Telt házas látványkoncertjein nemcsak a zene, hanem az illusztrációként használt képi világ is arra szolgál, hogy – ahogyan Rákász Gergely koncertorgonista vallja – a közönség minél közelebb kerülhessen a Teremtő végtelen szeretetéhez. Hitről, művészetről, Bachról és többek között az aktív háláról is beszélgettünk a népszerű művésszel.
– Mérnök édesapja vasárnaponként a helyi katolikus gyülekezetben kántorizált. Mennyire volt ez hatással az ön pályaválasztására?
– Nagyon. De elsősorban a családi közeg volt hatással, amelyben felnőttem. Édesapám zongorázott, orgonált, kórust vezetett, édesanyám hegedült és énekelt. Rengeteg művész barátjuk volt, akik sokszor megfordultak nálunk. Vasárnaponként misére jártunk, majd utána a családi ebédnél gyakran arról beszélgettünk, ki mit olvasott. Egyszóval klasszikus polgárcsalád volt a mienk, amennyiben lehetett ilyenről a kommunizmusban beszélni. Édesapám remek villamosmérnök volt. Isteni gondviselésként éltük meg, hogy a „törzskönyvezett” párttag főnöke annak ellenére ragaszkodott hozzá, hogy ő nem volt hajlandó belépni a pártba. Mi több, azt is tudta róla, hogy nemcsak templomba járó, de kántor is.
– Ön évek óta számos evangélikus gyülekezetbe szinte hazajár koncertezni. Katolikusként milyen érzés protestáns templomban fellépni?
– Nagyon boldog volnék, ha a katolikus templomok olyan szeretetteljesen állnának nyitva a rendezvények előtt, mint ahogy az önökéi, hiszen sokszor hosszú folyamat eredménye, míg valaki az Istenhez tér. Lehet, hogy először épp egy koncert okán talál be a templomba, ahol aztán megragadja őt a légkör, főként, ha a lelkésznek alkalma nyílik egy kedves szót szólni hozzá az alkalom elején. Ezért tartom fontosnak, hogy mi, művészek és a lelkészek ebben összefogjunk. Szeretek úgy tekinteni a koncertjeimre, hogy azok nemcsak kulturális események, hanem lelki találkozások is. Vallom, hogy a művészetekkel az ember a szebbik arca, az Isten arca felé fordítja a tekintetét.
– Az alkalmak megteremtéséhez szükség van a művészi nyitottságra is. Például 2017-ben, a reformáció kezdete ötszázadik évfordulójának évében ön összeállított egy koncertműsort, amelyet az ország számos protestáns templomába elvitt.
– Nagyon kedves barátaim vannak a protestáns egyházakban, így ez számomra kézenfekvő volt. Úgy gondolom, az ökumenében az a szép, ha arra fókuszálunk, hány dologban értünk egyet, és rácsodálkozunk arra, amit a világból másképp látunk.
– Az ön számára mit jelent a hit?
– Adhatnék erre egy sablonválaszt, hogy a hit rendezett viszony Istennel. Ugyanakkor nekem soha nem volt rendezett viszonyom Istennel, mindig sokat vitatkoztam vele. Úgy mondanám: harcos, nehéz hitem van. Az a fajta, Isten tenyerén nyugvó, békés hit, amely például a nagyanyámat jellemezte, nekem nem adatott meg. Másrészről a hit mindennek az alapja – hit nélkül nem sikerülne még egy cipőt sem bekötni. Éppen ezért az már csak alázat kérdése, hogy képesek vagyunk-e felismerni: a munkánk sikere nem csak a mi érdemünk.
– Orgonistaként nem lehet megkerülni Johann Sebastian Bach zenéjét.
– Aki maga is evangélikus volt…
– Így van. Nagyon átlátszó a kérdés: lehete Bachot hit nélkül játszani? Vagy úgy is kérdezhetnénk: másképp játssza-e az orgonista az ő darabjait, ha saját magának van hitbeli, lelki háttere?
– Nem merném ezt ennyire leegyszerűsíteni. Hallgattam már Bach-előadásokat magukat ateistának valló zenészektől, akik egyértelműen az Istennel beszélgettek az orgonapadon, miközben részesei voltak a teremtésnek. Itt húzom meg a vonalat, amikor a művészet és a megélhetési zenélés közötti határt keressük. Az én olvasatomban ugyanis a művészet az, amikor az ember folytatja a teremtést. Amikor emberek százainak van katartikus élményük attól, ahogyan egy művész előadott egy darabot. Egy ateista ilyenkor magának gondolja az érdemet, míg egy hívő elgondolkodik azon, hogy ő csak az Istennek az eszköze. Hozzáteszem, én egy olyan szerető Istenben hiszek, aki még az első esetből sem csinál problémát. De visszatérve a kérdésre: nem biztos, hogy szerencsés kategorizálni és azt mondani, hogy egy hívő szebben játssza Bach zenéjét. Talán igen. De engedjük meg magunknak azt a feltételezést, hogy Isten sokkal nagyvonalúbb, és egy ateistának is megengedi, hogy folytassa az ő teremtő munkáját.
– Az ön számára hol helyezkedik el Bach a zeneszerzők és a zene világában?
– Bach állandó. Majdnem mindegy is, hogy a zenetörténetnek melyik időszakát vesszük elő – akár az őt megelőző korszakokat nézzük, amelyeket ő összegezett, akár az őt követőket, akik belőle merítkeztek –, mindig beleütközünk, mert ő mindig ott van.
