Fennállásának 70. évfordulóját ünnepli idén a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon. Ez alkalomból többnapos ünnepségsorozatot szervezett a Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat. A programokról különleges hangvételű, személyes írásban számolunk be.
Aki azt állítja, hogy az ember – az egyes személy éppúgy, mint a kisebb-nagyobb csoportok együttese – fejlődésképtelen, nincs igaza. Temérdek bölcs írás segít minket abban, hogyan lehetünk hatékonyabbak az időmenedzselésben, kapcsolataink működtetésében, mások és saját magunk motiválásában, a boldogság elérésében. Ezeket a tanácsokat csak be kell építenünk szokásaink rendszerébe, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy sok gyakorlás és összpontosítás után már részünkké vált ez az új tudáshalmaz. Életünk minőségibb, emberibb lett, hiszen megértettük többek között azt is, hogy hálásnak kell lennünk azért, amit kaptunk, amit elértünk, amilyenek vagyunk. Hálanaplót vezetünk, hívő keresztényként pedig megtanultuk, hogy imáink se csak a kérésre, sokkal inkább a hálára összpontosítsanak.
Hálánk pedig ünneplésben ölt formát. De azt is tudjuk, hogy az ünnep csak úgy ér valamit, ha megadjuk a módját. Menedzseljük a cateringet, híres embereket hívunk, van protokoll-listánk, telefonálunk, szervezünk, lebonyolítunk és dokumentálunk. Hírt adunk, tudva, hogy ami nem látható a különböző on- és offline felületeken, az mintha meg sem történt volna. A nap végén pedig fáradtan, de elégedetten dőlünk hátra: mindent megtettünk, ami emberileg lehetséges. Jobbak lettünk, és a világ is jobb hellyé vált.
Ha szerencsénk van, akkor szorongató érzés ébred gyomortájon, homályos kép formálódik tudatunkban, a farizeus és a vámszedő képe. Jó esetben el is gondolkodunk kicsit: hol hibáztunk, mit lehetett volna másként tenni? Hogy csinálták vajon a sztehlósok, akiknek a többnapos ünnepségsorozatáról éppen olvasunk? Nézzük a fotókat, amelyekből szavak nélkül is árad, hogy az ő ünnepükön érződik valami megfoghatatlan, valami, amitől az egészet igaznak érezzük. Mi lehet a titkuk? A programon végigtekintve látszik a teljességre való törekvés: kreatív módon, több stációra bontva, mélységében bemutatni Sztehlo Gábor munkásságát azon túl is, hogy 1951-ben szervezőmunkájának köszönhetően megkezdhette szolgálatát a Sarepta szeretetotthon.
Első nap: Sztehlo, a lelkész, a diakóniaszervező
Szeptember 19-én istentisztelet adta meg az alaphangot, és fordította a szemeket Sztehlóról Krisztusra. Már itt érződött valami megfoghatatlan. Ahogy szóltak az énekek a Sarepta zsúfolásig megtelt kápolnájában. Ahogy a vendégek – barátok, munkatársak, lakók – összegyűltek az ünnepeltről elnevezett Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat különböző telephelyeiről. Természetesen rangos vendégek is, akiknek köszöntője most valahogy másként, sokkal szívet érintőbben szólt. Varga Mihály pénzügyminiszter, a kerület országgyűlési képviselője – úgy is, mint a ház rendszeres vendége, támogatója – a szeretet erejéről beszélt. Ez tartotta meg az intézményt még azokban a komor történelmi időkben is, amelyeket már a következő köszöntő, Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője, intézményi igazgatótanácsi elnök idézett fel.
Kondor Péter diakóniáért felelős püspök igehirdetésében nem mulasztott el rámutatni a veszélyre: „Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod rejtve maradjon; és majd a te Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged.” (Mt 6,3–4) A megfoghatatlan érződött a Sarepta fogyatékossággal élő lakóinak csellókísérettel előadott minikoncertjén is, továbbá a dunakeszi diakóniai központból érkezett, szintén akadályozott fiatalember Túrmezei-vers interpretálásában (Urbán Szilveszter saját maga kérte, hogy elszavalhassa a Krisztusra várunkot), Buda Annamária intézményvezető emberségtől áthatott köszöntőbeszédében, Gregersen-Labossa György intézménylelkész házigazda ihletett moderálásán és az év dolgozójának választott Vuts Szilvia őszinte, boldog mosolyán.
Ugyanez a megnyugtató, de egyben éberen tartó, őszinte természetességben megnyilvánuló „megfoghatatlan” volt jelen az intézmény területén álló egyik épület, a Sztehlo Gábor ház falán található Sztehlo-képnél történt koszorúzásnál, ahol Juhász Endre, az egyik legelső, fogyatékossággal élő lakó gondolatai hangzottak el „Gábor bácsiról”.
