Kosztümből Luther-kabátba

Immár történelem: a Magyarországi Evangélikus Egyházban 1972-ben szentelték fel az első női lelkészt, Kovács Etelkát. Sokáig lelkészi munkatársként, Luther-kabát nélkül kerültek gyülekezetbe a nők, de a gyakorlatban már akkor is teljes körű szolgálatot végeztek. A női ordináció ötvenéves évfordulójáról is megemlékeznek ma – november 12-én – az idei Ordass Lajos- és Prónay Sándor-díjak átadása alkalmából rendezett ünnepségen.

1987. május 27-én a Deák téri evangélikus templomban tizenhárom nő állhatott frissen felavatott lelkészként az oltár elé. E napot, amely igazi mérföldkő volt egyházunk történelmében, a Zákeus Médiacentrum kisfilmen örökítette meg. A jubileum alkalmából két, a rendszerváltás előtt ordinált lelkésznőt kértünk arra, hogy osszák meg tapasztalataikat: az isteni elhívásra mondott igenjük után mennyire kikövezett vagy épp rögös utat jártak be? De hogy ne csak a múlt tükrébe pillantsunk, megszólítottunk egy frissen szolgálatba állt lelkésznőt, Somogyvári Flórát is.

Dr. Szabóné Mátrai Marianna a zuglói lelkészi szolgálata után az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Intézetének alapító vezetőjeként első kézből adta át a tudást és az élettapasztalatot a hallgatóknak. Autentikus és hiteles: lelkészfeleségként, anyaként is minden örömét és nehézségét ismeri a pályának.

„Akkoriban születtek a szabályok, amikor végzős teológus voltam. Lelkészi munkatársként küldtek ki minket, nőket: amint akkor mondták, »kibocsátottak«. Nagy ünnep volt az enyém az alberti templomban két férfi évfolyamtársammal. Ők kétoldalt Luther-kabátban, én középen kosztümben. Már ez önmagában megkülönböztető volt. Ekkor 1974-et írtunk. 1979-ben parókussá választottak, akkor »igaziból« is ordináltak. Mégis, minden ellentmondása ellenére az elsőt tekintem a nagy-betűs Ordinációmnak. A kiküldésünkkor a szentségek kiszolgáltatására, esketésre, temetésre nem kaptunk engedélyt. A szükség viszont máshogy döntött: Pécsen, ahol szolgáltam, olyan szórványok voltak, hogy hamar kellett püspöki engedélyért folyamodnom. Már az első ott töltött karácsony sem működött volna, ha nem oszthatok úrvacsorát. Bár Luther-kabát nélkül, de gyakorlatilag minden szolgálatot elláttam.”

Az 1987-es kisfilm egyik szereplője, B. Pintér Márta gyülekezeti lelkészként, majd egyházunk női missziói munkaágának vezetőjeként segítette nőtársait a pályán. „1983-ban végeztem, fiúkkal és három lánnyal együtt bocsátottak ki a Deák téren.

Káldy Zoltán püspök olvasta az eskü szövegét, de mi, nők bizonyos részeit nem mondhattuk. Én mégis megtettem. Ahogy Mariann, jómagam is innen számítom az ordinációmat. Az említett 1987-es szentelés azért is emlékezetes, mert akkor vártam Klára lányomat; érzelmileg éppen az anyaságra készültem már.”

A realitás tudatában

Mindketten rámutatnak: visszás volt, hogy a püspökök kialakult szabályok, törvények nélkül adtak engedélyt a szentségek kiszolgáltatására egy-egy szórványterületen. „Luther-kabát nélkül, fűtetlen, jéghideg templomban szolgáltam; nem volt könnyű – folytatja Márta. – A kulcsszó a szükséghelyzet: lelkész édesanyám és kortársai is ezért lettek ordinálva az elsők között. 1978-ban, mikor kezdtem a teológiát, megkérdezték, lennék-e lelkigondozó a Sareptában. Azt feleltem: az Úristen nem erre hívott el, hanem lelkésznek! Láttam a szüleim küzdelmét a szocializmusban, ez kijózaníthatott volna. A realitás tudatában mentem a pályára, és így fohászkodtam: »Uram, nem tudom, ezt hogyan oldod meg, de elég, ha te tudod, aki elhívtál.«”

