A Magyarországi Evangélikus Egyház Prónay Sándor-díját 2021-ben Nagy Panka magyar–esztétika szakos bölcsész, diakóniai munkatárs, a pilisi Bizsu közösségi tér szakmai vezetője vehette át. Az elismerést azok a magyar és külföldi világi személyek kaphatják, akik kiemelkedő szellemi vagy anyagi támogatással állnak a Magyarországi Evangélikus Egyház mellett. Villáminterjúnk a díjátadó ünnepséget követő percekben készült. [Az interjú végén a díjátadón elhangzott laudáció szövege is elolvasható – a szerk.]
– Ismerve az élettörténetét, felbecsülhetetlen az az érték, amelyet az elmúlt harminc esztendőben nyújtott – mind szellemi támogatásként, mind az anyagi segítség célba juttatásával – a rászorulók, hátrányos helyzetben lévők számára az evangélikus egyház keretei között. Családi programokba integrál fogyatékkal élő, illetve intézeti gyermekeket, akik a társadalom perifériáján élnek. Jól látom, hogy szinte a saját gyermekeinek érzi őket?
– Igen, ez így van. Önkéntes munkát végzek harminc éve, s az önkéntesség egy különleges kapcsolódás. Nagyon közel van ahhoz, amit egy családban megél az ember, hiszen a szabadidejéből kínálja fel a saját terét és idejét ezeknek a gyerekeknek.
– Ez az attitűd már a fasori gimnazista évei óta megvan önben. Mi volt az az első szikra, az a momentum, amely eldöntötte, hogy ez az ön útja?
– Sőt még korábban, már az általános iskolában kezdődött! A Deák téri evangélikus gyülekezetbe jártam, ahol a Takácsné Kovácsházi Zelma lelkésznőhöz tartozó kör nyári nomád táborokat szervezett. Ezekbe a táborokba jártam hatéves koromtól kezdve. Ott találkoztam Andorka Eszterrel, aki megismertetett minket ezekkel a gondolatokkal. Nagy hatással volt rám, és érdeklődve hallgattam az elbeszéléseit. Élmény volt megismerkedni a történeteivel, fellelkesítettek. Eleinte nem engedtek nevelőotthonos gyerekek közé, „csak” tizenkét éves koromban került sor arra, hogy egy Batthyány téri öregotthonban elkezdtem önkéntes munkát végezni az iskolatársaimmal. Tíz évig jártam oda, de a gimnáziumban már a nevelőotthonos munkába is belekezdtem.
– Periférián élő gyermekek, roma gyermekek, menekült gyermekek köre… Kik részesei még a támogatói szolgálatának?
– Ne felejtsük ki a mozgássérült gyermekeket, ők is tagjai a csapatunknak. Mindenki felé nyitottak vagyunk, akik a gyermekvédelem látókörében vannak.
– Legfrissebb projektje önkéntestársaival a Bizsu-ház. Mi volt a céljuk a létrehozásával?
– Három éve indult a kezdeményezés Pilisen. Az ottani intézetet harminc éve látogatjuk. Az onnan kikerült gyermekek egy része a környező romatelepeken kezdi meg felnőttéletét. Ez volt az egyik indítóokunk. Majd jött egy anyagi felajánlás, aminek köszönhetően vásárolhattunk egy parasztházat. Meg kell említenem a családsegítő szolgálat munkatársát, Kotyinszki Szilviát, aki egy tanoda ötletét vetette fel. Ezt végül nem hoztuk létre, ellenben az önkéntesekkel sikerült közösségi alkalmakat szervezni a gyerekeknek. A Bizsu-házban olyan közösségi tér jött létre, amely találkozási pontot kínál. Több gimnáziumból keresnek meg minket tanárok, diákok, akik szeretnének megismerkedni a roma közösséggel. Örülünk ennek az igénynek, hiszen látjuk, hogy a másik oldalról a roma közösség is vágyja ez a figyelmet, szívesen ülnek le mesélni kultúrájukról, értékeikről, szokásaikról. Pilisen nagy problémát jelent, hogy sok gyerek nem jár iskolába, kimaradnak a tanulásból. Nekik próbálunk mentorokat szerezni, közösségi alkalmakat szervezni, hogy megerősítsük a kompetenciáikat, és minél előbb rendszeresen iskolába járhassanak.
