Hívő keresztény, templomba járó, gyülekezetük közösségében aktív szerepet vállaló ötgyermekes házaspár. Evangélikus lelkészcsalád lánya a feleség, a férj római katolikus. Zászkaliczky Zsuzsanna és Regős Imre lelki erőforrása a szentségekkel élés, fontosak számukra az ünnepek és az azokra való felkészülési időszakok. Sok-sok hívő család él így, őket azonban különlegessé teszi az a tény, hogy évtizedek óta ökumenikus házasságban élnek. Beszélgetésünkben először arról érdeklődtünk, mikor tudatosult bennük, hogy egymásra, kettejük családjára, de két felekezet szövetségére is igent mondtak.
„Imádkozó, de inkább vasárnapi keresztény voltam, amikor Zsuzsóval megismerkedtem – idézi fel Imre közös történetük kezdetét. – Tudtam, hogy evangélikus család tagja, édesapja és több közeli rokona lelkész. Számomra ez semmi gondot nem okozott, édesanyám reakciója azonban ez volt: Jézus Mária! Kezdetben édesapám sem volt boldog, ráadásul a bátyám református lányt vett el. Az, hogy Zsuzsó lelkészcsaládból származik, inkább egzotikumnak számított. Apósomékat megismerve rögtön mély rokonszenv ébredt bennem irántuk. Addig keveset tudtam az evangélikus vallásról. No, ez azóta megváltozott.” Zsuzsa oldaláról is érdekes volt a fogadtatás: „Mi nagy család vagyunk, minden nagynéninek megvolt a véleménye a kérdésről. Lelkészné nagyanyáim a korszak tapasztalatai miatt nem fogadták kitörő lelkesedéssel, hogy katolikus férjem lesz; valamelyik evangélikus ároni családból képzeltek el társat unokáiknak. A század első felében, amikor ők voltak fiatalok, sok nehézséget, fájdalmat okozott a különbözőség, amelyet az egyházak sem próbáltak megkönnyíteni, sőt. A katolikus felet rendkívül erősen köti az egyháza sok ponton, a hazai felekezeti viszonyok miatt szinte mindig a protestáns félnek kellett reverzálist adnia a katolikus javára [reverzális: a házasfelek írásos megegyezése a születendő gyermekek vallásáról vegyes házasság esetén – a szerk.]. Amikor megismerték Imrét, nagyon hamar megszerették, utána már csak a nehézségektől féltettek minket. Az első hamar el is érkezett: milyen felekezetűek lesznek a gyermekeink?”
Az ökumenikus családi élet – Zsuzsa tudatosan kerüli a vegyes házasság kifejezést: abban szerinte egyfajta negatív értékítélet érhető tetten – modus vivendijét kettejüknek kellett kitalálniuk. Imre elmondja: jóbarátjától, Medvigy Mihály piarista atyától kapott segítséget, hogy a pápai nuncius támogatásával szentségi házasságnak nyilvánítsa az evangélikus lelkész após által Cegléden 1987-ben végzett esketést. A dolog szépséghibája az volt, hogy az atya csak a polgári esküvőre jött el.
Ökumené a gyerekszobában
Zsuzsa szülei, Zászkaliczky Pál nyugalmazott lelkész és Ittzés Erzsébet az ökumenét tekintve jócskán megelőzték korukat. Nyitott, integráló, a Krisztusban hívő más felekezetűeket toleránsan fogadó, szeretetteljes légkört honosítottak meg családjukban és szolgálati helyeiken. Ennek az attitűdnek az áldásait nem lehet eléggé hangsúlyozni: „A szüleim nemcsak tiszteletben tartották a választásomat, de elmondhatom: általuk lettem én is elfogadó. Gimnáziumi éveimben Mohácson éltünk. Édesapám igazi katalizátora lett az akkor kezdődő, szélesebb körben terjedő ökumenikus imaheti mozgalomnak: ő volt az egyik első protestáns lelkész, aki katolikus templom szószékéről prédikált! – emlékszik vissza Zsuzsa. – A más felekezetek lelkészei, papjai összejártak, római katolikusok evangélikus bibliaórára jártak, mi az öcsémmel rendszeresen ifjúsági misére mentünk. Baráti körünkben sokan voltak katolikusok. A késő Kádárkorszakban ez nagy szó volt: pártkörökben nem okozott örömet az ökumené gyakorlása, a keresztények megosztottsága állt érdekükben. Mohácson a szerb ortodox egyház igeliturgiáján is részt vehettünk pünkösd hétfőjén ökumenikus közösségben; maradandó élmény volt.”
