A Magyarországi Evangélikus Egyház Ordass Lajos-díjában ez évben Madocsai Miklós nyugalmazott lelkész részesült. Évtizedeken át szolgált a budavári gyülekezetben, majd a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület újjászervezésében vállalt aktív szerepet. A díj átvétele után kértük rövid interjúra. [Az interjú végén a díjátadón elhangzott laudáció szövege is elolvasható – a szerk.]
– Két hete tudta meg, hogy Ordass-díjban részesül. Milyen érzések töltötték el a hír hallatán?
– Váratlanul ért: nagy meglepetést okozott a bejelentéssel Fabiny Tamás püspök úr a telefonban. Nem számítottam semmilyen elismerésre, de természetesen nagyon örültem. Hálás voltam, hogy én is részesülhetek benne olyan elődök után, akik korábban Ordass-díjat kaptak egyházunkban.
– Személyes kapcsolata volt-e Ordass Lajos püspökkel?
– Nem volt, de egy érdekes találkozásunk igen. Egyszer Budán, a Fő utcában, egy buszon találkoztunk. Ez 1956 után volt valamikor, az évre már nem emlékszem. Azt mondta: „Vigyázzatok magatokra! Én megyek arra, amerre az Úr kijelölte.” Nem volt benne semmiféle elvárás irányunkban, hogy mögé álljunk. Egyedül is végig akart és végig is tudott menni a saját útján.
– Az ön életútja is tartogatott – a sok évtizedes áldott gyülekezeti szolgálat mellett – nehézségeket is: például amikor hat évre el kellett hagynia a lelkészi pályát. Ám hitét és az evangélium hirdetését soha, egyetlen pillanatra sem adta fel.
– A politika arra kényszerített, hogy ideiglenesen polgári foglalkozást vállaljak, ugyanis olyan körülmények közé kerültem, hogy ez másképp nem volt lehetséges. Akkor már feleségem, két gyermekem volt, el kellett tartanom a családomat. 1961-től a Kőbányai Gyógyszerárugyárban – ma Richter – dolgoztam előbb segédmunkásként, majd technikusként. Kiküldetés volt ez az időszak számomra, bár ez furcsán hangzik… Tulajdonképpen tanulmányútnak fogtam fel. Érdekes volt együtt dolgozni az ottani proletártársadalom tagjaival. Nem voltak párttagok; mélyen érző és együttérző embereket ismertem meg bennük. Különös helyzetet éltem át abban a közösségben. Voltak, akik a környező falvakból jártak be a gyárba, mert elvették tőlük a földjüket. Mások büntetés-végrehajtó intézeti helyükre várva dolgoztak köztünk, s néha hallottam, hogy egy kőbányai kis sörözőben búcsúztatták X. Y. elvtársat, aki másnaptól bevonult a börtönbe letölteni a büntetését. Voltak fiatalok is, akik egyetemre készültek, és régi munkásemberek is, akik a megélhetésükért nehéz körülmények között keresték a kenyerüket. Annyi érdekes és pótolhatatlan tapasztalatot szereztem a munkások között, amennyit egy teológiai stipendium nem adott volna. S ezért én hálás vagyok Istennek.
– Hogyan emlékszik vissza lelkészi elhívatására?
– A konfirmációm után érlelődött meg bennem az érzés. A budavári gyülekezetben akkor Sréter Ferenc hirdette az igét. Bár eredetileg mérnök szerettem volna lenni, biztos voltam a döntésemben a lelkészi hivatást illetően. Nyilvánvalóan a közösség hatása is benne volt, hogy öten indultunk el 1948-ban a soproni teológiára. Szüleink nem örültek, féltettek: „Pont 1948-ban lelkésznek menni?!” De Isten csodálatos módon mind az ötünket megsegített.
– Köteteiben minden korosztállyal megtalálja a hangot. Gyermekhez, felnőtthöz egyaránt utat talál, hogy a legfontosabb nevet: Jézus nevét hirdethesse áhítataiban, napi csendességhez összeállított füzeteiben, ima- és imádságmozaikjaiban. Mikor, hogyan tudatosult önben, hogy az igehirdetés, a lelkigondozás mellett az íráshoz is talentumot kapott?
