Szolgálat és magánélet összehangolása minden lelkésznek kihívást jelent. Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke tudatosan törekszik rá, hogy családját se hanyagolja el. Az idei artikuláris napot a tematikus év szempontjából is jelentősnek tartja, és hálás a nevelés-oktatás terén dolgozóknak.
– Hogyan emlékszik vissza a saját konfirmációjára?
– Elég jól megmaradtak az emlékek. Lajoskomáromban a vizsgát szombaton este tartottuk, az istentiszteletet pedig másnap, és ekkor vettem először úrvacsorát is.
– Mi az első kép, ami bevillan róla?
– A vizsgából leginkább az izgalomra emlékszem. A káté anyagát szerintem elég jól megtanultam, viszont a nyilvános szerepléseket nagyon nem szerettem. Az ünnepi istentiszteletről az úrvacsoravétel vésődött be a legjobban. Egyfajta lelki felnőtté avatási rítusnak éreztem. Izgalmas volt számomra, hogy olyasmiben lehet részem, ami addig zárva volt előttem, hiszen akkoriban csak a felnőttek vehettek részt benne, de ekkor megnyílt előttem is.
– Mennyiben határozta meg a következő éveit ez az alkalom? Továbbra is a gyülekezet aktív tagja maradt, ifjúsági órára járt, vagy átmenetileg megszakadt valami?
– Ez az ünnepi varázs egy darabig tartott, de aztán elmúlt. Amikor elkerültem otthonról, középiskolás, illetve kollégista lettem, én is elmaradoztam. A konfirmációban, illetve az úrvacsorában kapott ajándék mélységét csak később értettem meg, miután az Isten személyesen megkeresett. Ez azonban egy külön történet.
– Mi az a „jó gyakorlat”, módszer vagy épp hozzáállás, amit korábban gyülekezeti lelkészként a konfirmációi felkészítésen jó szívvel, eredményesen alkalmazott?
– Lelkészi szolgálatomban több mindent kipróbáltam a formákban és az anyag átadásának módszertanában is. A fiatalok számára alig érthető dogmatikai nyelvezet „lefordítása”, vagyis érthetővé tétele szerintem kulcsfontosságú. Erre mindig nagy hangsúlyt fektettem, mert ha nem értik meg, hogy miről van szó, és hogy ez számukra mit jelent, akkor már a felkészülés alatt elveszítettük őket. Közösségépítési szempontból pedig a konfirmandustáborok jelentőségéről bizonyosodtam meg.
– Püspök úrnak az egyház iránti elköteleződése nyilvánvalóan nem kérdéses. De mit takar ez a mindennapokban? Tudjuk, hogy a püspökök hónapszám szinte alig vannak otthon…
– Fizikailag és lelkileg is eléggé megterhelő munkát végzünk, de nem szeretném, hogy ez panaszkodásnak tűnjön, mert nagy megtiszteltetésként élem meg, hogy Isten és az egyház szolgálatában állhatok. A rengeteg szolgálat, a határidős kötelezettségek, a sok utazás, a vállunkra rakott lelki terhek, a stresszhelyzetek gyakorisága miatt a családunknak nincs velünk könnyű dolga. Teljesen kiszámíthatatlan a munkarendünk, és a teendők sokasága kavarog állandóan a fejünkben. Igen, előfordul az is, hogy hetekig alig látnak otthon, mert egymást követik a vidéki vagy akár külföldi távollétek, de van úgy, hogy amikor fizikailag otthon vagyok, a készülnivalók vagy a megoldandó problémák akkor is annyira lekötik a gondolataimat és a figyelmemet, hogy mégsem vagyok ott teljesen. Nagy hála van bennem a megértő és támogató feleségemért és a családomért!
A szolgálati lekötöttségek és a magánélet nehéz összehangolása persze nemcsak a püspökök, hanem valamennyi lelkész gondja. Kollégáim számára is szeretettel ajánlom azt, amire én még szerencsére időben rádöbbentem: lehetőleg előre be kell építeni a naptárba a család számára fenntartott zónákat, lehetőség szerint a heti pihenőnapot és a nyári kikapcsolódást is. Az egyházi szolgálatok miatt túlterhelt szülőjük miatt hátrányos helyzetű gyerekeimmel rengeteg szép élményünk van a közös nyaralásokból. Isten rendje, hogy a hatnapi munka után a hetedik napon megpihent, amivel az emberek számára fontos életrendi tanácsot is adott. Mi, egyházi emberek ugyan vasárnap és az egyházi ünnepeken nem tudunk pihenőnapot tartani, de a mi szervezetünknek is szüksége van erre. Valahogyan meg kell keresni rá a lehetőséget, mert a regenerálódásra, feltöltődésre nekünk is szükségünk van, különben idő előtt tönkremegyünk.
Megosztom itt a magam kudarcát is. A rettenetesen sűrű és megterhelő első püspöki évem után az egyik este a konyhánkban a feleségem azt vette észre, hogy le fogok dőlni a székről, ha nem kap el. Kórházba kerültem, kivizsgáltak. Szerencsére semmi szervi bajt nem találtak, viszont a teljes kimerültséget állapították meg… Okulva az esetből, elhatároztam, hogy a püspöki naptárba is beépítem a pihenőnapomat. Egy beszélgetésben említettem egyik püspöktársam feleségének, mire nagyon lelkes lett, megdicsért, és arra buzdított, hogy a férjének is ajánljam ezt a figyelmébe… A probléma csak az, hogy szinte kivitelezhetetlen, mert mindenki mindent rászervez mindenre…
– A püspökséggel járó számos feladat közül melyek azok, amelyek különösen is közel állnak a szívéhez? Mit tekint a szolgálata „közepének”? Mennyire tud valóban lelki vezetője lenni az egyházkerületének, az ott szolgáló lelkészeknek?
