Nem szokványos úton jutott hitre Györfi Mihály, és ugyanígy a hivatásválasztása sem volt előre látható. Lelkészi szolgálata során sem a kottából játszott. Az általa pásztorolt közösségek mégis nőttek, erősödtek. Harminc év után július végén vonult nyugdíjba a nyírteleki bázissal működő Filadelfia Evangélikus Egyházközségből. Ennek apropójából kértük számvetésre.
Nem keresztény családban nőttem fel. Ugyan megkereszteltek, de nem voltunk gyülekezetlátogató vagy Isten dolgairól beszélő család. Középiskolásként engem is intenzíven érdekelt a kérdés: kik vagyunk, mivégre vagyunk. Megfogott az 1970-es évek elején a hippik szabadságeszménye. Nem a kommunizmus elleni lázadás volt ez részemről, csak a rendszer gerinctöröttségét utasítottam el. Nem a matéria, az anyagi világ érdekelt, hanem az ember.
Közben alig húszévesen feleségül vettem a diákkori szerelmemet, aki védőnőként 1976-ban egy kis nógrádi faluban, Sámsonházán kapott szolgálati lakást. Vasárnaponként mindenki ment a templomba, kivéve a párttitkárt és minket.
Két év múlva új lelkipásztor érkezett a községbe. Sztojanovics András alig pár évvel volt idősebb nálunk, jó missziói elkötelezettségű lelkészként hívott minket is bibliaórára, istentiszteletre. Néhányszor elmentünk, de mindig kritizáltam a hallottakat, ellene mondtam.
Közben már családos emberként bevonultam katonának, a második gyermekünk születése után szereltem le. Apám beteg lett, sok minden felborult körülöttem, terhek nyomasztottak, nehezen tudtam menedzselni a lelkivilágomat, nem találtam örömömet a munkában, pedig akkor már középvezető voltam. Ekkor hívott el András egy férficsendeshétre.
Megérintett a találkozás azokkal az emberekkel, akik új életet kaptak Krisztustól. Ott mondtam el az első imádságomat ahhoz az Istenhez, akit nem ismertem: „Uram, ha te vagy, és ha igaz, amit mondanak rólad, akkor nekem már régóta erre lett volna szükségem, hogy új életet kapjak.” Másnap reggel azt az igét olvastam: „Menj el, a te hited megtartott téged.” [Mk 10,52] Olyan békesség és öröm volt bennem, amilyet korábban még soha nem tapasztaltam.
Amikor hazaértem, a feleségem úgy érezte, óriási szakadék lett köztünk, mert Isten elvette tőle a férjét. Egy nehéz hónap következett, de amikor András feleségének hívására ő is elment egy női hétre, elfogadta az Úr kegyelmét, és újjászületve jött haza. Akkor állt talpára a házasságunk, a gyermeknevelésünk, minden a helyére került az életünkben.
Megtérésem után András rögtön bevont a gyermek- és ifjúsági munkába, és megkért, hogy tartsak bibliaórát az állami nevelőintézetben élő, nagyobbrészt cigány gyerekek között. Félve, de igent mondtam erre.
1986-ban indult a levelező képzés a teológián; akkor fontosnak éreztem, legyen egy papírom is arról, hogy tarthatok ilyen alkalmakat. A végbizonyítványt aztán betettem a fiókba, mondván, nem lesz arra szükségem.
1991 végén szinte egy időben többen is megkerestek, és lelkészi állást, szolgálati helyet ajánlottak. Mások mellett Bozorády Zoltán espererestől is jött egy távirat, hogy meglátogatna. Mint kiderült, az akkor önállósodó nyírszőlősi gyülekezetbe keresett szolgatársat. Akkor már négy gyermekünk volt, éppen beköltöztünk a frissen épült, elképzeléseink szerint kialakított új otthonunkba, a gyülekezetben presbiter voltam. A bennem élő óember nem akart mozdulni Sámsonházáról, de Isten elrendezte bennünk a dolgot, ő indított arra, hogy mégis elfogadjuk a hívást.
