Október végén, november elején megtelnek a temetők mécsesekkel, virágokkal, a legtöbben ilyenkor mennek ki az elhunyt szeretteikről megemlékezni. Dr. Ecsedi Zsuzsa egyházzenészt, a Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközség kántorát egyebek mellett arról kérdeztük, hogyan segíthet a kántor a gyászszertartáson, miként választja ki az énekeket és mi a szolgálat legnehezebb része.
– Emlékszik az első temetési kántori szolgálatára?
– Sajnos nem. Tíz-tizenkét éve lehetett, kb. 45 éves voltam akkor. 2007 áprilisa óta vagyok a budahegyvidéki gyülekezet kántora, de temetésekre rendszeresen csak 2011 óta járok. Korábban, amikor Szombathelyen voltam kántor, az iskolai állásom nem tette lehetővé, hogy vállaljam ezt a szolgálatot.
– Milyen gyakran tudja elkísérni a lelkészeket?
– Rendszeresen járok temetni gyülekezetünk lelkészeivel. Olyan a munkabeosztásom, hogy lényegében mindig el tudok menni. Ha véletlenül mégsem, akkor találunk helyettest. Érdekes, hogy néha hónapok múlnak el temetés nélkül, máskor pedig hetente akár kétszer is mennünk kell a temetőbe.
– Miben tud segíteni a liturgiában, a ravatalnál, illetve a sír mellett?
– Elsősorban az a nagy támasz a lelkésznek, hogy áll mellette valaki, és osztozik a lelki teherben is, a feladatokban is. Másodsorban a kántor persze énekléssel segít. A dallammal megszólaló szövegek egész más módon érintik meg a gyászolókat, mint a beszéd.
– Szabad-e, szokott-e megrendülni, vagy „tartja magát” a szertartás végéig?
– Hogy szabad-e megrendülni, nem tudom. Néha előfordult, hogy nehezen tartottam magam: vagy akkor, ha hozzám közelálló személyt temettünk, esetleg az elhunyt a szüleimmel volt egyidős, vagy pedig akkor, amikor a gyászoló család mutatta ki jobban az érzelmeit. A szertartás érdekében persze szükséges az, hogy a szolgálattevők fegyelmezettek legyenek.
Érdekes tapasztalat, hogy mennyire különböző tud lenni a légkör a temetéseken. Van, ahol érezni a családtagok összetartozását, egymásra figyelését. Emlékszem egy megható alkalomra, amikor az elhunyt lánya az egész szertartás alatt a koporsón tartotta a kezét, szinte simogatta az édesapját. De előfordult nagyon üres temetés is, amikor semmilyen érzelmi kapocs nem volt érezhető a családtagok között.
– Hogyan lesz úrrá az érzésein? Mi segít a „feladatra” koncentrálni?
– Ilyenkor a legbanálisabb dolog segíthet: levegővétel, szövegmondás, dallamformálás, tehát a feladat technikai részére figyelni. „Hozzáedződtem” a szolgálathoz, ahogy egyre többször kerültem ilyen helyzetbe.
– Mi a legnehezebb ezeknél a szolgálatoknál?
– A legnehezebb – és egyben a legszebb – az, hogy az ember a személyiségével, nyugodt jelenlétével szavakon túli vigasztalást nyújtson a gyászoló családnak.
– Hogyan választja ki, hogy milyen énekek szólaljanak meg?
– Jó néhány éve készítettem egy olyan, többféle lehetőséget kínáló éneklapot, amelyet a temetéseken általában használunk: megfelelő énekversekkel a ravatali szertartás elejére és végére, a sírnál kezdéshez és a hantoláshoz. Ha a családnak személyes kérése van, vagy ha nem „szokványosak” a körülmények – például fiatal az elhunyt –, akkor egyedileg gondoljuk végig az énekrendet. Nemcsak temetői, hanem templomi temetéseken is kell szolgálnom. Itt többnyire személyre szabottan választok énekeket és odaillő orgonaműveket.
Az évek előrehaladtával egyre inkább érzem a gyászistentisztelet antifónájának súlyát és felszabadító erejét: „Körülvettek a halál kötelei, pusztító áradat rettent engem. Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, meghallgatta hangomat.”
– Ha egy kántorban a szolgálat ezen része kapcsán ódzkodás, ellenérzés bujkál, mivel bátorítaná?
– Gondoljon arra, hogy jelenlétünk túlmutat a személyünkön: az énekléssel nagyon nehéz élethelyzetben lévő embertársainkat tudjuk vigasztalni, segíteni.
