Szentgotthárd az ország legnyugatibb városa Vas megyében, a magyar–szlovén–osztrák hármas határ közelében. A mintegy kilencezer lelket számláló településen mint várost a városban találjuk a Szentgotthárdi Szakosított Otthont, amely hétszázharmincnégy férőhelyével Magyarország legnagyobb, krónikus pszichiátriai betegeket gondozó intézménye. Többségében pszichiátriai betegek lakják az otthont, de gondoznak itt értelmi fogyatékosokat és testi fogyatékkal élőket, valamint szenvedélybetegeket is. Kollerné Loós Zsuzsanna evangélikus és Sisakné Páll Klára református lelkész már másfél évtizede viszi Isten igéjét az intézménybe. Tapasztalataikról, a speciális közegben végzett szolgálatuk sajátosságairól beszélgettünk.
– Milyen volt az első alkalom, amikor belülről is megismerhették kicsit az intézmény életét?
Kollerné Loós Zsuzsanna: Amikor először bent jártunk Klárival, körbevezettek minket, beleértve azokat a részeket is, amelyekről tudtuk, hogy nekünk ott nem lesz majd dolgunk. Így például a zárt részleg életébe is bepillantást nyerhettünk, ami a laikus szemnek elég szokatlan látvány nyújtott. Ha ide többet nem is jöttünk, de tisztában kellett lennünk vele, hogy ebben az intézményben ilyen betegekről is gondoskodnak, azokon kívül, akikkel mi a havi istentiszteleti alkalmon találkozunk.
– Leginkább miben tér el egy itteni istentisztelet a gyülekezetben megtartott alkalmakhoz képest?
K. L. Zs.: Liturgiájában inkább egy hagyományos értelemben vett áhítathoz hasonlít: rövidített alkalom igehirdetéssel, énekléssel. Ami „rendes” körülmények között nem fordul elő, itt eleinte megtörtént, például közbekérdeztek. Ez annak is betudható volt, hogy lelkigondozás keretében bibliaórákat is tartottunk, ami nyilván interaktívabb műfaj, és ezért ezek az alkalmak – mikor mit csinálunk – kicsit összekeveredtek számukra.
Sisakné Páll Klára: Velem előfordult például, hogy azzal vezettem fel egy gondolatot: „biztosan hallottatok már Luther Mártonról”, azonban itt meg is akadtam, mert attól függően, hogy ki hallott már róla, vagy ki nem, azonnal reagálva el is mondták, és ebből persze mindjárt kisebb hangzavar alakult ki. Volt egy időszak, amíg mi is tanultuk, hogy mit és hogyan mondjunk, miként kerüljük el az ilyen jeleneteket. Ehhez lefektettük a szabályokat. Például hogy ha kérdés merül fel, azt nem az igehirdetés közben, hanem majd utána tegyék fel. Nekik és nekünk is új, részben szokatlan szituáció volt ez, össze kellett csiszolódnunk. Bizonyos reakciókat is meg kellett szoknunk, mint amilyen az istentisztelet utáni örömük, amit kendőzetlen őszinteséggel úgy fejeznek ki, hogy megtapsolnak, odajönnek hozzám, megsimogatnak. Nem tartják magukban az érzelmeiket, inkább ahogyan a gyerekek, ők is teljes nyíltsággal fejezik ki őket.
– Érzik, tudják, látják, hogy kiben milyen hatást vált ki egy-egy alkalom? Megérinti őket? Ha igen, hogyan?
K. L. Zs.: Odafigyelnek, érdekli és megérinti őket, olykor némelyiküknek a szeme is könnybe lábad. Néha azt érzem, hogy ez a fajta, nyílt őszinteséggel kimutatott reakció talán még jobban tetten érhető ebben a közegben, mint a gyülekezeti közösségekben. De ideveszem azokat az elsőre talán nem olyan jelentősnek tűnő, de számomra mégis fontos visszacsatolásokat is, amikor a városban futok össze valamelyikükkel, és szeretettel üdvözöl, odajön, hogy „lelkésznő, de örülök, hogy találkozunk”. Ami viszont számomra megdöbbentő volt – ez korábban, a lelkigondozások alkalmával derült ki –, hogy vannak, akik sokat tudnak a Bibliáról, kifejezetten tájékozottak vallási, hitbéli kérdésekben, tehát ők ezzel a teológiai háttérrel is értelmezik, élik meg, amit Istenről, Jézusról hallanak tőlünk.
S. P. K.: Meg tudom erősíteni: van például egy idős bácsi, aki pontosan, az igehelyeket megjelölve idéz a Bibliából, és ezenfelül még olyan kérdéseket is feltesz, amelyekkel szinte sarokba szorít, és igazán szükségem van minden ismeretemre, hogy a válaszommal meg tudjak felelni neki.
– Egy gyülekezeti alkalomhoz képest itt miben kell változtatni az igehirdetésen?
K. L. Zs.: Én azzal az igehirdetéssel készülök, amit előtte vasárnap is elmondok, de természetesen igazítva az üzenetet a speciális befogadó közeghez. Szükség van bizonyos változtatásokra – ha például a templomban a büntető Istenről beszélek, azt ugyanígy nem hozhatom el a pszichiátriai betegek elé, mert megvan a kockázata, és jó eséllyel úgy is történne, hogy magukra vennék, és így félremenne az üzenet, amiről a prédikáció eredetileg szól.
S. P. K.: Egyébként is igyekszem nagyon egyszerűen, közérthetően beszélni a szószéken, de itt meg aztán különös gondot fordítok erre. Leginkább úgy fogalmazok, és olyan tartalmat adok át, ahogyan a gyerekekhez szoktam szólni, de mindezt azzal a figyelmességgel, hogy bizonyos témaköröket, például a démonokat – érthető módon – kerülöm. Különleges ez a hallgatóság, ami ennek megfelelően különleges odafigyelést igényel tőlünk abban, ahogyan Isten igéjét tolmácsoljuk feléjük.
– Nemcsak az a szolgálat különleges, amit a Szentgotthárdi Szakosított Otthonban végeznek, hanem az elmúlt közel másfél év is az volt mindannyiunk számára. Hogyan élték meg a koronavírus-járványt, az intézkedésekkel járó lezárásokat?
S. P. K.: Amikor 2020 márciusában be kellett zárni a templomot, és bezártak az iskolák is, az nem viselt meg, hiszen például azzal is szembesülhettünk, hogy az online alkalmainkat többen nézték meg, mint amennyien egyébként el szoktak jönni a templomba. A novemberi, ádvent előtti zárás ugyanakkor nagyon rosszul érintett. A szenteste viszont gyógyírt jelentett, mert ha kevesebben is, mint rendesen, de összegyűltünk istentiszteletre, majd utána örökre szóló élményként a templom előtt elénekeltük a Dicsőség mennyben az Istennek első két versszakát.
K. L. Zs.: Furcsa volt ez az új helyzet, de a családommal alkalmazkodtunk a szükségszerűen antiszociális környezethez, hiszen a mások és a magunk biztonsága érdekében is jelentősen lecsökkent a találkozásaink száma. Hogy ez mennyire nem természetes állapot, hogy mennyire szükségünk van egymásra, az akkor lett nekem egyértelmű, amikor májusban Révfülöpön, az Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban részt vettem a négynapos lelkészakadémián. Most pedig, hogy újra jelen lehetünk a templomban, ráadásul az úrvacsora közösségében is, nagyon bízom benne, hogy a testvéri együttlétet értékelve megerősödhetnek gyülekezeteink szerte az országban.