– A hosszú távú kötődés kialakítása bizonyára kulcsfontosságú a Bizsu-házba kerülő fiatalok esetében is, hiszen így lehet eredményt elérni.
– A „megmentésben” és „felemelésben” én nem hiszek. Abban viszont annál inkább, hogy jelen vagyunk, mi ezt tudjuk kínálni. Az önkénteseink nagyon hűségesek. Nemcsak én, de a velem dolgozó kollégáim is tíz-húsz-harminc éve végzik ezt a munkát. Hiszek abban, hogy ennek lesz folytatása. Öröm látni, hogy a gimnazista korosztály milyen nyitott és fogékony erre! Keresik a válaszokat, szeretnének közelebb kerülni olyan emberekhez, akiknek az élete más, mint az övék. Olyan sokan jelentkeznek, hogy szinte már a koordinálásuk okoz fejtörést.
– Végül egy személyes észrevétel: évek óta úgy dolgozom önnel, hogy az elektronikus levelezésben az önkéntes szolgálatának a címén tudom elérni. Ez számomra több mint „technikai véletlen”: mindig is Nagy Panka elképesztő elszántságát és szerénységét mutatta.
– Szívügyem a Gyermekbárka csoport. Amikor a legnagyobb gyermekem hétéves lett, szerettem volna megmutatni neki azt a bárkás életet, élményt, amelyet annak idején én a Mevisz [Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség – a szerk.] Bárka táboraiban kaptam. Ekkor támadt az ötletem, hogy jó lenne ebből a korosztályból egy táborba összeterelgetni állami gondozott és mozgássérült gyerekeket a saját gyermekeinkkel. Ez komoly üzenetet adhat át a fiataloknak.
– A laudációját Ittzés Szilvia jegyezte. Ebben hallottuk, hogy az utókövetésben is élen jár. Említene egy példát arra, hogy egy segítő kapcsolat hosszú távon pozitív eredménnyel zárult?
– Nagy előnye az önkéntes munkának, hogy nem pályázatokban gondolkozunk, amik elkezdődnek valamikor, aztán lezárulnak. Itt valódi emberi kapcsolatok születnek! Nemcsak én, hanem az önkéntes társaim is olyan személyes kapcsolatot építenek ki az intézeti gyermekekkel, amely nem ér véget akkor, amikor az intézeti nevelés befejeződik. Hadd osszak meg egy nagyon személyes, friss élményt: a napokban volt egy találkozó most harminchat éves, állami gondozásból kikerült fiatal felnőttekkel, akikkel nagyon jó volt újra együtt lenni. Sínre került az életük, a helyükön vannak, és elmondták, hogy milyen fontos volt nekik az az időszak, amit együtt töltöttünk.
Ittzés Szilvia laudációja Nagy Panka tiszteletére
Nem könnyű feladat Nagy Panka érdemeit méltatni, mert egyből mondaná, hogy „jó, persze, kedves tőletek, de küldjetek a díj mellé önkénteseket is!” Egész biztos vagyok abban, hogy most szombaton is lesz egy kis csapat roma gyerek valahol a közelben, akik mellé kellene néhány kísérő, hogy, mondjuk, megnézhessenek egy kiállítást. Pankánál azonban a feladat lehetőséggé válik, és évtizedek óta mindig megtalálja azokat az embereket, akik élnek is a lehetőséggel, nemcsak másokat gazdagítva vele, hanem maguk is gazdagodva. Ez a laudáció velük együtt készült, hogy Panka megnyugodjon, hogy ne csak róla legyen szó.
