„Miután kiderült emberekről, hogy együttműködtek a kommunista államhatalom különböző titkos szerveivel, egyházként, hívő közösségként nem találtunk olyan megoldást, ami igazán segítette volna ennek a sokrétű és kényes helyzetnek a rendezését” – mondta el lapunknak dr. Joób Máté evangélikus lelkész, lelkigondozó. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének egyetemi docense az egyház és a kommunista-szocialista hatalom együttműködését, a beszervezett személyek szerepvállalását az érintettek közeli hozzátartozóival végzett beszélgetések tükrében vizsgálta.
– Mi vezette ehhez a témához?
– Történelem iránt érdeklődő, lelkigondozói tanulmányokat folytató fiatal lelkészként úgy láttam, hogy az evangélikus egyházban 2005-ben megalakult tényfeltáró bizottság ügynökkérdéssel foglalkozó munkája bizonyos területeken nehezen halad. A levéltári dokumentumok feltárását a mai napig nagy szakértelemmel és példás alapossággal végzik az illetékesek, azonban egyházként, hívő közösségként nem találtunk olyan komplex megoldást, ami a kommunista államhatalom különböző szerveivel együttműködő személyeket és családjaikat segítené ennek a tehernek a feldolgozásában. Minden érintettre ugyanis nem lehet azt a sémát alkalmazni, hogy „oké, kiderült rólatok, hogy ügynökök voltatok, bánjátok meg, valljátok meg, mi pedig majd feloldozunk benneteket, és mehetünk tovább”.
– Pedig első ránézésre nem tűnik rossz megoldásnak a bűnbánat-bűnvallás-bűnbocsánat „útvonal”.
– Első ránézésre lehet, hogy nem, és bizonyos esetekben ez lehet is adekvát megoldási séma, azonban hamar kiderült, hogy ez az egyházi közvélemény által leginkább támogatott konfliktuskezelési javaslat a legtöbb esetben nem működik. Ez a felismerés váltotta ki bennem az érdeklődést a téma iránt. Eszembe jutott egy korábbi, a magángyónás témájával foglalkozó kutatásom, amely szerint vannak bizonyos helyzetek, amikor a gyónás nem segít, amikor nem az a megfelelő megoldás, hogy az illető odamegy egy keresztény testvérhez, lelkészhez, és feloldozást kap. A kutatásom fontos eleme, hogy nem a vizsgálatot végzők, hanem az érintettek oldaláról közelítettem a kérdéshez, hogy ők hogyan élik meg ezt a gyónási helyzetet. Az derült ki, hogy többen is meggyónták ezeket a bűneiket, megkapták a feloldozást, de a feloldozástól várt felszabadító érzést mégsem élték meg.
– Miért nem?
– Azért, mert a diagnózis nem volt összhangban azzal a terápiával, amelyet a gyógyítás eszközéül kínáltak. A bűnbánatra, a bűnvallásra jó a feloldozás, de a szégyenérzetre nem. Ha van egy erős szégyenérzetem, de nem tudom konkrétan megfogalmazni, hogy milyen bűnökre szeretnék feloldozást kapni, vagy maga az érzés túlságosan is összetett, akkor maga a feloldozás sem működik. Miután feltettem magamban a kérdést, hogy ez a konfliktuskezelési mód miért nem működik a belső és a személyközi konfliktusok feloldására, még jobban elmélyültem a témában. Gondolkodtam továbbá azon is, hogy az egyház viszonyulhatott volna-e úgy is ehhez a témához, hogy a napvilágot látó ügynöki szerepvállalásokra reagálva azt a kérdést teszi fel az érintetteknek, az állambiztonsággal együttműködőknek, hogyan tudna segíteni abban, hogy ettől a tehertől megszabaduljanak. Ekkor azonban inkább egyfajta ügynökbélyeg-központú megközelítés volt a jellemző. A legtöbben azt nézték, ki van rajta a listán, vagy éppen csodálkoztak, hogy más miért nincs rajta, ugyanakkor az egyházi közvéleményben nem mutatkozott aktivitás abba az irányba, hogyan lépjünk túl ezen. Ez alatt nem azt értem, hogy el kell felejteni az egészet, hanem az arra való törekvésre gondolok, hogy kidolgozzuk, miként tudnánk segítségére lenni azoknak az embereknek és az ő családjaiknak, akik a múlt nyomasztó örökségét hordozzák.
– Pedig az ügynökkérdéssel összefüggésben valóban van egy olyan általános nézet, amely szerint ennyi idő után már felesleges ezzel foglalkozni, inkább felejtsük el az egészet.
– Ez nem ilyen egyszerű, mert ezek a történetek egyrészt éppen a transzgenerációs úton haladnak tovább, másrészt mindig adódnak majd olyan dolgok, amelyekről nehéz beszélni. Lesznek helyzetek, amikor valaki egy családtagjának a tettei, kudarcai miatt érzi magát rosszul. Ezért lelkigondozóként az a célom, hogy embernek olyan titkot ne kelljen hordoznia, amit nem szeretne hordozni, mert az a titok generációkon átívelve is képes rombolni.
– Az egyházban mikor kezdtek el foglalkozni ezzel a kérdéskörrel?
