Egyik napról a másikra megváltozott az életük az Ukrajnából menekülni kényszerülőknek. És a segítségükre sietők mindennapjai is máshogy telnek a háború kitörése óta. Ha az elkészített szendvicsek mennyiségéből indulunk ki: két hónap alatt több ezer embernek nyújtottak legalább néhány falat kenyeret a nyíregyházi evangélikusok, de a támogatás legtöbbször nem merül ki ennyiben, sőt. Helyszíni riport a szabolcsi megyeszékhelyről.
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának legutóbb közzétett adatai szerint már több mint ötmillióan hagyták el Ukrajnát. A háború elől Magyarországon menedéket remélők száma bizonyosan meghaladta a félmilliót, közülük sokan Románián keresztül érkeznek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe. Többségük rövid pihenőt követően továbbmegy célja felé nyugatabbra, másoknak pedig csak eddig szóltak a tervei: valahogyan biztonságba evickélni a rakéták elől… A tapasztalat szerint olykor meglódul az emberáradat, máskor minimálisra csökken, ezért a menekültek megsegítésére folyamatosan készenlétben álló önkéntesek mindig a helyzethez alkalmazkodnak, legfeljebb utólag, a hadi eseményekről szóló beszámolók alapján tudják értelmezni azokat a fordulatokat, amelyekre éppen reagálniuk kellett. A Hajdú-Szabolcsi Evangélikus Egyházmegye közösségei, gyülekezetei, diakóniai és oktatási intézményei fáradhatatlanok a közöttük végzett segítségnyújtásban.
Országos akció – lokális megvalósítás
A Hajdú-Szabolcsi Evangélikus Egyházmegye saját költségvetéséből félmillió forintot különített el az Ukrajna megtámadásáról szóló első híreket követően, a menekültek megsegítésére indított gyűjtés nyomán pedig eddig már több mint hétmillió forint adomány érkezett a számlára.
„A kezdetben lokális akció mára országos lett, mivel mi vagyunk legközelebb a bajhoz, hozzánk utalnak a nógrádi vagy épp soproni testvérek is – értelmezi a helyzetet Zsarnai Krisztián esperes. – Elérkezett annak belátása is, hogy a pénzbeli segítség a leghatékonyabb, így tudunk gyorsan és jól reagálni a valódi szükségletekre.”
Az ukrajnai menekültek segítésének mozgatórúgóját a személyes kapcsolatok adják: február 24-ét követően Zsarnai Krisztián végiglátogatta a határ menti települések önkormányzatait, felfrissítette gyülekezeti, lelkészi ismeretségeit, és a végtelenül bonyolultnak tűnő kérdés nyomban leegyszerűsödött.
Mire van szükség?
Tartós élelmiszer, víz, matrac, takaró, párna, babaétel, pelenka, gyerekek kezébe adható keksz, ivólé, higiéniai termékek a nőkre is gondolva – látszott az első pillanatban, de csak „kézből kézbe” juttatva hatékony, mert mindig oda és akkor kell… Persze lehet ezeket is utaztatni, ideiglenesen tárolni, rendszerezni és válogatni igény szerint. Így lett átmeneti raktár az imateremből, és okosan gazdálkodnak az ott felhalmozott természetbeni adományokkal. Idővel azonban felülkerekedik az észszerűség.
Ahogyan például a „szendvicskommandó” működik. Amikor és ahogyan a határ menti települések segítői kérik, szalámis vagy rántott húsos szendvicsek összeállítására gyűlnek össze a nyíregyházi nagytemplom gyülekezetének önkéntesei. Ezerkétszáz-ezerötszáz, darabonként fóliázott harapnivalót csomagolnak „futószalagon” és juttatnak el heti rendszerességgel Tiszabecsre, Beregsurányba, Barabásra és Záhonyba. Kedden ezret fognak, mert most ennyit kértek, különösen, hogy Lónyán egészen megállt a menekültek érkezése.
