A magyarországi egyetemi szintű evangélikus teológiai képzés századik tanéve kezdődött meg ez év szeptemberében. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem hazánk egyetlen – alap-, mester- és doktori képzést is nyújtó – evangélikus felsőoktatási intézménye. Mikor történt meg, hogy csak egyetlen hallgató végzett, miért mondhatjuk, hogy jövőorientált tudomány a teológia, és miért választja a lelkészi hivatást egy fiatal napjainkban? Mindezekről dr. Csepregi Zoltánt, az egyetem rektorát, dr. Orosz Gábor Viktor egyetemi tanárt és Szikra-Jeszencsák Lilla ötödéves hallgatót kérdeztük.
– Rektor úr, mikor és hol csöngettek be először Magyarországon az evangélikus lelkészi pályára készülő teológushallgatóknak?
– Az évszám az intézményünk pecsétjén, címerében, sőt a hallgatók pólóján és kulcstartóján is olvasható: 1557-ben. Ez a soproni líceum alapításának dátuma. A líceum volt az első olyan oktatási intézmény – középiskola –, ahol lelkészeket is képeztek. A teljes teológiai képzés 1892-ben kezdődött a soproni teológiai főiskolán, ez intézményünk egyik közvetlen elődje. Az egyetemi szintű evangélikus lelkészképzésnek van kerek évfordulója idén: 1923-ban indult, így a 2022–2023-as tanévünk a századik. Érdekes, hogy ennek a száz évnek az első és az utolsó negyede mutatott különlegesen komoly munkát és színvonalat: a soproni működés 1923-tól 1950-ig, illetve az új akkreditáció és az állami elismerés utáni, budapest-zuglói szakasz 1997 és 2022 között. A közben lévő fél évszázad visszaesést mutatott, ennek ellenére a folyamatosság megvolt.
– A 2022–2023-as tanévben összesen több mint kétszáz hallgatója van az egyetemnek. Előfordult azonban – az utóbbi száz évben is –, hogy egy számjegyű volt a hallgatók összlétszáma az öt évfolyamon. Aztán jöttek a felszálló ágként említhető esztendők: harmincfős évfolyam is ült a padokban.
– Minden évben volt elhívás, de tény: a száz év alatt a legkisebb évfolyamlétszám egy fő volt. Nevet is mondok: Ittzés János nyugalmazott püspök úr volt egyedül egy évfolyamnak a hallgatója a hatvanas években. A rendszerváltás után pedig „özönlöttek” a diákok: valóban előfordult, hogy több mint harmincan jártak egy évfolyamra.
– A hittudományi egyetem minden más felsőoktatási intézménytől eltér abban, hogy ide a hallgatók úgynevezett külső és belső elhívás alapján érkeznek. Mit jelent ez?
– Hagyományos teológiai megkülönböztetésről beszélünk. A belső elhívás Istentől jön. Hogy ez megtörténjen, ahhoz lelki élményekre és spirituális térre van szükség. Generációm tagjainak fiatalkorában ezeknek az elhívásoknak sokszor a gyenesdiási ifjúsági konferenciák, a fóti kántorképző, az egyházmegyei ifjúsági táborok voltak a terepei. A külső elhívás pedig a közösségtől érkezik: egy gyülekezettől vagy tágabb lelki közösségtől, az egész ország evangélikusságától. Formális kifejeződése az ordináció, amikor a lelkészjelöltet az egyház közössége nevében az illetékes püspök felavatja a lelkészi szolgálatra. Tegyük hozzá: az elhívás nem egynapos esemény. Sokéves folyamat, és ha nincs folyamatos támogatás a lelkész előtt-mögött, akkor könnyen elfogy a kitartás, akár le is morzsolódhat az illető. Fontos, hogy az egész közösség mindig ott álljon az elhívott lelkészjelöltek mögött; mind a pályára való felkészüléskor, mind a pályán való elinduláskor.
– Voltak évtizedek, amikor azt kellett látnia az akkori tanári karnak, hogy alig néhány hallgató jelentkezik.
– Erről van egy nagyon beszédes adat. Itt, mellettünk található a teológusotthon épülete, amely jó néhány éven át az oktatási épület és egyben a kollégium is volt. 1974-ben szentelték fel, 1989-ig csak ebben folyt az oktatás. Ezt az épületet harmincöt főre tervezték, engedélyezték. De már akkor több hallgató volt, amikor ideköltözött a teológia az Üllői útról! Néhány év múlva pedig több mint százan tolongtak az épületben. Bizony a hetvenes években ez a kicsinyhitűség volt jellemző a jövőtervezésben és az előrelátásban – de Isten munkája erre rácáfolt.