– Jóval a rendszerváltás után szembesültünk azzal, hogy sok lelkésztársunk – eddigi ismereteink szerint ötvennél is több – működött együtt az egyházellenes rendszerrel. Ennél többet azonban sokáig nem tudtunk, pedig nagyon lényeges körülmény, hogy kit milyen módszerrel szerveztek be, mivel zsarolták, fenyegették őket. Voltak olyanok, akiknek azt mondták, hogy a szüleikkel fog valami olyan történni, amit biztosan nem szeretnének. A beszervezés tehát azért volt sikeres, mert az illető a családtagjait védte. Ezt azért nagyon nehéz bűnként értelmezni, viszont az egyház sokszor azt várta el, hogy az egész folyamatot, minden részével együtt, egy kalap alatt bűnként, hitehagyásként értelmezzék az érintettek, akiknek így nem maradt lehetőségük arra, hogy elmondják, milyen súlyos zsarolásnak engedve adták be a derekukat. Pedig mindegyik történet más, ezért nem lehet hatékony, ha egyetlen megoldási lehetőséget kínálunk rá. Az egyház nagyon hamar be akarta ültetni ezeket az embereket a gyóntatószékbe, ahelyett hogy nagyobb empátiával, nyitottsággal azt üzente volna: tudom, hogy évtizedekig nagy terhet hordoztál, mondd, miben tudnék neked segíteni, hogy megszabadulj ettől. „Mit akarsz, mit tegyek veled?” – ez a jézusi mondat [Mk 10,51] az, amire nagyon nagy szükség lenne ilyen helyzetekben. Bibliaolvasóként ismerjük a vak Bartimeus történetét, de vajon foglalkoztunk-e már azzal, hogy Jézus egyáltalán miért teszi fel ezt a kérdést? Hiszen nyilvánvalóan tudja, hogy Bartimeus mit szeretne, mégis nyitottságot mutat felé. Ez az attitűd az, amire szerintem most is nagy szükség lenne ahhoz, hogy a bajba jutott, esetleg szégyenérzettel telt emberek megnyílhassanak. Van rá esély, hogy az érintett ebben a megértő, empatikus légkörben eljut oda, hogy azt mondja, szeretné letenni a terhét. Tudta, hogy helytelen, amit tesz, de ahhoz nem volt elég erős, hogy ellenálljon a nyomásnak, zsarolásnak vagy éppen a felkínált előnyöknek.
– Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen megvédett habilitációs értekezésének a címe A kollaboráció transzgenerációs hatásai – A kommunista-szocialista hatalom és az egyház kollaborációjának sajátosságai és feldolgozásának nehézségei az érintett személyek közeli hozzátartozóival készült interjúk tükrében. Az érintettek családtagjaira milyen hatással volt ezeknek a súlyos titkoknak a felszínre kerülése?
– Az alaphelyzet az, hogy a beszervezett személyek kerültek ennek a kérdéskörnek a középpontjába, sokkal kevesebbet foglalkoztak a családtagokkal. Közülük sokan akkor szembesültek valamelyik közeli hozzátartozójuk ügynökmúltjával, amikor az nyilvánosságra került. Voltak olyan interjúalanyaim, akik velem beszélgettek először arról, hogy kiderült egy közeli hozzátartozójukról, ügynök volt. Annyira próbálták temetni a témát, hogy még testvérek sem beszélgettek egymás között arról, hogy az édesapjuk együttműködött az ellenséges hatalom titkosszolgálataival.
– Öröklődik a szégyenérzet?
– Teljes mértékben. Ráadásul ez nemcsak az ügynökérintettség esetében igaz, hanem más tabusított témánál is előfordul nemcsak lelkész-, hanem általában keresztény családokban. Ilyen lehet a családon belüli erőszak, a szülő alkoholizmusa, alkoholbetegsége, a sikkasztás vagy akár a kiégés is. Mit kezd például egy papgyerek azzal, amikor azt látja az édesapján, hogy teljesen ki van égve, a fenébe kívánja a prédikálást? Erre lehet reakció, hogy elhallgatom, mert szégyellem azt, amit az apám is annyira szégyell, hogy még családon belül sem tud beszélni róla. Arról, hogy megfáradt, és csak arra vágyik, hogy két hónapig ne kelljen prédikálnia, ne találkozzon a gyülekezetével, ne kelljen mosolyognia, hogy rendezhesse viszonyát az Istennel vagy éppen megfáradásának okaival, és ezután állhasson vissza a szolgálatba. Az egyházi keresztény kultúránkból hiányzik az, hogy megfáradhatok, eleshetek, lehetek nyűgös. Ez személyes, majd innen kiindulva családi szégyenérzethez vezet, amit aztán besöpörnek a szőnyeg alá. Pedig az evangéliumban is találkozhatunk olyan helyzettel, amikor Jézus megfogja a tanítványokat, és elviszi őket kicsit pihenni. Nem az emberek között, hanem egymás között vannak: csendben, visszavonulva, és utána állnak vissza a szolgálatba. Bennem egy olyan egyházkép él, amelyben szabad a szolgálattevőknek megfáradniuk. Szabad távol éreznem magam az Istentől, mert ez az első lépés ahhoz, hogy egy adott, nehéz helyzetet felismerve keressem és meg is találjam az utat a hívásom és hitem megelevenedéséhez. Nem feltétlenül egyedül, hanem mások támogatásával.
* * *
Az interjú eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. február 19–26–i 88. évfolyam 7–8. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