Élő a kapcsolat a határon túli, kárpátaljai gyülekezetekkel is. Különösen értékes a csongorival, mert az ottani szeretetszolgálat elosztóközpontként is működik Pocsai Sándor református lelkész irányításával. A fogyó termékeken, használati cikkeken túl ezért ott egy hűtőszekrény megvásárlásával is enyhítették a szükséget. A határ felé hasznos holmikkal megrakott autók utaznak Nyíregyházáról, visszafelé pedig gyakran menekültekkel érkeznek.
„Eddig hat családot fogadtunk be a mandabokori gyülekezeti központba, többségük rövidebb-hosszabb pihenő után továbbutazott, most csak egy pár lakik ott. De az ajtó mindig nyitva az újabb szükséget szenvedők előtt – meséli Zsarnai Krisztián. – Sok megindító helyzettel találkozunk. Lembergből [Lvívből – a szerk.] hetvenkét óra alatt érkezett Tiszabecsre egy anya két felnőtt gyermekével, a lány rögtön a határ átlépése után eszméletlenül összerogyott – addig tartott az ereje. Fogyatékos fiúval együtt Mandára hoztuk az anyát, mert a lányt a mátészalkai kórházban tartották megfigyelés alatt, de alig értünk ide éjjel 11-kor, amikor hívtak telefonon, hogy utcára teszik a lányt a kórházból, mert nincs hely… Nem vagyok egy veszekedős típus, de akkor kikeltem magamból, hogy legalább azt várják meg, amíg visszaérek érte Nyíregyházáról. Amíg velünk voltak, részt vettek a gyülekezeti alkalmainkon, angolul egészen jól tudtunk kommunikálni. Azóta is kapcsolatban vagyunk, és úgy tűnik, találtunk nekik befogadó családot Angliában.”
Nyíregyházi telefonszám Los Angelesből
Angliába készül Nadja is két tinédzser gyerekével: tizennyolc éves egyetemista lányával és tizenhat éves fiával, akik most a Nyíregyházi Egyetem kollégiumának pici apartmanjában laknak.
„Kijevben éltünk, én állásközvetítőként dolgoztam, a gyerekek iskolába jártak. Február 24-én Los Angelesből hívott a rokonom, tudom-e, hogy háború van Ukrajnában… Félelmetes volt, mikor megszólaltak a szirénák, és a pincébe, óvóhelyre kellett menni. Volt egy kevés élelmiszer-tartalékunk, de egy hétig nem volt kenyerünk. Utána hosszú sorban állással jutottunk hozzá, mint régen. Aztán március elején Jaroszlav, az amerikai rokonunk küldött egy telefonszámot, hogy azonnal induljunk Magyarországra.”
A telefonszám a nyíregyházi Oltalom Szeretetszolgálatnál csörgött, Nadjáék Ivano-Frankivszkig vonattal, onnan a határátkelőig taxival vagy valami olyasmivel, tehát fizetett autós fuvarral utaztak. De még akkor is félt, amikor Lónyán átültek az Oltalom autójába. Mint magyarázza, félt az ismeretlentől, és aggódott a gyerekeiért egy korábbi hallomás miatt: a gyerekek néha eltűnnek… Csak a családok átmeneti otthonában nyugodott meg, ott fogta fel, hogy biztonságba értek. A jó ellátás, a törődés hálával tölti el, de nem szűnik aggodalma szülei miatt: ők Mikolajivben maradtak, a harcoktól százhetven kilométerre. Mindennap beszélnek telefonon. Az egyetemista lány jogán költöztek nemrég az egyetemi szállásra, de továbbra is az Oltalom gondoskodik szükségleteikről.
A Bessenyei Hotelben több tucat felsőfokú tanulmányokat folytató fiatal menekültet és családját szállásolták el, ők elvileg online oktatásban részesülnek. Lelkigondozásukba bekapcsolódott az egyetemen működő Evangélikus Roma Szakkollégium angolul beszélő lelkész intézményvezetője, Molnár Erzsébet is, az ukránul beszélő, tolmácsként foglalkoztatott Ákos pedig hetente többször nyitja rájuk az ajtót, segédkezik a menekültvízum intézésében, és a repülőjegyet is ő fogja megvenni. Most épp azt fordítja nekem, hogy szép a város, jó Sóstón sétálni, és hogy Elizabet Angliában is turisztikát szeretne tanulni, meg történelmet, és persze szeretné tökéletesíteni az angolt. Nadja szomorú mosollyal hallgatja lányát.