A két felekezet egymáshoz simítása szépen alakult, ám a keresztelőkön adódtak fájdalmas kijelentések mindkét család részéről. Imre így fogalmaz: „A nyitottságnak is vannak határai. Első gyermekünk evangélikussá keresztelése édesapámnak annyira fájt, hogy nem jött el a szertartásra. Utána következett Misi fiunk, ő katolikus lett. Ez pedig apósomnak volt nehéz, hiszen lelkészként akár úgy is érezhette, egy bárányát veszíti el.” Ekkor megérett a helyzet arra, hogy kompromisszumos döntést hozzanak. „Nem a »gyermekek neme – szülő vallása« módszer alapján választottunk nekik felekezetet, hanem az első-harmadik-ötödik gyermek lett evangélikus, a második-negyedik pedig katolikus. Az Úristen humora, hogy az első négy esetében stimmel minden: a lányok az én vallásomat, a fiúk Imréét követik” – mosolyog Zsuzsa.
Lapszerkesztés a konyhában
Kettejük baráti köre, gyülekezeteik tagjai természetes módon váltak életük részeivé. Barátokat nem felekezet alapján választ az ember – állapítja meg a házaspár. „Imre a kőbányai Szent György-templomba járt, kórust vezetett – hiszen zenetanár –, szerkesztette a Sárkányölő című gyülekezeti újságot. Ebbe szívesen írtam, s a lap általában nálunk, vacsora vagy tea mellett készült. Az evangélikus gyülekezetben pedig alapítottunk egy kis kórust, ki más vezesse, mint Imre? – meséli Zsuzsa a hétköznapok ökumenéjét. – A kóruspróbákat is nálunk tartottuk, amíg kicsik voltak a gyerekek. A kórustagok rendre ott ragadtak vacsorára. Így alakult meg az evangélikus gyülekezet Emmaus köre, amelynek Imre oszlopos tagja lett.”
A férj életében az evangélikus felekezet valódi családdá vált: Zsuzsával húsz éven át jártak a Magyar Evangélikus Ifjúsági Szövetség családos táboraiba. Imre számára ez gazdagító: „Meghatározó élmény volt nekem is, hitbeli élmény, barátságok. Rengeteget tanultam a liturgiáról is, noha mindig templomba járó ember voltam. Sokat kaptam e téren is a házasságunk által. Sőt a katolicizmusomra is inspirálóan hatott: jobban kezdett foglalkoztatni.”
Erős Vár FC
A nagy egyházi ünnepek családi hagyományának kialakítása, a templomlátogatás rendje (mikor melyik felekezetbe menjenek együtt) magától jött. „Az viszont, hogy külön járunk templomba, nem öröm. Egyértelműen hátrány. Egyikünk sem tudott és nem is akart elszakadni felekezetének istentiszteleti alkalmaitól” – avat be Imre a dilemmába. Felváltva járni, de együtt mindkettőbe nem volt lehetséges, bár a feleség kezdetben ezt proponálta. „A katolikus egyház ebben nagyon szigorú – mutat rá Zsuzsa –, minden vasárnap kell misére járni. Imre ehhez tartotta magát, s én elfogadtam ezt: szenteste négykor evangélikus istentiszteletre megyünk, éjfélkor, amíg a gyerekek kicsik voltak, én misére; ma már mindannyian együtt megyünk. Ez szép és fontos mindkettőnknek. És passiót énekelünk a katolikus templomban a családdal. Mindegyik gyermekünk jól énekel.”
A fiúk óvodáskorukban édesanyjukkal jártak evangélikus istentiszteletre, később misére, és évekig ministráltak. A középiskola-választásban szabad kezet kaptak a gyerekek: felekezettől függetlenül négyük a Deák téri és a fasori evangélikus gimnázium mellett döntött, a fiúk persze katolikus hittanra jártak, bérmálkoztak. „Most pedig Luther-rózsás mezben fociznak, mert ők alapították meg az Erős Vár FC-t” – nevet Zsuzsa.
Imre örül annak, hogy fiainak kedvenc tanárai a hittantanárok voltak az evangélikus iskolában. Zsuzsa pedig még tudja fokozni a szívet melengető történetet: „Pont ez a két katolikus fiunk evangélikus lányt vett feleségül. De nem is »csak úgy evangélikust«, hanem veretes nagytarcsai, illetve albertirsai család sarját.” Mivel otthon látták, működik az ökumenikus házasság, nem „féltek” ők is kitartani választottjuk mellett.
