A konfirmációra való felkészítés elsődleges célja Kondor Péter szerint a hitben való megerősödésnek, az Istennel való kapcsolat szorosabbá válásának a munkálása. A Déli Egyházkerület püspöke örömmel tapasztalja, hogy az utánunk következő nemzedék is jelen van az egyház életében. Azokat a feladatokat szereti a legjobban, amelyek módot adnak rá, hogy a gyülekezetekkel találkozzon, és eredeti küldetését, lelkipásztori elhívását tölthesse be.
– Hogyan emlékszik vissza a saját konfirmációjára? Milyen kép jut eszébe róla?
– Mivel már több mint harminc éve lelkészi szolgálatban vagyok, egyszerűen nem az én konfirmációmra gondolok vissza elsőként, ha erről a témáról beszélgetünk, még egy ilyen kérdésnél sem. Ellenben nagyon sok emlék jut eszembe azokról az alkalmakról, amelyekre én készíthettem fel a konfirmandusokat. Jómagam egyébként végzős gimnazistaként – talán így is mondhatom: fiatal felnőttként – konfirmáltam. Nálam már nem szülői kérdés volt, hogy biztatnak és elküldenek a konfirmációra, hanem önálló döntés. Úgy nőttem fel, hogy mindig gyülekezetbe jártunk, tehát ez a fajta közösségi élményem mindvégig megvolt. Az ifjúsági órákon erősödött meg bennem az az érzés, hogy igen, konfirmált tagja szeretnék lenni az evangélikus egyháznak. Ez számomra egy felnőtt hitvalló alkalom volt, ahol a magam számára is meg kellett fogalmaznom a hitemmel, az egyházhoz való kötődésemmel kapcsolatban olyan dolgokat, amiket addig nem. Ekkortájt már nagyon erősen foglalkoztatott, hogy az orvosi vagy a lelkészi pályát válasszam. Hiszem azt, hogy része volt a konfirmációmnak is abban, hogy egyre inkább a teológia felé fordultam. Ekkor találkoztam Istennek azokkal a számomra személyes üzenetként megélt bátorításaival, amelyek mindig egy-egy ige alakjában értek el. Ezek közül csak egyet említek: „…te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál…” (2Tim 3,14). És én ezt akkor úgy tudtam Isten hívásaként értelmezni, hogy számomra egyetlen biztos pont volt – éppen a konfirmációban is megerősödve –: az, hogy Isten értem is elküldte az ő Fiát, engem is az ő munkatársává akar tenni, ő tanít mindarra, amit a Szentíráson keresztül a szívemre helyez, és ő ad bizonyosságot afelől, hogy bátran ráépíthetem az életem az ő szavára.
– Említette, hogy elsőként azok a konfirmációk jutnak eszébe, amelyeket már gyülekezeti lelkészként kísért. Milyen módszert tudott jó szívvel és eredményesen alkalmazni a fiatalok körében? Létezhet-e vajon a konfirmációt illetően egyfajta jó gyakorlat?
– A gyülekezeteinkben megélt konfirmációk hosszú előkészítő időszak után következnek. Ez idő alatt nagyon szoros kötődés, személyes lelkipásztori kapcsolat alakul ki a gyerekekkel. Óhatatlanul előkerülnek olyan kérdések is, amelyek talán máshol nem: családi hátterükről, a családok örömeiről és olykor bánatairól vagy tragédiáiról is hallunk. Egészen különleges dolog azt átélni, ahogy ezek a gyerekek felkészülnek erre a néhányuk számára bizonyosan szokatlan alkalomra és élményre. Persze vannak közöttük, akik már hosszú ideje jártak – szüleikkel, nagyszüleikkel együtt – istentiszteletekre, és az úrvacsora alkalmával ők is odatérdeltek, és áldást kértek. De mindig vannak köztük, akik olyan háttérből érkeznek, ahol erre nem volt lehetőségük, tehát nekik az első élményeik közé tartozik majd, amikor egy kicsit közelebb kerülnek az oltárhoz, és megélhetik az úrvacsora közösségét.