Ákos, a tolmács, aki kocsmáros pszichológus
Az apartmant elhagyva, váratlanul egy gyerekfoglalkoztató tárul fel előttünk: menekült gyerekek számára rendezte be a Nyíregyházi Egyetem Pedagógusképző Karának Szociálpedagógiai Intézeti Tanszéke, a hallgatók önkéntes munkájára támaszkodva. Baracsi Ágnes főiskolai docens készségesen beljebb invitál az éppen néptelen játszóházba, hogy beszélgethessünk Ákossal.
„Február 24-én elaludtam, nagymamám ébresztett, hogy talán munkába kellene mennem – kezdi történetét a csapi fiatalember. – De mikor a zokninál tartottam, még azt is mondta, hogy amúgy háború van. Mire felöltöztem, már tudtam, hogy nem nyitom ki a kocsmát, összeszedtem, amit fontosnak gondoltam, értesítettem Zsolti barátomat, és a határ felé indultam.”
Ma már tudjuk, mennyire helyén volt az esze. A hadköteles korú férfiak másnap már nem hagyhatták el Ukrajnát. Helyzete még annál is bonyolultabb, mert családi körülményei miatt nem volt katona, de van érvényes behívója. Értelmezése szerint mindenféle katonai kiképzés nélkül pillanatok alatt golyófogó lett volna egy olyan országban, ahol sosem érezte magát egyenrangú állampolgárnak. Ákos nyíregyházi barátjához ment, s talán négy napig volt munkanélküli, amikor ukrán beszédét hallva, azzal szólította meg ismeretlenül Nagy Judit, az Oltalom Szeretetszolgálat intézményvezető-helyettese, a menekültügy itteni legfőbb koordinátora, hogy nem szegődne-e el tolmácsnak ezekben a vészterhes időkben.
– Nem akarna tanulni, diplomát szerezni? – kapcsolódik a beszélgetésbe játszóházi vendéglátónk.
– Az van nekem, pszichológiát végeztem az ungvári egyetemen. Igaz, nem tudtam elhelyezkedni vele. De szakmai tapasztalatom azért van, különösen az alkoholistákkal. Miután megörököltem édesanyámtól a kocsmát, ott kamatoztattam ismereteimet, legalább két embert ott a kocsmában állítottam talpra… – A félig vicces, félig komoly referencia után egyértelműsíti, hogy szilárd elhatározása honosítani diplomáját, hogy aztán végleg itt telepedjen le. – Benne volt a pakliban, hogy egyszer majd úgyis átjövök, ez most örökre szól, odaát a hazaárulás vádjával kellene szembenéznem.
Nem mélyülünk el a tolmácsként szerzett sok-sok tapasztalatban, folyamatos ingajáratban van az országhatár és a megyeszékhely között, megannyi történet aktív közreműködőjévé vált az elmúlt hetekben. Csak jelzésekkel él: a családok átmeneti otthonában olyan is lakik, akinek lebombázták a házát. Mit kellene erről még kérdezni?
Azzal és ott, amivel és ahol kell
Az Oltalom Szeretetszolgálat minden részlege – a családok átmeneti otthonán kívül például a hajléktalanokat ellátó Rákóczi utcai központ is – szükség szerint kiveszi részét a most sürgetően jelentkező feladatokból, ahogyan a többi helyi evangélikus diakóniai és oktatási intézmény is.