Ezerötszáztizenhét közös év
Mi tehát a receptje a jó, egymást elfogadó, az eltérő vallás hagyományába bekapcsolódni tudó családi együttélésnek? Zsuzsa és Imre a legautentikusabb forrásunk: „Az legyen az alapállás, hogy minél jobban ismerjük meg a másik felekezetet. Tudjunk viselkedni a templomában, fogadjuk el az imáikat. Ma már az evangélikusok is vetnek keresztet, Luther Márton is említi a Kátéban. De ezek formai dolgok, ne is okozzanak problémát. A lényegi kérdésekről viszont ne akarjuk mindenáron meggyőzni egymást. Próbáljuk meg a másik felekezetében tisztelni azt, amivel nem értünk egyet. Legyünk képesek elfogadni, hogy az igazság úgysem nálunk van. Az igazság az Úristennél van. Ha így élünk, és ezt tanulják meg a gyermekeink, akkor ebből nem lesz konfliktus” – összegez Zsuzsa.
Imre fontos részletekkel egészíti ki: „Az is lényeges, hogy ne előkelő és kritikus vendégként menjen el az ember a másik templomába, hogy »nálunk ez szebb, ez jobb«, hanem azt keresni, miben tudják gazdagítani ők a hitünket. Közben persze nem megfeledkezni a saját felekezetünkről és az érte való aggódásról.”
Zsuzsa művészettörténészként úgy látja: „Aki a középkori művészettel foglalkozik, nem is tudja megkerülni az alapvető teológiai kérdéseket. Nagy nyitottságra tesz szert, látva, hogy milyen fantasztikus műalkotások születtek ennek a teológiának, a katolikus dogmatikának a jegyében. Ezt nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Édesapám kezdettől mondja Imrének: az evangélikus hagyomány ötszáz éves, de az ezerötszáztizenhét év, ami előtte volt, az közös.”
Kivételesen: kiskapu
Ökumenikus családban talán az a legnehezebb, hogy nem lehet megosztani a bűnbocsánat szentségét egymás templomában. S egy-egy családnak nincsen korlátlan ideje, hogy kivárja, amíg megszületik a döntés az eucharisztia kérdésében. Jönnek egyházi és családi ünnepek, amely alkalmakkor még nem valósulhat meg az oltár előtti egység.
„Minden felekezetben ez a sarkalatos kérdés: az úrvacsoratan. És mivel sarkalatos, ebben teológusok és főpapok fognak dönteni, nem a hétköznapi emberek – magyarázza Zsuzsa, és hozzáfűzi: – Hacsak meg nem találja a maga kiskapuit az ember a maga életében. Mert ahol testületek döntenek, az rettentő lassú folyamat. Mindig úgy érzem: nekünk, értem itt az ökumenikus családokat, nincs ennyi időnk. Folyik párbeszéd a hetvenes évek óta, de még mindig nincs előrelépés. Mi néhány ünnepi pillanatban kinyitottuk azt a kiskaput, amelyet egyébként mind a ketten eléggé tiszteletben tartunk.”
Imre sorolja: egy Házas Hétvégén [házasságok megerősítését segítő katolikus lelkiségi mozgalom – a szerk.] és evangélikus gyermekeik konfirmációján vett úrvacsorát, Zsuzsa pedig a fiúk elsőáldozásakor és bérmálkozásakor áldozott katolikus misén. „Nem okozott ez bennünk lelki tusát. Úgy érzem: az Úristen messze felette áll ezeknek, így nem éreztük bűnös léleknek magunkat. Tiszta szívvel tudtam odamenni és úrvacsorát venni azon a néhány alkalmon, de nem akarunk rendszert csinálni belőle.”
Az eucharisztikus kongresszust mindketten figyelemmel és imádsággal kísérték, érezték az erejét, felemelő voltát: „Jóleső érzés volt hallgatni a tiszta evangéliumot, amely megszólalt Ferenc pápa homíliájában is” – mondja Zsuzsa, aki egy misén is részt vett a Hungexpón.
A jövő az ökumenikus családoké. Zsuzsáék az élő példa arra, hogy ez működik: gyermekeik után immár unokáik is ebbe nőnek bele. Zsuzsa Ferenc pápa Bartholomaiosz pátriárkához 2014-ben intézett mondatát idézi, amelyet Imrével együtt magukra vonatkoztatnak: „Örömünk abban áll, hogy közösen rábízzuk magunkat Isten hűségére, ami alapját jelenti temploma újjáépítésének, az egyháznak.” A szeretet, a tisztelet, a nyitottság, a türelem, az elfogadás erényét mindehhez ők, családjukkal együtt, láthatóan megkapták az Úristentől.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. október 3–10-i, 86. évfolyam 39–40. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