Lássuk hát a tényeket! Amely tényeket nem is volt olyan könnyű összeszedni az erre szakosodott csapattal, annyira régre nyúlnak vissza és annyira szerteágazóak, annak ellenére, hogy díjazottunk meghökkentően fiatal. Fiatal, de még sokkal fiatalabb volt, amikor már hajtotta a vágy, hogy elinduljon az óvó, védő, boldog otthonból, és megkeresse azokat, akikkel amúgy nem találkozna. A Deák téri és a Piliscsabai gyülekezet táborai, bábversenyei, közösségei, lelkészei adták és adják a hátteret Panka útjához. A szerető család, szülei – Nagy Zoltán orvosprofesszor és a 8 éve elhunyt Manninger Mária textilművész – is mindenben támogatták új utakat kereső lányukat. Hozzájuk csatlakozott a legfőbb támogató, férje, Laci, és természetesen négy gyerekük, akik szintén aktív résztvevői voltak már kiskorukban is a különböző Panka-projekteknek. Ezt onnan is tudjuk, hogy az ezen írásban segítő társak így datálták az elmúlt éveket: „igen, emezt akkor kezdte Panka, amikor Fülöp született. Hm, akkor még Matyival a hasában intézte amazt”. Samut és Hannát is ott találjuk az önkéntesek névsorában.
Pankát 15 éves korában először bátyja, Gergő vitte el 1991-ben, az akkor már három (!) éve működő MEVISZ bárka szakcsoport mozgássérült táborába, itt és ekkor találkozott azzal a szemlélettel, amit azóta is töretlenül képvisel: odafordulás a társadalom azon csoportjai felé, akik testi vagy szellemi képességeikben mások, vagy kultúrájuk, hátterük miatt nem a többséghez tartoznak – úgy, hogy az odafordulás mindkét felet egyformán gazdagítja. „Itt indult, és innen aztán máig meg sem állt”-emlékezett vissza Szász Gizi, egykori táboroztató társ. Gizi szerint nemcsak mindig volt új ötlete, hanem azokat meg is valósította, sőt, az utánkövetésre is nagy hangsúlyt fektetett. Panka nem engedi szem elől az emberi sorsokat csak azért, mert vége a tábornak vagy a projektnek, ő biztos ponttá válik sokaknak, akikről mások már rég lemondtak.
Először a peremartoni gyerekotthonba kezdett járni, majd a budai Bólyaiba, végül a pilisibe is, megszállottan kereste és keresi máig a lehetőségeket, hogy a család nélkül maradt gyerekeknek szélesítse a világát, később pedig egyengesse az útjukat. Tíz éve indította el a Gyermekbárka közösséget, megfogalmazva és megvalósítva azt a célt, hogy a találkozás a kiszolgáltatottabbak világával már a gyerekkornak legyen része. Így kapcsolta össze az általa ismert és támogatott állami gondozott gyerekeket, valamint fizikumukban akadályozott gyerekeket „úgynevezett” ép családok „úgynevezett” ép gyerekeivel – többek között a sajátjaival. Együtt kirándultak és táboroztak, az évek alatt együtt felnőve. A Gyermekbárka közössége „akadálymentes szeretetre nevel és ezáltal Jézus szeretetének közvetlen megtapasztalását adja.” Ebbe a csapatba kapcsolódtak be néhány évig az Evangélikus Diakóniával együttműködve menekült gyerekek is. Az volt a legszebb – számolt be róla Panka az evangélikus sajtóban – hogy senki nem kérdezte, hogyan kerülnek ők ide. Az ő ottlétük is természetes volt.
Panka szívén viselte a MEVISZ bárkatáborban megismert, súlyosan mozgássérült és édesanyja halála után segítség nélkül maradt Ferencz Laci sorsát. Egy évtizedig 3 társával részt vállalt heti rendszerességgel a fürdetésében, és később is, már családosként éveken át havonta vitték magukhoz egy-egy hétvégére Lacit, aki így náluk családi közösséget, felnövekvő gyerekek élményét élhette át. Nagy pillanat, amikor egy család nélküli kerekesszékes felnőtt ölében egy egyhónapos gyermek pihen.