A szeretetvendégség újraértelmezésében lett volna a titok? De hiszen máshol is finom a töltött káposzta, a sült kolbász és a kürtőskalács. Miért ízlett mégis mindennél jobban az itt készült étel? Csak azért, mert az intézmény munkatársai is részt vettek a főzésben-sütésben? Vagy talán azért, mert még külön „nevet” is kapott a közös étkezés, és végig lehetett sétálni az „ízek utcáján”?
Második nap: Sztehlo és a diakonisszák
Még szinte idő sem maradhatott feldolgozni és értelmezni a titokokokat, már kezdődött a második nap. A szeptember 20-a, hétfői tematikus nap a Sztehlo és a diakonisszák címet viselte. Sztehlo jól ismerte az 1924-ben alakult Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesületet, amely – amíg tehette – oroszlánrészt vállalt az evangélikus diakóniai szolgálatban is. A diakonisszáknak a diktatúrát közvetlenül megelőzően átadott ingatlanaiban szervezhette meg Sztehlo a fogyatékossággal élők és idősek ellátását.
A Sztehlo-hét tehát a diakonisszahagyományok ápolásával, a Túrmezei Erzsébet diakonissza költőnőre való emlékezés jegyében folytatódott. A Sztehlo Gábor szeretetszolgálat több telephelyéről – a Sareptából, Dunakesziről és Kistarcsáról is – érkezett vendégekkel meg is telt a piliscsabai Siló Lakóotthon kis kápolnája. A kerekesszékes lakók és a széksorokban ülők tekintete egyaránt figyelmesen szegeződött Túrmezei Erzsébet fiatalkori, egyenruhás portréjára, amely jelezte: ezen a napon az ő emléke előtt is tisztelgünk.
A felolvasónapon – amely Szilák-Túri Krisztinának, a Fébé Evangélikus Szeretetszolgálat lelkészének áhítatával vette kezdetét – a szeretetszolgálat telephelyeinek lakói adták elő legkedvesebb Túrmezei-versüket. Elhangzott a költőnő egyik legismertebb műfordítása is, a Lábnyomok. A meghitt alkalmat a családias jelzővel lehetne jellemezni; minden előadást tapssal köszönt meg a közönség.
A versek elhangzása után a 2012-ben a diakonissza tiszteletére Ancilla Domini címmel megjelent emlékkönyv szerzője, Stifner-Kőháti Dorottya foglalta össze, miért is jó Túrmezei Erzsébetet olvasni, hallgatni, énekeit énekelni. Irodalmi értékei mellett azért, mert a diakonissza hálás szívvel élt, szerette az Úristent, és őszintén szerette az embereket. Minden apró történésben Isten cselekvéseit fedezte fel, és a neki adatott tálentumok által költészetté formálta őket. Hite példakép ma is minden Krisztus-követő és istenkereső lélek számára.
A felolvasónap hangulatos bográcsozással folytatódott a Siló kertjében, ahol az egyik várva várt pillanat a Sarepta hatalmas születésnapi tortájának elfogyasztása volt.
Harmadnap: Sztehlo és a politikai üldözöttek
Sztehlo Gábor az evangélikus egyház páratlan személyisége volt. Mindig pontosan tudta, mikor kit és hogyan kell menteni: üldözött zsidókat, otthontalanná vált gyerekeket, hívő és kommunista elhalt szülők árváit válogatás nélkül, pusztán rászorultság szerint. Képességeit és a rendelkezésére álló eszközöket Sztehlo mindig az embermentéshez tudta rendelni. 1951-ben a budapesti kitelepítetteken volt a sor, így támogatta Kendeh Györgyöt, az Andrássy út 60-at megjárt és 1950-ben Kistarcsára internált lelkészt, akinek kistarcsai sírjánál tartottak koszorúzást az intézmény vezetői.
Negyedik nap: Sztehlo és a gyermekek
Ismét nagyobb közösségben folyt az emlékezés a Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat két dunakeszi telephelyén. A fogyatékossággal élők és az idősek otthonában az 1988-ban Huszti Péter főszereplésével készült Gaudiopolis (Örömváros) című film közös megtekintésére került sor, amelyet – a lakók nagy örömére – ismét tortázás zárt.
Ötödik nap: Sztehlo öröksége
A rendezvénysorozatot az intézmény életében már hagyományosnak számító megemlékezés zárta Sztehlo Gábor sírjánál a Farkasréti temetőben, amelyen többek között részt vett Keveházi László nyugalmazott lelkész, aki a Gaudiopolis, Sztehlo „gyermekköztársasága” első miniszterelnöke volt.
Sztehlo Gábor egy percre sem érezte volna kellemetlenül magát az ünnepségsorozaton. Szerényen mosolyogva, örömmel nyugtázta volna, hogy – bár úgy tűnt, minden róla szólt – ő és emléke csak apropóként szolgált ahhoz, hogy az élők közössége megerősödjön, hogy a valóban egyetlen, mindenek felett álló, krisztusi igazság, a szeretet megelevenedhessen. Itt van a titok. Így kell emlékezni Sztehlóra.