Hogy létezik-e jó gyakorlat a konfirmációt illetően… Először is azt gondolom, rendkívül sok függ a személyiségünktől, és ezért mindannyian egyéni módon közeledünk egy-egy csoporthoz. A már említett, nagyon személyes lelkipásztori kapcsolat még akkor is kialakul, ha nagyobb létszámú, akár harminc fő feletti csoportról van szó. Hasonló ez egy osztályközösséghez, és ahogyan egy osztályfőnöknek is erősebb a kapcsolata az osztályában lévő diákokkal a többi pedagógushoz képest, így van ez a lelkész esetében is. A konfirmációs órák alkalmanként kicsit hosszabbak, mint egy hittanóra, ezenfelül egyéb találkozási alkalmakat, kirándulásokat, szeretetvendégségeket is igyekszünk a gyerekek számára biztosítani. Azt gondolom, hogy ezekben mindnyájan élünk mindazzal, amit az Úristen ajándékképpen adott nekünk, ahogyan a saját személyiségünkkel meg tudjuk szólítani a fiatalokat, és ahogy önmagunkon keresztül az Isten szeretetét át tudjuk engedni nekik.
– Tehát nincsenek sablonok, merthogy a konfirmációhoz vezető út minden esetben egyedi?
– Bizonyos értelemben igen, legalábbis nagyon sok rugalmasság lehet benne, az adott csoport érettsége és adottságai szerint. Nyilván az egyház alapvető tanítását el kell sajátítani, megvannak azok a sarokpontok, amiket a klasszikus konfirmációi vizsga alkalmával azért meg lehet kérdezni. De hogy a vizsgát például ki hogyan bonyolítja le, mennyire vizsgaízű az a helyzet, vagy inkább egy közös beszélgetés egymás között a gyülekezet vezetősége, esetleg a szülők jelenlétében, nos, erre nagyon sokféle gyakorlat létezik. Ez is már inkább gyülekezetenként és lelkésztől függően változik, mert a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy az Istennel való kapcsolatunk szorosabb legyen, hogy hitben erősödjünk, és rácsodálkozzunk az ő ajándékaira.
– A 2023-as tematikus év másik kulcsfogalma az elköteleződés. Nyilvánvalóan a püspökök esetében nem kérdés ennek a megléte, de hadd nézzünk a kulisszák mögé, mit takar ez a mindennapokban! A leterheltség mértékét például lehet valahogyan érzékeltetni néhány adattal? Akár elővehetnénk a szolgálati naplót, hogy hány eseményen jelent meg a Déli Egyházkerület püspöke…
– Természetesen nem terhelés nélküli a püspöki tisztség, hiszen minden szolgálatnak van terhe. Ha valaki hitoktatóként szívvel-lélekkel végzi a feladatát, neki is megvan a maga terhe. Ez ki fogja tölteni a napját és az idejét, hiszen nem csak ott és akkor történik szolgálat, amikor az ember éppen bent van a hittanórán. Ugyanígy a lelkész testvérek sem csak akkor dolgoznak – hogy ezt a mindennapos kifejezést használjam –, amikor a kazuális szolgálataikat végzik, vagy az istentiszteleteken és bibliaórákon szolgálnak, hanem az ezekre való felkészülés közben is. De éppúgy „szolgálatban vannak” a családokkal való – gyakran spontán alakuló – találkozások közben is. Az egyéni életünk és a szolgálatunk ugyanis nem szétválasztható. Minden helyzetben egyszerre vagyunk édesapák, édesanyák, szülők, munkatársak, lelkészek, hitoktatók, de leginkább Istennek a gyermekei, akiken keresztül a környezetünk Isten számára elérhető és megszólítható. Nekünk ebben kell az eszközeivé válnunk.