A szabályozatlanság zavarta a legjobban Szabóné Mátrai Mariannát is: „Részemről sem volt bizonytalanság: én is lelkész akartam lenni. Hiába, hogy Márta édesanyjának a generációja már szolgálatban volt, utána sokáig nem vettek fel lányokat a teológiára. Harmadikos gimnazistaként láttam, ismerőseimet a fóti kántorképzőből még csak be sem hívták a felvételire. Írtam a teológia akkori dékánjának – érdemi választ nem kaptam – és Káldy püspöknek. Ő behívott a Puskin utcába, és egy hosszú beszélgetés után megerősített: készüljek csak a felvételire. Garantálja, csak azért, mert lány vagyok, nem fognak elutasítani, ha amúgy megfelelek. A kor jellegzetes szituációját látjuk: nem voltak tiszták a játékszabályok a nők lehetőségeit illetően. De utánam már minden évfolyamba vettek fel lányokat.” „»Az egyháztörténet Ura majd gondoskodik a sorsukról. Meglátjuk, mi lesz« – ezt tudták csak mondani a professzorok édesanyám idején. Nekünk azt javasolták, menjünk férjhez teológushoz, az a legbiztosabb. Később egyre több lett a civil férj a lelkésznők mellett. A család és a hivatás közötti feszültség is egyre nyíltabban beszédtéma lett, ahogy nőtt a lelkésznők száma. Az Úristen állította egyenesbe a dolgokat. A rendszerváltás után pedig a zsinat elkezdte rendezni törvényi szinten a lelkésznők jogi helyzetét is” – sorolja a fejlődés stációit B. Pintér Márta.

A lutheri reformáció egyházában a gyülekezetek is nyitottá váltak a női szolgálattevők iránt. „Nem tudnék teológiai érvet mondani, ami a női lelkészség ellen szól. Isten egyaránt elfogadja a férfiak és a nők szolgálatát. Luthernek az egyetemes papságról szóló tanítása alapvető, jó ideje a laikusok bevonása is gyakorlat egyházunkban” – fűzi hozzá Szabóné Mátrai Marianna. B. Pintér Márta szerint ötven év alatt a nők igazolták: remek lelkészek. És arra is elvezetett ez a fél évszázad, hogy ma már nem probléma az indulás, az ordinálás – ezt már Marianna állapítja meg.

Védőháló az imádságos közösség

A képzésben is figyelmet kaptak a nők. Hogy így legyen, annak Szabóné Mátrai Marianna is alakítója lett: „A férfi és a női tulajdonságok különbözősége érvényes itt is. A rendszerváltás idején sok lány érkezett, de még nagyon kevés női minta volt a hallgatók előtt. Ezért sok beszélgetést folytattunk a teológuslányokkal. Téma volt, hogy nem szabad úgy viselkedniük, mintha férfiak lennének. Nem mertek nőiesen öltözködni, keményen, határozottan léptek fel, a szószéken is idegen hangszínnel szóltak; hogy ezt elhagyják, azt gyakorolni kellett. A pályán igenis szabad és lehet nőiesen viselkedni. De idő kellett, hogy kialakuljon a minta, milyen egy lelkésznő. A pártalálás kezdetben nagy teher volt, de ma már múlt időben lehet beszélni a pályaválasztás miatti társtalanságról vagy a pánikszerű férjhezmenetelről: lelkészt vagy civil társat egyaránt normális módon találhat egy lelkésznő.”

B. Pintér Márta mindig természetes igyekezett lenni: „Az sugározzon át a szolgálatomon, aki vagyok. Női voltomnak akkor éreztem különösen nagy előnyét, mikor egyedül maradtam a gyülekezetben. A presbiterek egy emberként álltak mellém, gentleman módjára támogattak a gyakorlati ügyek intézésében. A jó felügyelővel való összedolgozás kulcskérdés.”

Szabóné Mátrai Mariannának is nagy szerencséje volt, egész pályáján csapatban dolgozhatott. A megosztott teherhordozás nagy áldás – vélekedik –, így mindenki az erősségét tudja kibontakoztatni a gyülekezet javára.

Végignézve a megtett úton, van ok a hálára, ünneplésre. Marianna szerint a kezdeti súlyos problémák eltűntek, ugyanolyan eséllyel dolgozhat ma a pályán egy nő, mint egy férfi. „Sikerült végigvinni ezt a történetet pozitívan.” Márta emlékeztet, hogy a szolgálatok sokasága emészti fel a nőket. „A gyülekezet támogatása és egy imádságos, lelki közösség védőhálója kell ahhoz, hogy érezzék, nincsenek egyedül, van mögöttük egy lelki tábor. Nőként lelkésznek lenni? A feladat nem könnyű – Isten rászedett, mint Jeremiás prófétát –, de ma sem tennék másként.”

Mariann megerősíti: „Én sem! Az imádkozó háttér fontosságáról magam is meg vagyok győződve.”