– Erre nem is tudok magyarázatot adni. Egyszerűen így adódott az életemben. A lelkészi szolgálatomban mindig mindent leírtam, az igehirdetéseimet is, mert nem tudok improvizálni. Ez az „íráskényszer” valamiképpen hatott az egész pályámra. Nyugdíjaskorom egyik kedves napi elfoglaltsága, hogy régi igehirdetésekből állítok össze kis füzeteket, hozzájuk fűzve verseket, illusztrációkat. Lassan elkészül egy könyvem: magyar írók nem vallásos verseit válogatom össze, s ezekhez rímelő bibliai igéket, illusztrációkat helyezek. A mottója ez: „Az emberben megszólal a vers. Az igében megszólal az Isten. És mint kifeszített húrban, a kettőre reagál a lélek.” Eddig hat kötet jelent meg, most összeállítom az egészet egy kiadványba.
– Fontos szakasz az életében a Fébé újraindulása. Túrmezei Erzsébettel áldott szolgálatot végezhettek a rendszerváltás érkezésétől.
– Sajnos ez csőddel végződött. A diakonisszaegyesület a testvérek halála után újra megszűnt. De a magvetés, az, hogy felépült a Názáret-templom, mégis eredménye volt annak a sok-sok fáradozásnak és imádságnak, amit Erzsébet testvérrel és az utánam következő Fébé-lelkészekkel végeztünk.
– Mit jelent lelkész úr számára az, hogy evangélikus?
– Én nem ismertem meg mást, ebben nőttem fel. Itt érzem otthon magam, ebben a lutheránus közegben. Ezt képviselem, és ennek örülök is. Amellett az ökumenikus gondolatnak mindenképpen a híve vagyok.
– A szolgálatban és a családi életben hűséges támasza van feleségének, Márta néninek a személyében. Isten ajándéka egy olyan társ, aki a hitben éppúgy, mint az élet valamennyi örömében és próbatételében támogatja. Hány évet számlálnak együtt?
– Hatvanhetet! Bizony nélküle nem mentem volna semmire! Tőle kaptam azt az igét egy kis fatáblára írva, amelyet az átadón is idézett a püspök úr: „Buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” [1Kor 15,58] Amikor Kissomlyón szolgáltam, s magamnak is alig futotta megélhetésre a sorkoszt mellett, ő egyházfiként dolgozott, hogy pénzt keressen.
– Budavár a lelki és a szó szoros értelmében vett otthona is. Hogyan készül az idei adventre, karácsonyra?
– Én már csak írásban. Most készült el egy kis füzetem Advent és karácsony címmel. Ezt fogom szétosztani karácsonyra a gyerekeimnek, unokáimnak és talán a dédunokáknak is.
– Kérem, adventi, karácsonyi szóval szóljon olvasóinkhoz is!
– Jézus a reménység. Más nincsen! Ő eljött, és megváltott minket, és azzal búcsúzott, hogy elmegy, hogy helyet készítsen számunkra az ő országában. Mi nem tudunk sem megoldást, sem egyszerű szavakat mondani: elviselni azt, amit el kell hordozni, és reménykedni abban, amivel Jézus minket megajándékozott.
Dr. Fabiny Tamás laudációja Madocsai Miklós tiszteletére
Madocsai Miklós 1930. január 18-án született Budapesten. A család egy Orczy úti bérház III. emeletén lakott. Az orvos édesapa és a háztartást vezető, gyermekeiket nevelő édesanya békés, boldog gyermekkort biztosítottak, a két világháború közötti nehéz idők ellenére. A lelkész így vallott róluk: „Csodálatos szüleink voltak. Szeretetük örömében, az otthon fészekmelegében nőttünk fel, mint egy védőburokban, védve a konfliktusoktól.”
A közeli, Simor utcai (ma Vajda Péter utca) elemi iskolába járt. A MÁV gépgyárban dolgozó munkásszülők, valamint az elegáns tisztviselőtelepen lakó értelmiségi családok gyermekei egyaránt az osztálytársai voltak. Ez a közeg minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy kialakult személyiségének ama titokzatos vonása, amivel lelkipásztorként ugyanúgy meg tudta szólítani az egyszerű, akár iskolázatlan embereket, mint az akadémikusokat. Hasonlóképpen a fiatalokkal és az idősökkel is könnyen szót értett.