A gyülekezet közösségében a július végi búcsúalkalmon
1992. augusztus 13-án elköltöztünk Nyírszőlősre, egy lepusztult kultúrházba. Másnap reggel úgy imádkoztam: „Uram, eljöttünk, de ha nem erősítesz meg minket, hogy itt a helyünk, akkor visszamegyünk.” És akkor ez az ige fogadott: „…nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be…” [Jel 3,8] Ez aztán a lelkészi szolgálatom alapigéjévé lett, sőt a gyülekezet is magáévá tette, ezért vette fel a Filadelfia nevet.
Amikor lelkésszé szenteltek és beiktattak, tele volt a templom, másnap azonban – a családommal együtt! – összesen nyolcan voltunk az istentiszteleten. Szinte a nulláról kellett kezdeni a gyülekezetépítést. A módszerünket az Isten szavára való hallgatás és a „nyitott ajtó” szemlélet határozta meg. És harminc év után is azt mondom, nincs más út, mint hogy az ember személyes evangelizációt indít a környezetében. Annak a vallásos feszengésnek, ami gyakran az egyházak tevékenységét jellemzi, nincs átütő ereje. A gyülekezet akkor gyarapodik, ha hitre jutott embereket állítunk szolgálatba, akik hitelesen tudnak tanúskodni arról, mit jelent Krisztusban újjászületni.
És jöttek a csonka-bonka, problémával – házassági válsággal, alkoholfüggőséggel vagy más szenvedélybetegséggel – küzdő emberek, akik miután megtapasztalták a bűnből való szabadulást, aktívan bekapcsolódtak a gyülekezet mindennapi életébe.
Beindítottam egy tanítványképzőt, és a hitoktatást is megreformáltam némiképp: a kreativitást, a kultúrát, a közösséget használtam ahhoz, hogy megszólítsam és Krisztushoz vezessem a fiatalokat. Az ének- és a zenekarba sem azokat vártam, akik tudtak, hanem akik szerettek volna énekelni, zenélni.
Közben 2000-ben Nyírteleken elkezdtünk építeni egy templomot saját erőből. A közösség apraja-nagyja segített, és mire öt év alatt felépült a templomunk, felépült, megerősödött a gyülekezet is.
Nem álltunk meg itt, hogy kellemesek lettek a körülmények: 2005-ben a görögszállási cigányságra kezdtünk fókuszálni, elindult a cigányok közötti misszió. Zsíros kenyeret kentünk, leültünk melléjük, beszélgettünk az árokparton, megnyíltak előttünk, elmondták a nyomorúságaikat, mi meg beszéltünk arról, aki még ilyen helyzetben is békességet és örömöt tud adni. Három év után jutott hitre közülük az első ember, addig havonta jártunk ki, három asszonytestvérünk pedig minden héten ment, látogatták őket, asszonykört szerveztek.
Ezek között az emberek között is azt próbáltam megmutatni, amit minden más helyzetben is mutattam a gyülekezet tagjainak: nem vagyok különb náluk, olyan vagyok, mint ők, küszködök én is, és ugyanígy rászorulok Isten irgalmára. Lelkésszé sem az öltözet, a Luther-kabát tett. Természetesen örömmel viseltem mindig, de nem az az elsődleges feltétele a szolgálatnak, az evangélium hirdetésének.
A nyugdíjba vonulás kapcsán örömmel adtam áldásomat utódom, Hulej Enikő szolgálatba indulására. Emellett az a várakozás van bennünk a feleségemmel, hogy vajon miképpen használ majd minket Isten a célegyenesbe fordulásunk idején, és milyen feladat vár ránk új lakóhelyünkön. De nem gondolom, hogy mást akarna tőlünk, mint eddig.
Györfi Mihály azt mondja, a róla készült portré csak a családja körében hiteles