A püspöki szolgálatban bizonyosan vannak hangsúlyeltolódások, talán a megszokottnál és a nagy gyülekezeti terhelésnél is nagyobb számban kérnek bennünket igehirdetésre. Vannak olyan hetek, amikor jóval tíz fölött van az igehirdetési alkalmak száma, beleértve az igei köszöntőket, áhítatokat, istentiszteleteket is. Emellett különböző bizottságok munkájában, értekezleteken kell részt venni, kapcsolatot tartani a bel- és külföldi testvéregyházakkal, államtitkárságokkal, de természetesen idetartozik a lelkipásztori szolgálat is. Nemcsak a lelkész testvérek, esperesek számára nyitott a beszélgetés lehetősége, hanem gyülekezeti tagok is megkeresnek nagyon sokszor, akár volt gyülekezeteinkből, akár a püspöki székhely gyülekezetéből.
– A püspöki tisztséggel járó feladatok közül egyébként melyik a legkedvesebb a szívének?
– A gyülekezetekkel való találkozás alkalmai. Azok az istentiszteletek, ahol lelkészként, lelkipásztorként az eredeti küldetésemnek, elhívásomnak megfelelően végezhetem a szolgálatomat. Egyrészt bizonyságot tehetek az Isten szeretetéről, másrészt ez egy találkozási lehetőség a ránk bízottakkal. Ilyenkor egy-egy mondat vagy egy rövidebb beszélgetés, azt gondolom, nemcsak őket erősíti, hanem engem is. A gyülekezeti tagjainkon keresztül találkozom a hétköznapokban mindazokkal a problémákkal, amelyek ma is foglalkoztatják a híveinket, akár egy kicsi faluban, akár nagyvárosban éljenek. Az itt szerzett ismereteket be tudom, tudjuk építeni a döntéshozatali mechanizmusainkba, és befolyásolják a vezető testületekben hozott döntéseinket.
– Részben kaptunk választ arra a kérdésre, hogyan érzi, mennyire tud valóban lelki vezetője lenni az egyházkerületnek, az egyházkerület lelkészeinek.
– Azt, hogy ez mennyire sikerül, leginkább a lelkész testvérek tudják megmondani. Ezt a helyzetet is hasonlíthatjuk egy gyülekezethez, ahol az a kérdés, mennyire tud egy lelkész lelki vezetője lenni a közösségének. Egyrészt a lelkésznek, a püspöknek nyitottnak, megszólíthatónak kell lennie. Szeretnék az lenni, remélem, hogy ezt érzékelik. Itt is elmondom, hogy bátran szólítsanak meg. Úgy tapasztalom, hogy egyébként meg mernek szólítani a lelkész testvérek, a velük folytatott sok lelkipásztori beszélgetés ezt mutatja. Ezek azok az alkalmak, amelyek egyébként nem szerepelnek a lelkészi szolgálati naplóban sem, hiszen egy lelkipásztori beszélgetést nem hirdetünk ki – nemcsak a tartalmát nem mondjuk el, de azt sem, hogy ki az, aki lelkipásztori beszélgetésre érkezett, mert senki ne akarjon semmit kikövetkeztetni a háttérben. A kíváncsiság ugyanis mindig ott munkálkodik az emberekben. A nyitottságot szeretném tehát hangsúlyozni: bátran kereshetnek, mindig igyekszem az ilyen beszélgetésekre néhány napon belül időpontot adni, hogy le tudjunk ülni nyugodt körülmények között. Sokszor nem is hozzám jönnek, hanem én magam megyek, merthogy elég sok szolgálati utam van, és amikor abban az egyházmegyében járok, akkor megállok egy-egy kollégánál, hogy beszélgetni tudjunk.
– Végül egy kis számvetésre, illetve előretekintésre kérem: melyek voltak 2022 legkiemelkedőbb momentumai, és mi lehet a cél 2023-ban?
