenben velem volt.”
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. július 3–10–i 87. évfolyam 25–26. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