A kisgyermek fogékonyságát mutatja, hogy évtizedek múltán is emlékezett rá, amit hittantanára a háborús években mondott: ha menekülnie kellene, akkor felvenné a sínadrágját, zsebébe tenné kis Újtestamentumát, és mindent hátrahagyva indulna az ismeretlen felé. Középiskolás korában a polgári családok szokása szerint zongorázni tanult, tánciskolába járt, valamint bérlete volt a műjégpályára és úszóedzésre járt a Margit-szigeti Sportuszodába.
A II. világháború idején a család a biztonságosabbnak tűnő Budára költözött. Gyermekként így egészen közelről élte át a főváros, benne a budavári templom ostromát. Ez az esemény traumatikus élmény volt számára, amire így emlékezett vissza: „[…] keresztanyámékhoz kellett költöznünk, a budai várnegyedbe. Utólag derült ki, hogy Orczy úti lakásunkat távollétünkben valóban bomba pusztította el. Így azonban át kellett élnünk Buda nyolchetes ostromának minden borzalmát. A német és magyar csapatok vérbe fojtott kitörési kísérlete után (február 11.) a megszállók fosztogatása, nők és férfiak elhurcolásának rémülete töltötte be azokat a napokat.”
Ettől kezdve a budavári gyülekezet lett az ő lelki otthona. Sréter Ferenc lelkipásztori munkája mélyen megragadta a fiatalokat. A front elvonulása után a még romos Bécsi kapu téri templom tövében megalakult, majd egyre jobban megerősödött egy ifjúsági csoport. A környékbeli fiatalok és a Baár-Madasba járó lányok közül többen is részt vettek a bibliaórákon. Vigyázzatok! címmel faliújságot is szerkesztettek. A bibliaórák elmélyült beszélgetései, melegséggel teljes légköre igazi lelki közösséget kovácsolt a csapatból. Életre szólóan megszerették egymást. Nyaranta Fóton, Tahiban vagy Gyenesdiáson lelkes résztvevői voltak az egyhetes „konferenciáknak,” csendesheteknek, ahol igehirdetéseket, a hit kérdéseiről szóló előadásokat és személyes vallomásokat hallgattak, és őszinte beszélgetésekben, énekek szívet nyitogató hatására élték át Isten boldogító szeretetét.
A sok lelki élmény hatására 1946-ban konfirmált. Konfirmációi igéje már előre mutatott a hivatására: „Harcold meg a hitnek szép harcát!” (1Tim 6, 12.)
Édesapját 1946. július 19-én elbocsátották az állásából. Nehéz idők következtek. Édesanyja cukrászdáknak sütött süteményt, nővére egy könyvesboltban volt kihordó, ő maga pedig egy favágó mellett dolgozott.
1948 szeptemberében kezdte meg teológiai tanulmányait Sopronban. A professzorok mellett különösen nagy hatást gyakorolt rá Budaker Oszkár, majd Veöreös Imre otthonigazgató. Igazán meghatározó viszont az évfolyam közössége volt számára. A soproni, majd a budapesti tanulmányok alatt a súlyosbodó politikai helyzet miatt a közösség egyre szorosabban összezárt, különös odafigyeléssel a női hallgatók iránt is, akiket akkor még másodosztályú hallgatóknak tekintett az egyházi közvélemény.
Az elhívatott teológust 1953-ban szentelték fel, majd Fehérvárcsurgón megkezdte segédlelkészi szolgálatát. Itt megérintette őt az emberek szegénysége és az erőszakszervezeteknek való kiszolgáltatottsága. Volt olyan hattagú család, aki lényegében egy kamrában kényszerült lakni. Szívbe markoló élménye volt, amikor a saját szemével láthatta, mit jelent a padlás lesöprés. Ugyanakkor megtapasztalta az emberek igére való szomjúságát, valamint azt, hogy mit jelent a másokért élő egyház képviseletében közöttük lenni. Ez jelenthette a combnyaktöréses idős asszony lábkörmeinek levágását vagy éppen kukoricamorzsoló és tollfosztó esték bibliaórává tételét is.