– A rendszerváltás idején ébredést tapasztalhattunk meg, valószínűleg sokkal több volt a lelki élmény is. Sokunkban keltett ez akkor nagy várakozásokat. Hol indulhat meg újra az ébredés?
– Tényleg óriási várakozás volt tapasztalható a kilencvenes években, de a nagy-nagy ébredés elmaradt. A mi feladatunk továbbra is keresni a lelki élményeket. Erről beszéltem a teológusok csendeshétvégéjén is: hogy keresnünk kell Istent, de végül is nem mi találjuk meg őt, hanem ő talál ránk. De ez a két dolog, az emberi keresés és Isten ránk találása végső soron összetartozik.
– Egy mai fiatalt, aki jóval az említett időszak után született, hogyan vezet Isten a teológiára? Lilla, önt hogyan hívta el Isten?
– Az én történetem némileg kalandos. A soproni evangélikus líceumban végeztem, tehát esetemben az egykori képzési forma elérte a célját: a líceumból a teológiára érkezett a hallgató. Hosszú idő után azok egyike voltam, akik így kerültek ide. Eredetileg tolmács szerettem volna lenni, német nyelvű előkészítő osztályba is jártam, azonban megbuktam német nyelvtanból, így az álmaim szertefoszlottak. Bíztam benne, hogy majd megtalál az a szakma, az az elhívás, amiben meg tudom állni a helyem. A tizenegyedik évfolyam végén egy ifjúsági táborban, egy közösségi alkalom után olyan érzésem lett, hogy lelkésznek kellene mennem. De nem mertem jelentkezni a teológiára. Úgy éreztem: alkalmatlan vagyok arra, hogy lelkészi szolgálatba álljak. Azonban az Útmutatóban aznap ez volt az ige: „Menjetek, álljatok fel a templomban, és hirdessétek a népnek ennek az életnek minden beszédét!” [ApCsel 5,20] Ezt komoly jelnek vettem Istentől, majd beadtam a jelentkezésemet. Immár az ötödik tanévemet kezdtem meg, és évről évre megerősödöm abban a tudatban, hogy Isten jó helyre vezetett.
– Milyen érzés egy ilyen nagy múltú teológiai intézmény hallgatójának lenni?
– Nemcsak azért nagy dolog ez, mert egy ma is látható és élő közösség része lehetek, hanem azért is, mert nagy elődökkel is kapcsolatba léphetek akár egy prédikáció olvasása, akár egy teológiai gondolat feldolgozása és érlelése közben. Az, hogy ilyen közösségnek lehetek a része, mindig megtartóerővel bír a hétköznapokban is.
– Nőként – feleségként, leendő édesanyaként is helytállva – ezt a pályát választani mennyiben jelent nehézséget? Mennyire foglalkoztatta az a tény, hogy immár ötven éve vannak ordinált női elődei, akiknek a nyomába léphet?
– Sokszor megkaptam a kérdést, hogy ha lelkész leszek, lehet-e majd családom. Azt gondolom, hogy a lelkészi hivatásban, akárcsak az Istennek szolgáló életben minden területen, megtalálható akár a női, akár a férfihangsúly. Nem is a saját női nemem a fontos, hanem az, ahogyan az Úr felhasznál. Tehát az eszközlétem a hangsúlyos ebben a szolgálatban.
– Hallgatóként miként látja, milyen az együttműködés az egyetemen a tanárok és a hallgatók között?
– Érdekes, izgalmas és inspiráló. Nagyon megtisztelő volt, amikor rögtön elsőéves korunkban az oktatók közölték: kollégaként tekintenek ránk, és ez egyfajta kölcsönös tiszteletet, elfogadást adott mindkét fél számára. Az egyetemen műhelymunka zajlik, ami azt jelenti, hogy egyes témákat többször körbejárunk, mindenkinek lehetősége van elmondani a saját véleményét, élet- és hittapasztalatait, meglátásait. Ezeket közös erővel tudjuk formálni, végiggondolni, hogy vajon helytálló, elfogadható-e evangélikus tanításunk szempontjából.
– Formálódik-e már, hogy hol szeretne majd szolgálni?
– Ezt a kérdést az elmúlt időszakban nagyon sokszor megkaptam. Úgy gondolom, hogy a lelkészi szolgálat területén ez emberi szemszögből teljesen kiszámíthatatlan. A Szentlélek majd kimunkálja a püspök úrban azt, hogy hova fog küldeni a megfelelő pillanatban, így sem elvárásom, sem elképzelésem nincsen. Abban vagyok megerősödve, hogy akárhova kerülök, ott nekem a legjobb lesz.
