Negyvenhárom évi szolgálat után augusztus 31-ével nyugdíjba ment Kiss Miklós lelkész. Bő három és fél évtizedet töltött a Mosonmagyaróvár–Rajka–Hegyeshalom–Levéli Evangélikus Egyházközségben, emellett esperes volt a Győr-Mosoni Egyházmegyében.
Harminchét év parókusi szolgálat után búcsúztak az augusztus 31-ével nyugdíjba vonuló Kiss Miklóstól a Mosonmagyaróvár–Rajka–Hegyeshalom–Levéli Evangélikus Egyházközség tagjai. Az augusztus 27-én tartott hálaadó istentiszteleten Smidéliusz Zoltán nyugalmazott lelkész hirdetett igét. Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke Isten áldását kérte kollégája további életére, majd a kerület hűségérmével köszönte meg több évtizedes, lelkiismeretes munkáját. A Győr-Mosoni Egyházmegye nevében Rátz András egyházmegyei felügyelő és Vladika Zsófia espereshelyettes adta át jókívánságait – egy többfunkciós vándorbot kíséretében – a leköszönő esperesnek. Mosonmagyaróvár város képviseletében Iváncsics János alpolgármester kívánt boldog nyugdíjas éveket Kiss Miklósnak, aki 2014 óta a település Pro Urbe díjas díszpolgára. (AM)
– Milyen pályára készült?
– Hosszú ideig fontolgattam magamban, hogy jogi pályára menjek, és a teológia meg sem fordult a fejemben. Igaz, hogy apám lelkész volt, de soha nem irányított, és soha nem is szorgalmazta, hogy kövessem őt a szolgálatban. Közvetlenül az érettségi előtt döntöttem el, hogy a teológiára felvételizem. Tanáraim, osztálytársaim csak a banketten tudták meg.
– Minek a hatására változtatta meg a szándékát?
– Csakis a Jóisten vezethetett erre. Nem volt egy konkrét megtérésélményem. Az a légkör, az a háttér, amiben egy lelkészcsaládban felnőttem, búvópatakként ott volt bennem, és az tört akkor a felszínre.
– Milyen volt ez a légkör?
– Édesapám a születésemkor Győrságon szolgált. Ő alapította ott a missziói gyülekezetet, a templomot is ő építtette. Négyéves voltam, amikor 1960-ban Bezire került, ahol aztán haláláig szolgált. Bezi lakosai szinte száz százalékban evangélikusok voltak, egyetlen katolikus család élt a faluban. Az emberek az egyházukért éltek, szívből, örömmel vettek részt bármiben, még a tatarozási, felújítási munkálatokban is. Emellett pedig komoly lelki élet folyt. Ez a pozitív élmény máig kísér, nagyon szeretném, ha az emberek ma is így szeretnék az egyházukat.
– Egy kis faluból került a fővárosba.
– Még az Üllői úton működött az Evangélikus Teológiai Akadémia [a mai Evangélikus Hittudományi Egyetem elődje – a szerk.], az első félévet ott végeztem, aztán költözött ki a Bosnyák térre. Tanított – mások mellett – Prőhle Károly professzor, Groó Gyula és Fabiny Tibor. Nagyra tartottam őket, és máig nagy szeretettel gondolok rájuk.
– Hol kezdte aztán a pályáját?
– Ottlyk Ernő szentelt lelkésszé, és Lovászpatonára küldött segédlelkésznek. Hat évet töltöttem ott, ott ismertem meg a feleségem. Onnan vezetett az utam Mosonmagyaróvárra. 1984-ben nyugdíjba ment Zámolyi Gyula, megüresedett a lelkészi állás, megpályáztam, megválasztottak, ’85 vízkeresztjén már mint óvári lelkész prédikáltam.
– Végül ön is innen ment nyugdíjba. Ez volt az álma, hogy évtizedeket töltsön egy közösségben?
– Azt gondoltam, jó, ha néhány évente gyülekezetet vált a lelkész, ezt hangoztattam is, aztán a saját életemben mégsem így történt. Kialakultak a kapcsolatok, megnyílt a határ Ausztria felé, elkezdtem túrázni az ottani hegyekben – ez lett a szenvedélyem –, és a gyülekezetben sem éreztem egyetlen pillanatig sem, hogy szeretnék, ha továbbállnék. Harminchét évet töltöttem itt, végig éreztem az emberek szeretetét, nem történt olyasmi, ami ellehetetlenítette volna a szolgálatomat.
– A lelkészi szolgálat mellett volt zsinati tag is, illetve ez a harmadik ciklusa esperesként. Az utóbbi tisztséggel járó felelősség miként határozta meg a munkáját?
– A Győr-Mosoni Egyházmegye jó és erős; komoly és hűséges kollégákkal dolgozhattam együtt. Büszke vagyok arra, hogy ennek az egyházmegyének lehettem az esperese, és büszke vagyok az itt szolgáló lelkésznőkre és lelkészekre. Minden esperesnek ilyen egyházmegyét kívánok. Nem voltak olyan botrányok, gyülekezeti ellentétek, hogy esperesi beavatkozásra, kiszállásra lett volna szükség. De egyébként is azzal a szemlélettel végeztem a feladatokat, hogy ne ellenőrző ember legyek, hanem segítő szándékkal lépjek fel, és amennyire lehet, a lelkész érdekében.
– Néhány nappal a búcsú-istentisztelete előtt beszélgetünk. Milyen érzések kavarognak most önben?
– Még szoknom kell a gondolatot, hogy nyugdíjas leszek. Negyvenhárom év lelkészi szolgálat áll mögöttem, bizonyos fokig bele lehet fáradni ebbe. Sok emberi nyomorúságot, tragédiát láttam, a nehéz lelkipásztori beszélgetések, a temetések nem múlnak el nyomtalanul az emberből. Úgy érzem, rám fér a pihenés, jó lesz, hogy nem kell örökös készültségben lenni, és nem kell a magánéletet a gyülekezeti élet alá rendelni. Feleségemmel Óváron maradunk, nem messze a parókiától vettünk egy lakást. Anikó lányom is itt él, Enikő pedig Bécsben dolgozik. A gyülekezettől sem kívánok elszakadni, templomba járó ember leszek.
– Említette a nehézségeket, de melyek voltak szolgálatának a legszebb pillanatai?
– Annak örülök legjobban, hogy olyan gyülekezeti tisztségviselőim vannak, akiket én kereszteltem, konfirmáltam. Két lelkészt indítottam el a szolgálatba: a most Csornán szolgáló Tubán Józsefet és Zsóri-Ments Orsolya kőszegi iskolalelkészt. Sok emberrel alakítottam ki jó baráti kapcsolatot. Helyben és országosan is elismertek: kitüntettek a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével, Mosonmagyaróváron megkaptam a díszpolgári címnek megfelelő Pro Urbe díjat, valamint Hegyeshalmon és Levélen is díszoklevéllel ismerték el a munkámat.
– Melyik bibliai ige volt a mottója? Vagy mi jellemezné jól az ön mögött álló éveket?
– „…nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” [Róm 9,16] Vasárnap is erről fogok prédikálni. A háttérben mindig ott volt: hiába akartam én olykor mást, mégis ő döntött, és nem én. Ő irányított, hogy megmaradjak a szolgálatban, és becsületesen végezzem a feladatokat.