A már említett utógondozás példájaként két, már nagykorú nevelt lánya van, akikben rendületlenül bízik. Munkát, egészségügyi ellátást, lakhatást szerzett nekik, törődik velük, és ők így kaptak még egy kis esélyt a normális jövőre.
Pszichológus hallgatókat is bevonva nyolc éve jár a Szőlő utcai javítóintézetbe, hogy 12 és 21 év közötti fiúknak Csendes-szoba néven hittanórát, művészetterápiát és önismereti beszélgetéseket tartson. Forrai Csenge, önkéntes segítő szerint a fiúk szeretik a bibliai történeteket hallgatni, a foglalkozásokat nagyon várják, az intézetben jutalommá váltak az alkalmak.
„Panka egy ötletgenerátor, akinek nem 100%-os a realitásérzéke, hála Istennek, mert így aztán annyi energiát fektet mindenbe, hogy a számunkra megvalósíthatatlannak tűnő ötletei is rendszeresen megvalósulnak” – fogalmazott Bánszki Sándor, akivel 21 évvel ezelőtt alapították a beszédes nevű Csepp a Tengerben Alapítványt a pilisi gyermekotthonban végzett önkéntes munka támogatására. Panka volt fasori osztálytársán keresztül talált rá az otthonra, gimnazistaként kezdett kijárni. Az otthon igazgatóhelyettese, Mátrai Edit okkal terjesztette fel Pankát és az alapítványt 2019-ben a Szociális és Gyermekvédelmi Hatósághoz a Szociális Munka Napján kiosztott díjra. Idézet a felterjesztésből: „A „Pankások” – vagyis a Panka által szervezett önkéntesek csapata – minden olyan tevékenységbe szeretnék bevonni a gyerekeinket, amelyek a családban felnövő társaiknak megadattak.” Vagyis vissza szeretnék billenteni az igazságtalan világot, még ha csak egy cseppnyivel is. Edit szerint „Panka biztos pont a gyerekek életében, az otthonból való távozásuk után is számon tartja őket.” Az alapítvány nyaranta 3-4 tábort, évközben kirándulásokat, közös ünnepeket, valamint rendszeres úszást és focizást szervez, ez utóbbiban számos evangélikus teológus és hittanszakos fiatal is részt vett.
Aktív kuratóriumi tagja az Andorka Eszter Programnak, amely programon keresztül az evangélikus egyház egykori lelkészének, Andorka Eszternek kíván emléket állítani és az általa mutatott példát folytatni. A kuratórium olyan programokat támogat, amik az elesettek megsegítését, az előítéletek leküzdését és az egyház aktív társadalmi jelenlétének elősegítését szolgálják. Panka feladatának tekinti a program népszerűsítését és a felkarolásra szoruló kezdeményezések kikutatását, a program felé irányítását. Érdemes megnézni az evangélikus egyház YouTube csatornáján azt a pár perces összeállítást, ami a legutóbbi támogatott programok sokféle és széles tárházát mutatja be, igen lelkesítő!
Panka meglátta, hogy a gyerekotthonokban élő gyerekek támogatása mellett legalább akkora szükségük van azoknak a gyerekeknek is az odafigyelésre, akik a szüleikkel együtt sodródnak egyre kijjebb és lejjebb a jóléti társadalomban. Így valósult meg másfél évvel ezelőtt a Kotyinszki Szilvia, pilisi családsegítővel és nyáregyházi hitoktatóval közös, sokéves álom, a Bizsu-ház – végül is a Csepp a Tengerben Alapítvány kötelékében. A roma festő, Dilinkó Gábor, becenevén „Bizsu”-ról elnevezett közösségi tér a pilisi szegény gyerekek és családjaik, elsősorban roma családok számára szeretne lélekben és testben támogató háttérré válni. „Emberszámba veszi a cigány embert, a cigány gyereket, nem nézi a bőrünk színét, és kíváncsi a véleményünkre” – mondja Pankáról Gulyás Árpádné Borika, a Bizsu-ház háziasszonya. Külön szépsége ennek a munkának, hogy Panka kereste és meg is találta az együttműködést a helyi iskolával és gyülekezettel is, hiszen a gyerekek helyzete és jövője, a szüleik megszólítása közös ügy. Az idei nyári felzárkóztató tábor sikere megmutatta, hogy ahol az egyház, a civil szféra és az állami iskola össze tud fogni, ott nagy dolgok történnek. A leszakadó gyerekek megkeresése és visszaterelése az egész társadalomnak – benne az evangélikus egyháznak – fontos kell, hogy legyen.