– Dr. Orosz Gábor Viktort nemrégiben avatták az egyetem professzorává. Önt hogyan hívta el Isten a lelkészi pályára?
– Hittantáborokban, nyári táborokban sok olyan pozitív benyomás ért, ami máshol nem. Viszont el kell mondanom: én tizennyolc éves koromban kezdtem el egyáltalán a kereszténységgel foglalkozni, úgyhogy elsőre föl sem vettek az Evangélikus Teológiai Akadémiára, kétszer kellett nekifutnom. Nagyon sokat kérdeztem a lelkészeimtől, Laborczi Gézától, Sztankó Gyöngyitől, és bennük fogalmazódott meg, hogy nem kellene-e a teológiára mennem, de nekem nem szóltak róla. Érdekes, hogy bennem pedig ezzel párhuzamosan érett meg, hogy milyen jó lenne teológiát tanulni. Egy közös ismerősünkhöz eljutott mind a két információ, nála összeért, és ő ezt elmondta nekem, így jelentkeztem. Egyébként régész szerettem volna lenni.
– A rendszeres teológiai tanszéken a lényeg keresésére tanítja a hallgatóit. Mit jelent ez?
– Stráner Vilmos, a hajdani soproni evangélikus teológiai fakultás dékánja az egyik évnyitó beszédében azt mondta, hogy a régi hitet a jelen talaján kell növeszteni és virágoztatni. Ez a lényeg: hogy megtaláljuk a keresztény igazságnak, az evangéliumnak a jelentését a jelen kontextusban, és azokat a releváns gondolatokat, amelyek segítenek abban, hogy értelmezzük azt a világot, amiben élünk. A teológiára egyrészt úgy tekintek, mint valóságértelmezésre, másrészt pedig úgy, mint ami a legmodernebb tudomány. Az utóbbi évtizedekben historizálni akarták a teológiát, holott jövőorientált tudomány. Az eszkatológiából, vagyis a teológiának a végidőkről szóló részéből tudjuk: a Bibliában, bár archaikus formában, de éppen a jövőbe kapunk betekintést, és ez a jövő alakítja a jelenünket.
– Ha az eszkatológiát említette: mennyire éljük már most, a jelenben a jövőt?
– Talán Dietrich Bonhoeffer mondta egyszer, hogy nem lehet fél lábbal a túlvilágon állni, a másik lábunkkal pedig itt, hanem teljesen jelen kell lennünk ebben a valóságban. Azt gondolom, úgy kell jelen lennünk az e világi körülmények között – amelyek nem könnyűek mostanában –, hogy a jövő világossága az, ami megvilágítja az életünket, annak értelmét, az utunkat. Csak így lehet előrefelé tartani.
– Száz tanév, illetve 1557-től máig négyszázhatvanöt év. Adódik a kérdés: itt, az egyetemen, ahol oktatók és hallgatók egyaránt találkoznak a változatlannal és a változóval, az örökkel és az aktuálissal, mi ma a feladat, a kötelesség, a küldetés? Konzerválni vagy megújítani?
– Paul Tillich fogalmazza meg nagyon szépen, hogy Istennek az örök érvényű igazságát a jelenben kell megszólaltatnunk. Nemcsak arra van küldetésünk, hogy konzerváljunk, megtartsuk a keresztény igazságot és azokat a dogmákat, amelyeket korábban az eleink megvallottak, és lényegesnek tartottak, hanem ezt a mai kor feltételei között kell kibontani úgy, hogy kortársaink is meghallják, s valóban evangélium legyen a számukra. Ha egyszerűen azt mondjuk, hogy a mai ember bűnös, akkor ő ebből semmit sem ért. De ha úgy fogalmazunk, hogy elidegenedett az ember, akkor azt rögtön mindenki megérti. Idegenség önmagamtól, a másik embertől, Istentől. Így is lehet a bűnről beszélni. Amikor száz évet említünk, és a teológiának a szépségéről, megújulásáról szólunk, akkor számunkra, oktatók számára nagyon fontosak azok a kérdések, amiket a hallgatók tesznek föl. Egészen újszerű kérdéseik vannak, ezekből pedig a tanárok is sokat tanulhatnak. Itt az egyetemen tényleg kreatív műhelymunka zajlik – reménység szerint a tanárok is inspirálják a hallgatókat, de az biztos, hogy a hallgatók inspirálják a tanáraikat.
***
Az interjú eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. október 23–30-i 87. évfolyam 41–42. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
