Gyakran felmerül a kérdés az emberi szenvedés értelmével vagy értelmetlenségével kapcsolatban. Tudni szeretnénk azt is, honnan erednek a betegségek, mennyire tehetünk róluk mi magunk, és miként segíthetjük gyógyulásunkat. Léteznek teológiai, filozófiai és persze orvosi válaszok is. A betegek világnapja (február 11.) alkalmából Gombkötő Beáta és Győri János Sámuel személyében két olyan evangélikus lelkészt kérdeztünk, akik maguk is átestek súlyos betegségen. Gondolataikat Balczó Mátyás jegyezte le.
A szenvedés mint az isteni kommunikáció eszköze?
Gombkötő Beáta: Három éve diagnosztizáltak nálam rosszindulatú vastagbéldaganatot nyirokcsomóáttéttel. Amikor az onkológus elé kerültem, azt a kérdést tette fel: Elgondolkodtam-e azon, hogy hogyan kerültem ide harminchat évesen? Rávilágított a pszichoszomatikus összefüggésekre, elmondta, hogy egy ilyen fiatal szervezetnek elvileg védekeznie kellene a kóros sejtburjánzás ellen – a kérdés az, hogy miért nem teszi ezt meg az én testem, mi az a stresszfaktor, amely kikapcsolja ezt a funkciót. Megoperáltak, majd fél évig kaptam kemoterápiás kezelést, ami nagyon meggyötörte a szervezetemet.
Számomra nem az volt a kérdés, hogy miért sújtja Isten ilyennel az embert, mert ez szadista istenképet feltételez, hanem az orvos által feltett fenti kérdésre próbáltam megtalálni a választ. Más perspektívából közelítettem meg Isten szerepét. Elkezdtem a doktori képzést, témám a Deus ex machina, vagyis az isteni közbenjárás. Azon belül is az, hogy mennyire lehet az isteni kommunikáció eszköze a szenvedés, amelyből az embernek meg kellene értenie, hogy mi az, amit Isten közölni szeretne általa.
Sokféleképpen meg lehet közelíteni ezt a kérdést. Létezik rá olyan, tőlem nagyon távol álló teológiai válasz, miszerint a szenvedést a bűneiért kapja az ember. Kedvenc teológusom, Dorothee Sölle szerint úgy érdemes tekinteni betegségeinkre, fájdalmainkra, mint a szülési fájdalmakra, amelyekből új születik. Szerinte a szenvedésnek ez a fajta értelmezése a filozófiából és a teológiából is hiányzik. Pedig Pál apostol is írja, hogy vajúdok, míg meg nem születik bennem a Krisztus. A saját betegségemet is csak így tudtam értelmezni. Az vezetett idáig, hogy belekerültem egy olyan helyzetbe, amelyen nem tudtam változtatni, és naponkénti megalkuvásban éltem. Persze ki lehet törni belőle, fel lehet lázadni, ami mindig kockázatos, sokszor életveszélyes. Mivel azonban én nem változtattam, a testem lázadt fel, és a betegségen keresztül hozott pozitív változásokat elsősorban a környezetemben, és ezáltal bennem is. Ebből is látszik, hogy mindig kockázatos halogatni a változtatást, a test lázadása életveszélyes lehet. (Sokan bele is halnak.) Tehát én ezt a kérdést csak egy olyan túlélő szempontjából tudom vizsgálni, akiben pozitív változást, növekedést eredményezett a betegség.
Az emberek sokszor még akkor is félnek kilépni abból az élethelyzetből, amelyben éppen vannak, amikor érzik, hogy ez már az egészségük kárára megy. Tudom, hogy sokszor nem könnyű meglépni, de én Krisztusra is úgy tekintek, mint aki mer kockáztatni, és aki az embert is arra tanítja, hogy ne féljen.
A testi szenvedésről általánosságban beszélni teológiai és lelkigondozói szempontból is felelőtlenség lenne, mert különféle kimenetelei lehetnek. Esetemben pozitív volt, de másnál máshogy végződhet, ezért mindenkinek magára kell reflektálnia, magának kell megállapítania, hogy milyen eredete és következménye lehet a szenvedésének. Óvatosan, empátiával kell afelé fordulni, aki éppen átéli, keresztülmegy rajta. A szenvedés értelmét keresni mindig mazochista dolog, és nem szabad senkire sem ráerőltetni, mert van olyan mélységű szenvedés, amelynek nincs értelme.
A már említett, növekedést okozó szenvedés Isten jelenlétének jele, ahogyan a magadhoz vett kenyér és bor is. Nem valaminek a dicsőséges, fényességes részével egyesülünk, hanem valakinek a megtört testével. Isten jelen van a szenvedésben, és ezt láthatjuk a kereszten is. Ő nem az elnyomókkal, a hatalmasokkal, a keresztre feszítőkkel van, hanem a szenvedőkkel. Jézus nem a megalkuvások híve, hanem a változásé, a megváltozásé, a megváltásé – az élete árán is. A feltámadás csak azután jön…
A szeretet, a féltés és az ima ereje
Győri János Sámuel: Nekem is már többször feltették azt a kérdést, hogy ha van Isten, és szereti az embert, akkor miért engedi, hogy megbetegedjen.
Egyszer egy kilencvennégy éves, makkegészséges nénit látogattam, akinek kicsit megfájdult a jobb füle. Azon kesergett, hogy vajon milyen gonosz dolgot tehetett, amiért ennyire könyörületlen vele az Isten, pedig ő egész életében nem volt beteg, miért pont most éri ez a csapás.