– Szolgálatunknak két nagyon eltérő pólusa van. Az egyik pólus az ünnepi, amikor az egyház, illetve azon belül a gyülekezetek legnagyobb alkalmain vehetünk részt, és ide tartoznak a mosolygós protokollesemények is. Ezek az életünk reflektorfényes és túlnyomó többségében örömteli programjai. Ezekről olvashatunk az újságokban, sokszor még a tévében vagy a rádióban is hírt adnak róluk. Van azonban egy másik pólusa is a munkánknak, a hétköznapi. Itt már nem csattognak úgy a fényképezőgépek, jóval kevesebbet lát belőle a szélesebb nyilvánosság. Pedig a munkánk nagyobb része hétköznapi teendőkből áll. Mi tartozik ide? Rengeteg háttérmunka, egyeztetések, bizottsági ülések, tárgyalások, irodai munkák, levélírás, megbeszélések, órákon át tartó telefonálások, na és kényes fegyelmi ügyek, békéltetések. Alkatilag én kevésbé szeretem a reflektorfényt és a nyilvános szerepléseket, számomra ezek jelentik szolgálatom nehezebb részeit. Érdekes módon viszont kevésbé viselnek meg az úgynevezett „nehéz ügyek”. Hálás vagyok Istennek, hogy megajándékozott annyi empatikus képességgel és olyan bölcs munkatársakkal, akiknek segítségével nemcsak törvényesen, de testvéri módon is sikerült eddig rendezni valamennyi kényes helyzetet.
– Saját szolgálatában, illetve egyházkerületében mit tart a 2022. esztendő legkiemelkedőbb momentumainak? És mit vár, mire számít 2023-ban? Milyen tervekkel, fókuszpontokkal kezdi az új évet?
– Az idén az jelentette a legnagyobb boldogságot, hogy a járvány miatti zárás után újra megnyithattuk a templomokat. Mély hálát és örömöt éreztem, hogy idén végre meg tudtunk tartani több olyan kerületi alkalmat, amit a korábbi években a pandémia miatt nem lehetett. A nyitás után nagyon sűrűvé vált a naptárunk, de az idei év legkiemelkedőbb kerületi programja a balatonboglári kerületi missziói napunk volt. 2023-ban, ha Isten megsegít bennünket, újra artikuláris napot tartunk, mégpedig Celldömölkön. [Artikuláris helynek azokat a településeket nevezték, amelyekben a protestánsok 1681 és 1791 között is szabadon tarthattak istentiszteletet. Megyénként két-két ilyen helyet engedélyezett az 1681. évi XXVI. törvénycikk (artikulus). Az artikuláris napokon ennek az időszaknak a vallásgyakorlatára emlékeznek vissza, és gyalogszerrel, illetve lovon, lovas kocsival zarándokolnak el a hívek a környező településekről az alkalomnak otthont adó templomhoz. – A szerk.] A konfirmáció és az elköteleződés évében erre a történelmi emléktúraként is ismert nagyszabású programra konfirmandusainkat is szeretnénk meghívni, hogy jobban értsék és értékeljék eleink hitbeli hűségét.
– A püspök úr által felügyelt területek, például a misszió, illetve az oktatás terén mit lát: mi működik nagyon jól, és hol kell beavatkozni, mit kell erősíteni?
– A járvány miatti beszorítottság, illetve a higiéniai alapú korlátozások komoly akadályokat jelentettek. Egyházi alkalmakat jórészt a digitális térben tudtunk csak tartani. Paradox módon ez a kényszerhelyzet olyanok számára is elérhetővé tette alkalmainkat, akik távol éltek az egyházi közösségektől. Bízom benne, hogy az így kapott impulzusok révén is lesznek, akik bekapcsolódnak közösségeink életébe.
Az oktatás-nevelés terén a gondok és kihívások mellett sok örömünk van. Intézményeink számának növekedésénél is nagyobb eredmény az evangélikus oktatás presztízsének emelkedése. A szülők szívesen bízzák ránk a gyermekeiket. Köszönet jár ezért igazgatóinknak, pedagógusainknak, intézményi lelkészeinknek, de az országos iroda nevelési-oktatási osztályán dolgozóknak is. A pedagógusok bérrendezése körül kialakult társadalmi patthelyzet intézményeinkben is megjelent. Intézményeink belső békéjének megőrzése mellett az oktató-nevelő munkánk maradéktalan ellátása nem kis kihívás intézményvezetőinknek.
Bízom abban, hogy a pedagógusok ügye hosszú távon megnyugtató módon rendeződik – egyházvezetői szinten dolgozunk is ezen. Minden jel arra mutat, hogy a magánéletünkben és közösségeinkben is nehéz esztendő előtt állunk, viszont csüggedésre nincs okunk. Azért nincs, mert nem leszünk az új évben sem egyedül. Aki eddig is velünk járt, aki eddig is gondunkat viselte, velünk lesz. Vele a nehéz út is tartalmas, értékes és reményteljes lehet.