Az 1953-ban – vagyis a Rákosi rendszer mélypontján – felszentelt évfolyam tagjai elhatározták, hogy rendszeresen leveleznek egymással. Erről így ír Madocsai Miklós: „Úgy gondoltuk, hogy az öt év alatt összeforrott közösség nem hullhat szét. Tudnunk kell egymásról: kinek hogyan alakul élete, szolgálatában milyen tapasztalatokkal gazdagodik, és milyen kudarcok érik. Írógéppel sokszorosított vagy kézzel írt leveleinket továbbítottuk egymásnak, ezzel nem kis munkát adva a belügyi szerveknek.”
1954-ban feleségül vette Glazewski Mártát, akit a budavári gyülekezetben ismert meg. Három gyermekük született: Zsolt, Katalin és Dániel – és immár 11 unokáért és 15 dédunokáért adhatnak hálát.
Rövid Deák téri szolgálat, majd belföldi ösztöndíj után 1956. október 1-től a budavári gyülekezetbe kapott beosztást. Itteni szolgálatát nagy örömmel végezte, ezért is érte váratlanul a püspöki döntés, amely őt 1961 tavaszán a Vass megyei Kissomlyóra helyezte. Ezt az elszakítottságot úgy fogalmazta meg egyik versében, hogy „vágánycserét” kellett vállalnia. Az előállt helyzet miatt rendkívüli anyagi nehézségekkel küszködött a család, ami miatt lelkészi szolgálatát fel kellett adnia. Öt évig segédmunkásként a kőbányai Gyógyszerárugyárnál dolgozott, sokszor három műszakban. Némelyek „klerikális reakciósként” tekintettek rá, azonban idővel rábízták a brigádnapló vezetését, mint „írástudóra”. Időközben megszerezte a vegyésztechnikusi oklevelet, és öt év után másik állásra jelentkezett a Magyar Tudományos Akadémia Immunológiai Kutatóintézetében.
1965-től, a politikai enyhülés idején, ismét folytathatta a lelkészi szolgálatot, és helyettes lelkészként Göd és Sződliget szórványaiban dolgozott, majd 1967-ben másodlelkészként visszatérhetett a budavári gyülekezetbe. Ez az időszak számára és a Bécsi kapu téri közösség számára is a nyugodt építkezés ideje volt. Igehirdetői, lelkigondozói és diakóniai szolgálatát mind többen igényelték. A pihenést és kikapcsolódást a csendes gödöllői kertes ház biztosította.
Miután 1990-ben nyugdíjba ment a budavári gyülekezetből, tíz éven át vezette lelkészként az újjászerveződő FÉBÉ diakonissza egyesületet. Túrmezei Erzsébet főnökasszonnyal nemcsak a Hűvösvölgyi úti anyaházat, hanem a Fébé számos lelki, karitatív és kulturális tevékenységét is újra indította. Bagolyirtáson pedig sok hazai és külföldi testvér adományából felépítette a Názáret templomot, amelyben hosszú időn keresztül igehirdetőként is szolgált.
A család összetartó közössége mellett figyelemre méltó az egykori egyetemi évfolyam különlegesen erős kapcsolattartása. Nemcsak, amint említettem, leveleztek egymással – beleértve a pályát bármi okból elhagyókat –, hanem teológiai eszmecserét is folytattak, illetve a rászorulókat tevőlegesen is segítették. Sajnos egyre fogyatkozik már ez a legendásnak mondható, 1953-ban végzett évfolyam. A 2018-ban megjelent Pirkadat és naplemente című kötet nagyszerűen és a következő nemzedékek számára is példa értékűen foglalja össze e baráti és testvéri közösség tagjainak pályakezdését, illetve a földi életből való eltávozásra való felkészülését.
Madocsai Miklós egész életét és szolgálatá jól jellemzi az a bibliai ige, amit még menyasszonyaként adott neki felesége Márta, ezzel bátorítva leendő férjét hivatásában: „Buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 15,58).