Először 1979-ben volt alkalmam saját betegségem okán gondolkodni miérteken, a kiút lehetőségein, amikor huszonkilenc éves koromban tüdőrák gyanújával kezdtek vizsgálni. Ebben az időszakban átéltem a gyász öt pszichés lépcsőfokát, amely a halálra készülésnél is megjelenik: a tagadást, a dühöt, az alkudozást, a depressziót és az elfogadást.
A kórházba kerülésem előtti napon több imaközösségben is könyörögtek értem. Másnap különböző vizsgálatokon estem át, majd délután vártam az eredményre a formalinszagú folyosón, arra gondolva, hogy innen már én is csak „tepsiben” távozom. Miután az orvos behívott, elmondta, hogy tanácstalanok, mert eltűntek a súlyos betegségnek azok a jelei, amelyek korábban látszottak a röntgenfelvételen. Számomra egyértelmű, hogy ez az imádság eredménye volt, ugyanakkor még ennek megtapasztalása mellett is többször kaptam magam azon, hogy elhallgatom Isten nyilvánvaló beavatkozását, azt, hogy ő mentett meg. Később hasonlóról számolt be nekem egy fiatalember is: hogy valamiért elhallgatja, amiben egyébként biztos, vagyis hogy Isten hozta ki őt a betegségből.
Negyvenhét éves koromban nagy fájdalmakkal küszködtem, az epémmel volt baj. Egy nem túl kedves orvos – talán azért volt ilyen, mert az optimizmus jeleit érzékelte rajtam – a leleteimet látva azt mondta: „Mit akar maga itt, Győri úr? Ez tumor!” Ennek ellenkezőjét már csak azért sem állíthattam, mert minden más leletemen rajta volt a malus kifejezés. A műtétemet egy világhírű orvos, Alföldi István vállalta el. Beszélt a tumorról és arról, hogy túl hosszú életre már ne számítsak. Végül az ominózus CT-leletet alaposabban megnézve azt állította: szinte kizárt, hogy tumor, inkább súlyos gyulladás, de feltáró műtétre így is szükség lesz.
Betegtársaimmal beszélgetve fantasztikus élmények értek a kórházban, mert innentől kezdve, hogy átéltem, milyen érzés szinte a sír szélén dideregve feküdni és várni a sorsomra, egészen máshogyan viszonyultam a súlyos betegekhez. Jobban át tudtam élni kétségeiket, félelmeiket. Például egyszer egy idős beteget látogattam. Feküdt az ágyában, és a kezemet fogva meglepően nagy erővel húzott magához, amit annak tudtam be, hogy éreztem, mennyire fél egyedül lenni. Persze korábban is próbáltam irgalmasan viszonyulni a betegekhez, de egy halálos kór árnyékából kilépve úgy éreztem, még inkább közéjük sorolódottam, ami sokat jelentett lelkipásztori szolgálatomban.
A szeretet, a féltés, az ima erejét tavaly is átélhettem, amikor bélműtétet hajtottak végre rajtam. Az operáció előtt huszonnyolc sugár-, és nyolc kemoterápiás kezelést kaptam. Egy szál hajam sem hullott ki, nem voltam rosszul, fantasztikus erőben éreztem magam, egyetlen vasárnapi (online) prédikációt sem kellett kihagynom. Hogy készültem-e a halálra? Persze. De amikor negyvenhét évesen felmerült a súlyos daganat rémképe, már akkor is azon kaptam magam, hogy nem veszem annyira szívemre a dolgot, mint az elsőt, amikor huszonkilenc évesen kerültem ilyen helyzetbe.
El kell választani egymástól a reflexszerű dolgokat és a hívő tudatot, amely ezt a fajta magatartást tudja irányítani. Nem jó, ha a hívő ember elbízza magát, hogy ő biztosan kiáll minden próbát, például egy ilyen súlyos betegséget. Gondoljunk csak Péterre, hiszen ő is milyen magabiztosan fogadkozott, hogy nem fogja megtagadni Jézust, mégis megtette, háromszor is. Ezt reflexszerűen tette! Ettől nem menekülhetünk meg teljesen, mert a lélek kész, de a test erőtlen (Mt 26,41). Viszont, aki foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, az jobb helyzetből várhat egy súlyos betegséget, az abból való kilábalást.
Nemcsak testi halál okoz félelmet, hanem az a tudat is, hogy egyszer oda kell állni az Úr elé. Ez fölismerhető az úgynevezett isten- és örökélet-tagadó embertársainknál is, csak nem tudják, mitől is félnek valójában. Ha olyan keresztyén életet élsz, amelyben nem tartod magad tökéletesnek, tisztában vagy a nyavalyáiddal, a hibáiddal, és ezt meg is vallod, akkor ezek már felkészítenek az Úr elé állásra, mert már lerendezted vele itt, még az ítélet előtt a tartozásokat, és tudod, mi a kegyelem.
A betegség idején az istenhited is meginoghat. Ilyenkor tudatosan gondolok arra, hogy bár látom az emberi gonoszságot, annak terjedését és azt is, hogy a történelem Ura látszólag nem tesz semmit, de látószöget váltva a teremtett világ csodálatos működése erősíti Istenbe vetett bizalmamat. Erre naponként kell gondolni, ugyanúgy, ahogyan Luther Márton leírta magának a kételkedés idején: „Meg vagyok keresztelve!” Magamnak ezt kell írnom ilyenkor: Teremtmény vagyok, megismételhetetlen és megszüntethetetlen, számontartott, megváltott teremtmény vagyok. A boldog örök élet várományosa.
Mert igaza van a híres balatonudvari temető szív alakú sírkövein található feliratnak: „Itt nyugszik…, várja az boldog föltámadást.” Ha van boldog föltámadás, kell lennie boldog halálnak is, mint ahogy előtte betegen is kell lennie boldog életnek.