A nyíregyháza-kertvárosi evangélikus gyülekezet élén is dolgozó igazgató lelkészt, Laborczi Gézát arról kérdezem, sikerült-e fenntartható szisztémát kialakítani az elmúlt hetekben a menekültek megsegítésére. „A saját kereteink között igen. Ez alapvetően állami feladat, de a magunk kicsiségében is tudunk hasznosak lenni. Eleven kapcsolatot ápolunk határ menti településekkel, most elsősorban Barabással és Lónyával, rajtuk keresztül pedig kárpátaljai falvakkal, gyülekezetekkel is. Visk volt a legtávolabbi pont, ahová adományt vittünk. Az első időszakban fontos partnerünk volt Kölcse is mint a legkeletibb evangélikus gyülekezettel rendelkező település, de onnan sikerült mindenkit elhozni először a nyíregyházi intézményeinkbe, majd továbbsegítettünk mindenkit a maga útján. Ha úgy adódik, együttműködünk a nagy professzionális karitatív szervezetekkel is. Volt rá példa, hogy ők bíztak a gondjainkra egy olyan menekült családot, amelynek a problémáját mi tudtuk kezelni: míg egyikük kórházi ápolásban részesült, a többieknek szállást biztosítottunk. Arra törekszünk, hogy konkrét szükségletekre reflektáljunk, azzal és ott segítsünk, amivel és ahol kell, illetve a hozzánk érkező, bajba jutott embereknek a lehető legszélesebb körű személyes segítséget, egyfajta nyomon követést biztosítsunk.”
A kertvárosi gyülekezet is nyitott adományszámlát, eddig két és fél millió forint gyűlt össze rajta, s nem csak a helyiek kisebb-nagyobb befizetéseiből. Ezenkívül úton van kétezer svájci frank is az ottani gyülekezetek felajánlásaként. Laborczi Géza laptopján mutatja a terjedelmes táblázatot, amely a napi bevételt-kiadást rögzíti, azoknak a bevásárlásoknak a tételes felsorolását, amelyekkel a határ menti településeken jelentkező szükségleteket igyekeztek kielégíteni az élelmiszerektől a cumisüvegeken át a vérnyomáscsökkentőig és a meghibásodott önkormányzati szivattyú pótlásáig. Az elején napi százezret is költöttek településenként, az állami koordináció megjelenésével mérséklődtek a kiadások.
– Milyen más tendenciák, avagy korszakok figyelhetők meg az ukrajnai háború okozta menekültválságban? – kérdezem a menekültek fogadásában is részt vállaló igazgató lelkészt.
– Talán az érkezők oldaláról jellemezhető a folyamat. Először azok érkeztek, akik megijedtek. Aztán azok, akik a valódi háborús övezetből menekültek, és valóban komoly traumát szenvedtek, elveszítették családtagjukat a harcokban, földönfutók lettek. Aztán észre kellett vennünk, hogy érkeztek olyanok is, akik rendelkeztek annyi anyagi erőforrással, hogy maguk tudják kezelni helyzetüket, itt valóban épp csak egy kis megpihenésre volt szükségük útjuk folytatásához. Ők autókkal jönnek, nyelveket beszélnek, konkrét tervük, céljuk van. S közben érkezett az a réteg is, amely a legrászorultabb, a legkiszolgáltatottabb, a legnehezebb szociális helyzetben, a társadalom peremén élt már a szülőföldjén is. Mint például a kárpátaljai romák is. Az ellátórendszerünknek fel kell készülni arra, hogy nekik tartósan szükségük lesz segítségre. De a tapasztalatunk az, hogy a menekültek túlnyomó többsége tovább akar menni Nyugat felé, Európa különböző országaiba.
„Menekült voltam, és befogadtatok”
– Tesztcsíkot és lázmérőt vittem a Luther-koliban elhelyezett családnak. Két kislány, hat-hét évesek, egyikük inzulinos cukorbeteg, neki kellett a tesztcsík. Anyuka várandós a harmadik gyerekkel. Nem tudom elmagyarázni, mi játszódott le bennem, ahogy megláttam őket, de biztos voltam benne, hogy nem hagyhatom így itt őket. Akkor költözött ki az albérlőm – meséli készségesen az Oltalom Szeretetszolgálat munkatársa, aki azonban nem szeretné nevét nyomtatásban látni.
– Jó, jó, érthető az első felindulás, de a józan ész vészcsengője is. Nem gondolt arra, hogy de hát nem is ismeri őket, nem tudhatja, mi sül ki ebből?