Panka valódi igényekre valódi válaszokat keres, meghallja és meglátja, amire szükség van. Nem kívülről okoskodik, hanem személyesen találkozik azokkal, akiket mások észre sem vesznek. „Szeretni kell azokat, akikhez odafordulsz, másképp nem megy” – fogalmazott Bakay Péter, cigánymissziós referens, „és ezt Panka meg is valósítja teljes mértékben, Jézus útján járva”.
Kedves Panka! Hogy a sok dicsérő szótól ne jöjj annyira zavarba, legyen szó másokról is, ne csak rólad. Előtte azonban figyeljünk Andorka Esztus gondolataira: „Ahhoz, hogy egyházunk és gyülekezeteink lebontsák a kirekesztés falait, és befogadják a romákat, illetve a fogyatékkal élő embereket, alapvető szemléleti váltásra van szükség. Az evangélikusok közt történelmi okokból nemigen vannak cigányok, az evangélikus hátterű sérültek közt is csak kevesen dörömbölnek a templomok kapuin akadálymentes építkezést, siketeknek is érthető jeltolmácsos istentiszteletet követelve. De Jézus Krisztus egyháza nem csak azért van a világban, hogy saját tagjait, ha szükséget szenvednek, támogassa, hanem azért, hogy az egész világnak, s benne a mindenkori legszegényebbeknek szolgálatára legyen. Nem az evangélikus romák sorsát, az egyházadót fizető fogyatékosok szenvedését fogják számon kérni rajtunk, hanem minden egyes lelket, minden szenvedést. Nem arra kell várnunk, hogy ők jöjjenek hozzánk segítségért, nekünk kell megteremtenünk az utakat feléjük.”
Hála Istennek, az Esztus által leírt „kirekesztés falait” sokan és sok helyen bontják egyházunkban, sokan mások is járják Jézus ezen útját. Kézdy Péter, piliscsabai lelkészed szavaival élve: azért is örülhetsz ennek a díjnak és azért is örülünk veled, mert a díj egy üzenet is. Azt üzeni, hogy a roma közösségek, a magukra maradt gyerekek, a mélyszegénységben élő családok, a fogyatékkal élő emberek, a menekülésre kényszerültek, az előzetes letartóztatásba került fiatalok is mind Isten teremtményei, ahogyan mi magunk is azok vagyunk. És azt is üzeni a díjad, hogy a feléjük, illetve velük együtt tett jézusi lépések hírértékűek. A díj mutatja, hogy evangélikus egyházunk észreveszi és támogatja Isten azon szolgáit, akik az esélyegyenlőség és társadalmi igazságosság jézusi útját járják, még ha minden egyes lépés csak cseppnek tűnik is a tengerben.
E méltatás a körülötted és veled tevékenykedők közös munkája – köszönet érte mindenkinek, aki hozzájárult gondolataival. Írói – a díjad apropóján – azt remélik, hogy a díj odaítélői ezt a támogatást fenn is tartják, és tovább is erősítik ezeket a jézusi lépéseket, sajtóval, jogszabályokkal, forrásokkal, intézményesített rendszerrel. Ahogy a pilisi Bizsu-házban sok a munka és a munkás sosem elég, így van ez még nagyon sok helyen szerte az országban. Neked pedig a 30 évnyi önkéntes munka után még több munkát kívánunk – és sokan úgy reméljük, hogy leginkább Pilisen, sőt, „idősebb” korodra talán az eddigieknél már hivatalosabb formában is! Isten áldjon Téged is, segítőtársaidat is és mindazokat, akikhez odafordulsz, akiket számon tartasz!