– Amint az előbb említettem, a gyülekezetekkel való találkozások, számos templomrenoválás utáni vagy templomszentelési évfordulós istentisztelet vagy az egyházi ünnepkörhöz kapcsolódó püspöki látogatások alkalmával létrejött beszélgetések mind-mind értékesek számomra. Ha egyvalamit kell kiemelni, akkor én a Szélrózsa ifjúsági találkozót említem: ezt tartom a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb és legfontosabb eseményének, utána pedig az evangélikus presbiterek országos találkozóját. A Szélrózsán ugyan koronavírus-fertőzés miatt személyesen nem tudtam jelen lenni, de az előkészületekben ott voltam, és az interneten végig követtem az eseményeket. A visszhangokat és a beszámolókat is örömmel hallgattam, és azzal a boldog hálaadással tudok visszagondolni az együttlétre, hogy az utánunk következő nemzedék is jelen van az egyház életében. Az a nemzedék, amelyről a konfirmáció éve tekintetében is olyan sokat gondolkozunk, és amelyet az elköteleződésre szeretnénk rávezetni. Jó volt megtapasztalni, hogy itt vannak, közöttünk vannak, és olyan módon tudnak megjelenni egy magyarországi kisváros életében, hogy azt nemcsak az evangélikus egyház és a helyi gyülekezet veszi észre, hanem annak a városnak a lakói, az ott lévő különböző önkormányzati intézmények vezetői és munkatársai is. Békés megyei származásúként a személyes kapcsolataim erősebbek abban a térségben: rendkívül sokan jeleztek vissza, hogy nem is gondolták, hogy ennyire rendezetten és kulturáltan is le lehet bonyolítani egy ifjúsági találkozót. Ne feledjük, ez is misszió, ahogyan ezeken a fiatalokon keresztül az evangélikus egyház megjelent egy település életében.
Előretekintve a következő esztendőre magam is nagyon kíváncsian várom, hogy a tervek – amelyek már számos fórumon megjelentek – hogyan valósulnak meg. Sok mindent tervez az evangélikus egyház a konfirmáció évére, és sok lelkész testvér, munkatárs fáradozik azon, hogy ezek a legkülönbözőbb szakmai és gyülekezeti alkalmak, értekezletek, fórumok majd eredményesek legyenek. Ezekből szeretnénk további bátorítást, erőt meríteni. Szeretnénk továbbá útmutatást is kapni, hogy mai modern világunkban mik azok a lehetőségek, melyek azok az új módszerek esetleg, amelyekkel meg lehet szólítani még több fiatalt. Nemcsak az egyházi oktatási intézményeinkben, hanem azokon túl is, a hitoktatáson keresztül az állami intézményekben.
És ha már az oktatásnál tartunk, fontosnak tartom mint a diakóniáért is felelős püspök a diakóniai intézményeinket is megemlíteni. Egyrészt az elmúlt években különösen is hálásak lehettünk azért, hogy egy nagyon súlyos járványhelyzetet át tudtunk vészelni. Most újabb kihívással nézünk szembe: a komoly energiaválsággal, ami minden intézményünk működését érinti, éppen úgy, amint a háztartásainkat és egyéni életünket is. Hálás vagyok azért, hogy miközben meg kellett küzdeni ezekkel a rendkívül nehéz válsághelyzetekkel, közben meg tudtak maradni a munkatársaink Isten eszközeinek. Intézményi és gyülekezeti diakóniánkban megtapasztalható volt mindvégig az a pluszerő, amely csak Isten jelenlétéből és közelségéből származhat, és amellyel a munkatársak a ránk bízottak között végezhették a feladataikat. Az a reménységünk, hogy ezen a válságon is Isten segítségével fogunk túljutni. Az egyházvezetés részéről mindent megteszünk azért, hogy mind a gyülekezeteket, mind az intézményeinket hozzá tudjuk juttatni azokhoz a forrásokhoz, amelyek lehetővé teszik, hogy egy átgondolt, energetikai beruházásokat is igénylő, takarékosabb üzemmódban, de be tudjuk tölteni szolgálatunkat.
