Jánosy István evangélikus lelkész, költő, műfordító élete és életműve előtt tisztelegtek április 20-án az Evangélikus Országos Gyűjtemény szervezésében az Esterházy Péter és Gitta Könyvtárban.
A résztvevőket üdvözlő és a helyszínt az Evangélikus Országos Gyűjtemény nevében ismertető Zászkaliczky Zsuzsanna Fabiny Tamás elnök-püspököt kérte fel Jánosy István bemutatására. Az egyházvezető az 1995-ben készített portréfilm néhány részletének kivetítésével és a hozzájuk fűzött magyarázatokkal idézte fel a költő alakját. Az Esterházy Péter és Gitta Könyvtárban megrendezett emlékest során Polgár Kristóf színművész olvasott fel Jánosy István verseiből.
Bár Jánosy István lelkészi indulását követően irodalmi pályára lépett, egész életében kapcsolatot tartott az egyházzal, a Diakonia – Evangélikus Szemle és a Credo folyóiratok szerkesztőbizottsági tagjaként gondoskodott arról, hogy a színvonalas, az egyházhoz kötődő olvasótáboron kívül is rangosnak tekinthető sajtótermékek képviseljék az evangélikus eszmeiséget. Jánosy István személyesen nem a harcosabb, konfliktusoktól sem visszariadó lutheri irányzatot, hanem a Melanchthon és Erasmus által követett, konszenzusra törekvő teológiai álláspontot tette sajátjává, de végletekig következetes volt a jézusi gondolatok képviseletében, amely minden keresztény számára kötelességgé teszi a szegények, elesettek melletti kiállást és az élet tiszteletének, védelmének megalkuvásmentes képviseletét.
A vázlatos életrajz ismertetését követő előadásában Ferencz Győző – a költő verseinek gyűjteményes kötetét szerkesztő – irodalomtörténész megemlékezett Jánosyhoz fűződő személyes kapcsolatáról is. A költő Kukorica Istennő (1969) című válogatásának hatására az ifjú egyetemista személyesen kereste fel őt, és élete végéig kapcsolatban maradtak. Jánosy István akkoriban épp John Berrymannek, a 20. század második felében alkotó, egyéni hangú és tragikus sorsú észak-amerikai költő verseinek fordításával foglalkozott, és Ferencz Győző ennek hatására róla írta doktori értekezését.
Az előadás felvázolta Jánosy életművének főbb vonásait, és kitért arra a problémára, vajon miért töltötte alkotóéveit az irodalom peremvidékén, félárnyékban. Jánosy átlépte az irodalom határait, a költészetnek számára terápiás célja volt, ezért verseiben több a didaktikus elem, mint az a modern lírában elfogadott. Ez kétségtelenül visszahatott kritikai megítélésére, azonban egyfajta klasszikus retorika szerint is értelmezhető.
Jánosy rendszeralkotó költő volt, aki életművében az emberi lélek működését kutatta. A lélek tudományaiban képezte magát: teológiát, pszichológiát és klasszika-filológiát végzett, amely utóbbi nyelvi-nyelvészeti és retorikai-poétikai alapokat adott számára ahhoz, hogy meglátásait meg tudja szólaltatni költői formában. A versformák mestere volt, könnyedén írt bonyolult antik strófaszerkezetekben, de ez nála sosem költői mutatvány volt: a forma fegyelme zaklatott vízióinak adott feszes keretet. Szintetizáló látásmódjában összeértek a judaizmus, a hellenizmus, a kereszténység, a buddhizmus és a hinduizmus eszmerendszerei. Szellemi hősei Jézus, Platón, Gandhi, Martin Luther King voltak, akikhez minduntalan visszatért verseiben és prózájában.
Jánosy lírájának egyik legjellegzetesebb verstípusa az álomvízió. Álmait ifjúkorától lejegyezte és jungiánus módszerrel elemezte, számos versét ezekből az álomlírásokból, ‑elemzésekből komponálta. A kollektív tudatalatti, az ösztönvilág személyiségre gyakorolt hatását kutatta, és meghatározó háborús élményeit ezzel a módszerrel tudta verssé formálni. Első kötetét, a Prometheust (1948) komoly elismerés fogadta, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János és Rába György mellett az ő álomvíziói szólaltatták meg legérzékletesebben a második világháború traumáját. A Pokoltánc szarvasokkal Bartók Cantata profana című művének zenei kompozícióját követve beszéli el rémálmait, és a remény himnuszával végződik.
Az ötvenes évek kényszerű hallgatása után visszatérése nem találkozott ösztönző fogadtatással. 1958-ban megjelent Rákóczi ifjúsága című hatalmas versciklusát értetlenséggel fogadta a kritika. Elbeszélő költeményként olvasták, noha nem az. A többszólamú, lírai és narratív töredékekből összeálló mű Rákóczi Ferenc belső vívódásait, a személyiségében és lelkében lejátszódó fordulat állomásait rajzolja meg. Jánosy költeménye nagyszabású kísérlet a 20. századi amerikai költők által kidolgozott álepikus hosszúvers műfajában.
Jánosy másik jellegzetes verstípusa az antropológiai-régészeti témájú, mint a Dunántúl című költeményében a kétezer éves római kori lelet: egy kamaszlány elképzelt tetemének megkapó leírása. Ezekben a versekben az ásás, feltárás lélektani folyamata geológiai-archeológiai metaforaként jelenik meg.
Műfordítói tevékenysége szellemi tájékozódásának terepe és lírájának megújító forrása volt, klasszikus szanszkrit és görög művektől Milton Elveszett Paradicsomán át az amerikai vallomásos költészetig, Allen Ginsberg, Robert Lowell, John Berryman lírájáig ível. Életművének ugyancsak fontos rétege tanulmányírói munkássága és szépprózája. Három kötetnyi tanulmányban értelmezte intellektuális útját, Távolodó arcok (1990) című gyűjteményében pedig novellákban és esszékben írta meg háborús élményeit.
Összefoglalóan megállapítható, hogy Jánosy István költészetében hangsúlyos, de nem felekezeti, hanem ökumenikus irányultságú az egyházi témaválasztás, hiszen számos versét szentelte Mária, Mária Magdolna, Szent Ferenc és Teréz anya személyének, tevékenységének, s a világvallások nagy alakjai (például Gandhi) és az ősi természetvallások, a hindu mítoszok, valamint a buddhizmus spirituális üzenete is erősen foglalkoztatták. Mindezek mellett az evangélikusság kiemelt feladata lehet Jánosy István életművének népszerűsítése, az iránta megnyilvánuló érdeklődés felkeltése és ébren tartása. Bár evangélikus költészet nincs, csak költészet, amelynek művelői között – nem mellesleg – evangélikus gyökerekkel rendelkezők is vannak, életművük ápolását tekintsük mégis közös vállalásnak!