– Inkább arra gondoltam, mi van akkor, ha ilyen helyzetbe kerül egy családtagom. Nyilván nem ez a család fog segíteni neki, de majd valaki a világban… Majd a Jóisten. Megbeszéltem otthon, aztán vittem őket. Nem tudták, hová megyünk, csak amikor beléptünk a lakásba, az leírhatatlan volt! Meg amikor bevásároltunk, az is. Kijeviek, csak kézzel-lábbal tudunk kommunikálni, de a hálát szavak nélkül is érzi az ember. Az anya könyvelő, az apa talán raktáros, ha jól fejtettem meg. Ők mozaikcsalád, a cukorbeteg kislány az apáé, a másik hasonló korú az anyáé, és most várják a közös babát.
– És segít valaki ennek a családnak az ellátásában?
– Hát persze! A Luther-koli biztosítja az érkezésüket, húsvétra alapanyagot adtak, hogy főzhessenek magukra, Diósiné Katika, a konyha vezetője ugyancsak nagy szociális érzékenységgel közreműködik mindenben. De a kollégium Kárpátaljáról származó gondnokára is számíthatunk, ő fordít bármikor. Az ismeretségi kör segít minden problémát megoldani. Kisvárdára mentünk például, hogy ukránul beszélő szülész-nőgyógyászt találjunk, és az inzulinpótlás is rendben van már.
– És vannak már tervek a továbbiakra?
– Sürgetővé vált, hogy munkahelyet találjunk az apának, nagyon rajta vagyok, de pillanatnyilag nehezen tudnám megfogalmazni, mit is keresek, hisz a nyelvi nehézséggel is meg kell küzdeni. Már találtunk egy kárpátaljai, ukránul is beszélő lányt, aki a Nyíregyházi Egyetemen tanul, ő tanítja őket magyarra, de a kisvárdai doktornő is segítséget ajánlott az online képzésükre. Nem vagyok egyedül a problémával és a felelősséggel, mert úgy nem is bírnám.
Nem múlt el a szolidaritás
Tudunk másik, a lakáspiacról kivont ingatlanról is Nyíregyházán, ahol – egy evangélikus testvérnek hála – most ukrán menekültek gyűjtenek erőt az élet folytatásához. És tudunk sok-sok pici gesztusról is, a szeretet megannyi leleményéről. Amikor egy népesebb családot kell vonathoz vinni, és egyetlen telefonhívásra három kocsi is ajánlkozik, vagy ha adományt kell válogatni, ugranak a roma szakkollégisták… Az Oltalom Szeretetszolgálat munkatársai pedig bámulatos odaadással állnak helyt ezekben a hetekben, hiszen az orosz agresszió elől menekülők megsegítése érdekében itt mindenki „önkéntes” is lett, miközben nem tévesztik szem elől alapfeladatukat, a rájuk bízott nehéz sorsú emberek, hajléktalanok ellátását sem.
Laborczi Géza ezt így látja: „Ehhez azért sok segítséget kaptunk, például az országos egyház gyűjtéséből anyagiakat is. Nemcsak a menekültek szükségleteire elkölthető pénzt, hanem két munkatársat is fel tudtunk venni. Egy fiatalembert, aki tolmácsként és problémamegoldóként jelen van mindenütt, ahol épp szükség van rá, és egy másik fiatalembert, aki a logisztikában közreműködik, autóval viszi a szükséges segélyszállítmányokat, és hozza a határról a menekülőket. A háborúval, a háború következményeivel ilyen brutálisan nem találkozott – a legidősebbek kivételével – a magyar lakosság túlnyomó többsége, ez nekünk is trauma, mert nagyon nehéz bármit is mondani az áldozatoknak. Ugyanakkor az a segítőkészség, ami megnyilvánult a környezetemben meg általában a magyar társadalomban, messze felülmúlta a várakozásomat. Azt jelzi, hogy vannak még olyan rejtett tartalékok a szolidaritás érzését illetően, amelyek fontos kötőanyagai lehetnek egy emberléptékű, élhető világ kialakításának.”
