„A mi reménységünk nem megelőlegezett, hanem válasz. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta. A legtöbbet, ami adható” – olvashatjuk Füller Tímea jegyzetében.
RE: MÉNY
Egy tréfás kedvű ismerősöm, ha válaszolnia kell egy elektronikus levélre, minden esetben így jelöli meg az e-mail tárgyát. Re: – vagyis vissza – ennek és ennek. Ismerem ezt a jelentést is például a reformáció meg a reneszánsz szóból, de jólesik a reményre is mint válaszra gondolni.
Sok fiatal mondta mostanában legyintgetve: semmi remény nincs a világon, hogy mernének ők gyereket vállalni! A szívem sajog, ha ezt hallom, hiszen életem nagy ajándékai a gyermekeim. De hogy miként alakul az ő életük, az valóban nincs a kezemben. Nincs hatalmamban egy csomó minden. Most is éppen úgy tudok csak bizalommal nézni a jövő felé, mint régebben: imádkozva.
Mert a mi reménységünk nem megelőlegezett, hanem válasz. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta. A legtöbbet, ami adható. Erre már lehet a válaszunk a remény. Ha ő így vesz körül minket, bízhatunk benne.
KÉT MAMA
Réges-rég nem látott barátnőmmel találkoztunk a nyáron. Még tizenéves korunkban sokat játszottunk együtt mindkét mamájánál, akik a közelünkben laktak. H. mama alacsony, törékeny, kék szemű nénike volt, aki hét fiúgyereket nevelt föl. G. mama pirospozsgás, dundi anyóka, akinek meg csak lányai születtek.
Nagyon különböző volt ez a két idős asszony. Más volt a külsejük, a lelkialkatuk, az érdeklődési körük, de mindketten mélyen és őszintén élték meg a hitüket. Ahogy most – ennyi év után – az éppen aktuális élethelyzeteinket elbeszéltük egymásnak, mintha csak visszamentünk volna a múltba, úgy hallottuk egymás után a saját hangunkon a két drága nagyit. H. mama sóhajtását, aztán szelíd hangján ezt: „Mindent úgy kell elfogadni, ahogy az Úr Jézus adja.” És G. mama vidám, huncut hangsúlyával: „Hát, ha az Úr velünk, ki lehet ellenünk?! Nem szabad feladni, gyerekek, meg kell próbálni újra!”
Nagyot nevettünk a közös emléken. Két különböző ember öröksége, ahogy összefonódott bennünk. Egyszerre bizakodó úgy, hogy tettekre sarkall, és úgy, hogy elfogadja, amit felülről kapott. Különösen kedves, ahogy nyomot hagytak hitükkel a következő nemzedéken. Talán nem is tudták, hogy mennyire…
KÖSZÖNÖM!
„Anya, köszönöm, hogy csináltál melegszendvicset!” – mosolyog rám a lányom. Nem nagyon értem, mi oka volt megemlíteni a vacsorakészítést. Tettem a dolgom: említette, hogy szívesen enne ilyet, gondoltam, akkor nekilátok. Nincs ebben semmi különös. Nem drága, nem nagy munkát igénylő étel.
Ő azonban most meglátta benne a ráfigyelés szerető gesztusát. Neki kincs lett ez az apró szívesség, hogy éppen azt készítem, ami jólesne neki. Milyen pici dolgokkal lehet örömöt fakasztani! Most ezt köszönöm meg Istennek.
BABÉRMEGGY
A fiam hosszú évek óta rajongva szereti a fákat. Simogatja, ölelgeti őket, jólesik neki a levelek susogása, érintése. Autizmusa érzékenyebbé teszi ezekre, mint egy átlagembert. Eleinte a nyírfa és a fűz volt a kedvence, aztán a mogyorófélék, nyárak, platánok.
Most eljött a babérmeggy ideje. Ez a fényes, viaszos levelű díszcserje nem sok mindenre jó egyébként. Örökzöld, de nem illatos a levele. Nincs finom gyümölcse, nem ad komolyabb árnyékot. Ha metszik, formás bokor lesz, de ha békén hagyják, sövényszerűen elterül, akár kisebb fává cseperedik. Szóval, nem olyan terebélyes, mint egy tölgy, nem olyan ősöreg, mint egy diófa lehet, hanem afféle „észre sem vennénk” típusú növény.
Ám most nagyra nőtt az értéke. Misu lesi mindenütt, bármerre jár. Mint a sasnak, olyan a szeme, észreveszi azt is, ha csak egy kert sarkában néhány levél látszik ki a bozótból. Felfedezi a szomszédba átlógó ágakat és a kerítésréseket, ahonnan elérhetné a megsimogatni kívánt növényt.
Próbálom követni a tempóját, ahogy rátalál ezekre a babérmeggyekre, de lemaradtam valahol a nyárfák körül. Az ő ébersége viszont meggyőz, hogy tényleg azt fogja látni az ember, amit szeretne. Ha arra figyel, mi mindent tett érte az Isten, meg fogja látni az ő kezének nyomát az életén. És ez azért elég biztató.