„Vagyunk olyan ügyesek”

Ami pedig a jövő nemzedéket illeti: Somogyvári Flóra két hónapja szolgál Csurgón. A fiatal lelkésznőt szintén az öt évtizedes jubileum alkalmából szólítottuk meg.

„Nagyon szeretek az egyházban dolgozni. Büszke vagyok rá, hogy lelkésznő lehetek. A »női énem« azt mondaná, igen, jó lenne, ha nem »csak« ötven éve, hanem akár Luther óta szolgálhatnánk mi is lelkészként. De ne feledjük: a környező országokban sem volt mindig elfogadott a női lelkészség; van, ahol most sem az, sőt visszalépések hírét is halljuk e téren.”

Elhívatásáról, az előtte álló női példákról is érdeklődtünk. „Gyermekként kereszteltek, ám sokáig nem voltam aktív, hittanra, templomba se jártam hatodik osztályos koromig. Akkori lelkészem, Szigethy Szilárd és felesége, Szigethyné Szenteczki Katalin nekem nagyon tetsző gyülekezetet és közösséget épített. Ott és akkor formálódott meg bennem: én is szívesen csinálnám ezt. Először arra gondoltam, hittanár leszek. A családomban tanárnő édesanyám adja a mintát. Látom a kapcsolatát a gyerekekkel: szinte minden diákkal megtalálja a közös hangot. Megtisztelő bizalmat szavaznak neki. A gyülekezetben is ezt láttam: Katalin a kreativitásával, közvetlenségével minden generációt megszólított, összegyűjtött.”

A fiatal lelkésznő számára már természetes, hogy felvételizhetett, és a teológia után Luther-kabátot ölthetett. „Sosem tapasztaltam sem a tanulmányaim, sem a most indult lelkészi szolgálatom alatt megkülönböztetést amiatt, hogy nő vagyok. Csurgón mindenki nagyon kedvesen fogadott. A családban is kezdettől megkaptam a támogatást, mikor a lelkészi szolgálatot választottam.”

A család és a hivatás összeegyeztetéséről így gondolkodik: „Tudom, nőként a család okozhat szervezésbeli nehézségeket, pláne, ha nem lelkész az ember férje. A házastársnak segítenie kell például a gyerekfelügyeletben, mikor a lelkésznő vasárnap és az ünnepekkor istentiszteleteket tart. De látom az egyházban: olyan lelkésznők is szolgálnak, akiknek a férje nem hivatásbeli, és így is igazi »csapatmunkát« végeznek.”

Végül megoszt velünk egy friss történetet: „Tegnap jöttek keresztelést bejelenteni, s kérdezték: hát a lelkész úr mit csinál? Ő még pihen? Mire felvilágosítottam a családot: a lelkész úr már nincs itt, én vagyok az új lelkész. Kicsit furán nézett rám az édesapa. Hiszem, hogy vagyunk olyan ügyesek, mint a férfi kollégák, néha kitartóbbak, erősebbek is egy krízishelyzetben. Olyan női tanáraim voltak, akik az erős szavaikkal, tetteikkel hatással voltak ránk. Abban erősítettek meg minket, hogy nőként ugyanúgy mindenre van lehetőségünk, mint a férfiaknak, sőt ajtókat is meg tudunk nyitni. Láttam, ők hogy állnak helyt több területen is: a teológián, lelkészként, családanyaként, mint például dr. Pángyánszky Ágnes. Azt tanultuk tőlük, hogy a női lét pozitív dolog az egyházban. Immár lelkészi munkaközösségi ülésekre járok, ahol a férfiak vannak többen, de nem érzem, hogy az ő szavuk fontosabb lenne. Az evangélikus egyházban teljesen elfogadott, örömteli a női lelkészség gyakorlata.”

A következtetést így vonhatjuk le: a lelkészi szolgálat mint hivatás a nők előtt megnyílva áldást hoz arra, aki végzi, azokra, akikért nap mint nap szolgálatba megy, s teszi ezt Isten dicsőségére. Hála érte Istennek, az utat törő lelkésznők generációinak, az egyház egészének támogató együttműködéséért. Nagyon nagy utat tettek meg a nők ez alatt az ötven év alatt. A reformációi gondolkodásból eredő nyitottságra most is legyünk büszkék. Nem egyenjogúságért küzdő harcosok, hanem bizonyságtevők az évtizedek óta pályán lévő lelkésznők, akik hűségesen követték elhívó Urukat.

* * *

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. november 6–13–i 87. évfolyam 43–44. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.