– Ki Rákász Gergely kedvenc zeneszerzője?
– Ez olyan, mintha azt kérdezné egy festőtől, hogy melyik a kedvenc színe. Szeretem, ha úgy jutunk el a koncert végére, hogy a hallgatók – akár csak egy kicsit is – emelkedettebb hangulatban mennek el. És ebben néha Vivaldi a „festék”, néha Ravel, néha Gershwin, néha Bach. Nekem az a fontos, hogy az a darab, amit játszom, Isten által diktált mű.
– Ezt hogyan lehet felismerni?
– Számos olyan darab létezik a zenetörténetben, amelyet úgy írt megrendelésre a szerző, hogy elsősorban az érte járó fizetség motiválta. Csodálatos mű lett a végeredmény, hiszen nagyon nem mennek egy szint alá, de mégis érződik: a szerző inkább csak „felmondta a leckét”. Ugyanakkor bőven vannak olyan darabok is, amelyeket úgy vetett kottapapírra a komponista – lehet, hogy egy árva dukátot sem kapott érte –, hogy a Jóisten meglátogatta őt. Harminc éve vagyok a színpadon, negyven éve foglalkozom zenével, művészetekkel. Egyre gyakrabban vélem felfedezni egy-egy műalkotásnál, hogy ki volt az igazi megrendelő…
– Az ön telt házas koncertjei az úgynevezett látványkoncertek közé tartoz nak, ugyanis a zenei világot kivetített képek, táncdarabok, illetve grafikai elemek egészítik ki. Így egészen különleges művészeti összhatást kap a résztvevő. Mik a visszajelzések?
– A közönség nagyon szereti.
– És a szakma?
– Nehezen fogadja el.
– Miért?
– Az én olvasatomban egy koncert arról szól, hogy az emberek szebb lélekkel jöjjenek ki, mint ahogy bementek. Ha mi, művészek nem érjük el, hogy emberek tömegei fogyasszák a kultúrát napi szinten, akkor nem javult a világ, hanem tovább csúszik lefelé a lejtőn. Azt szeretném, hogy akik ott voltak a koncertemen, még aznap este egy perccel tovább öleljék otthon a gyermeküket, másnap pedig jókedvűen menjenek a munkahelyükre, mert megértettek valamit abból a végtelen Szeretetből, amely a világot alkotta. Mert alkotni nem lehet szeretet nélkül. Ha ezeket a szellemi hidakat a művész képes megmutatni a hallgatóinak, akkor máris többet tett, mint hogy eljátszott egy óra alatt tízezer hangot. Éppen ezért gondolom azt, hogy minden eszköz megengedett, amely az embereket segíti ebben a transzcendenciában. Szépen és pontosan játszani az adott templom orgonáján – amit a szakma végcélnak gondol – fontos, de az csak egy részlete az összképnek.
– 2019-ben hozta létre a Rákász Gergely Alapítványt, amelynek a segítségével határon túli kistelepüléseken élő magyar közösségeknek szervez hangversenyeket. Nemcsak ön ad koncerteket nehéz körülmények között élők számára, akiknek szinte semmi lehetőségük nincs kulturális rendezvényen részt venni, hanem más neves hazai zenészek is örömmel álltak az ügy mellé. Ezenkívül fiatal zenei tehetségeknek is lehetőséget nyújt fellépésre – gondolok itt például a dunaújvárosi evangélikus harmonikás Kiss Péterre, aki a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató műsorban a középdöntőig jutott.
– Néhány évvel ezelőtt egy erdélyi kis falusi közösségben adtam koncertet. A végén a lelkész a könnyeivel küszködve azt mondta: „Művész úr, ilyen itt soha nem volt, és valószínű soha nem is lesz többet.” Az alapítvány ötlete akkor kezdett körvonalazódni bennem. Főként az olyan településeket veszélyezteti az elvándorlás, amelyeken nincsenek magas színvonalú közösségmegtartó rendezvények. Ezért tartom fontosnak, hogy a lehetőségeinkhez mérten igyekezzünk minél hatékonyabb megoldást találni. Az alapítványt bárki támogathatja. A befolyt összegből nemcsak a határon túli koncertek szervezését fedezzük, hanem határon túli tehetséges zenész fiatalok anyaországi fellépéseit is finanszírozzuk.
– Miért tartja ezt fontosnak?
– Ez az én aktív hálám. Az életemben, a szakmai fejlődésemben és előmenetelemben olyan sokan tettek jó és fontos dolgokat! Ezeket soha nem fogom tudni visszaadni. Egy módja van az irántuk érzett hála kifejezésének: ha én is segítem a következő zenészgeneráció tagjait.
– Említette, hogy az alapítványt bárki támogathatja.
– Amerikai éveim alatt az ottani közösségekben többek között azt találtam lenyűgözőnek, hogy ha a közösség számára valami fontos volt, akkor nem vártak külső segítségre, hanem felelős egyének módjára igyekeztek maguk megoldani a helyzetet. Ezt az alapítványt is ebben a szellemben hoztam létre. Hiszem, hogy a nemes célon és az elérhető eredményeken túl az adakozók számára fantasztikus érzést nyújt az ezzel együtt járó közösségi összefogás. Hogy érezzük, a megmaradásunk a saját személyes ügyünk is.
* * *
Az interjú eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. április 24. – május 1–i 87. évfolyam 15–16. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
