Szent István király tudatos döntést hozott, amikor államát és egyházát nyugati mintára szervezte meg – de történelmünket csak vázlatosan is ismerve tudjuk, hogy a keleti hatás sohasem múlt el. Kertész Botond történész írása.
Első királyunktól tíz oklevél maradt fenn. Amióta a történettudomány létezik Magyarországon, azóta vitatkoznak azon a középkorászok, hogy ezek közül vajon melyik az, amelyik tényleg eredeti. Konszenzus nagyjából csak egy oklevél körül van: a veszprémvölgyi apácák adománylevele valóban Szent István eredeti dokumentuma. Másban is különleges ez a kiváltságlevél: nem latinul, hanem görögül íródott. A Veszprémvölgyben letelepedett nővérek ugyanis keleti szertartású, bizánci rítusú, ortodox közösséget alkottak.
Nem csak ez az oklevél bizonyítja, hogy a bizánci keresztyénség hatása jóval nagyobb volt az első ezredforduló Magyar Királyságában, mint ahogyan ezt ma általában gondoljuk: eszünkbe juthatnak a Szent Korona görög feliratú zománcképei, vagy felidéződhet az a tény, hogy első királyunk éppen úgy szentje a keleti, mint a nyugati egyháznak.
Bátor döntés
István egyértelműen választott még a nagy egyházszakadás előtt, amikor azonban már nyilvánvaló volt, hogy a római és a keleti egyház útja elválik. Első királyunk tudatos döntést hozott, amikor államát és egyházát nyugati mintára szervezte meg. Az imént említett példákból az is nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem volt egyértelmű az Európa köztes vidékén elhelyezkedő Kárpát-medencei állam sorsát a Nyugathoz csatolni. Az elmúlt ezer(huszonkét) év bizonyítja, hogy a bátor döntés sikeres volt.
István egyértelműen választott, de történelmünket csak vázlatosan is ismerve tudjuk, hogy a keleti hatás sohasem múlt el. A tatárjárás ugyan csak múló (bár annál sokkolóbb) epizód volt történelmünkben, a törökkel való találkozás azonban két emberöltő alatt a középkori magyar állam széteséséhez vezetett. Gasztronómiánk, 16–17. századi öltözködésünk, sőt Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi korában még politikai orientációnk is részben a Kelet (akkor éppen Isztambul) felé fordult. A hódoltság alatt mégsem az iszlám, hanem a Nyugatról érkező reformáció (majd ellenreformáció) határozta meg kultúránkat, gondolkodásunkat, életünket.
Ahogyan a 18–19. században zsugorodott a Török Birodalom, úgy vált egyre meghatározóbbá Oroszország befolyása. A 19. századi politikai elit meghatározó félelme volt, hogy az Orosz Birodalom összefogja a szlávokat, majd megsemmisíti (a szláv tengerbe fojtja) az önálló Magyarországot. Bár végül a szlávok széles körű politikai összefogása elmaradt (és ami megvalósult belőle Csehszlovákiaként és Jugoszláviaként, azt is elsöpörte a történelem), Oroszország enélkül is meg tudott jelenni közvetlenül hazánk történelmében. Sem 1849, sem 1945, sem 1956 nem hagyott jó emlékeket a nemzeti tudatban a nyugatit felváltó keleti befolyás hatásairól.
Kölcsönös ellenérzések
István egyértelműen választott, de a földrajzi és kulturális meghatározottságokat nem lehetett maradéktalanul felülírni. Ha nyugati irányba átlépjük az országhatárt akkor mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy nem váltunk a Nyugat teljesen integráns részévé. Ez száz, kétszáz, ötszáz évvel ezelőtt ugyanilyen nyilvánvaló volt. Időnként ezen elkeseredünk, időnként nekiugrunk, hogy most már aztán tényleg „utolérjük” a Nyugatot, és rendszeresen felemlegetjük, hogy mindez nem a mi hibánk. Bármit is teszünk, lenéznek, lekezelnek, kihasználnak bennünket Bécsben, Berlinben, Párizsban (Brüsszelben, Washingtonban).
Ebben természetesen van igazság. Amikor elmerülünk az önsajnálatban, érdemes felidézni, hogy a Nyugat szereplői éppúgy rivalizálnak egymással, mint velünk. Könyvek, drámák, filmek visszatérő témája, hogyan nem kedvelik egymást kölcsönösen franciák, németek, angolok, milyen lekezelően tudnak bánni olaszokkal, spanyolokkal, görögökkel, és nézi le Európa a felkapaszkodott Amerikát, illetve az erős Egyesült Államok a gyenge Európát. Sőt: a szász a bajort vagy a párizsi az összes többi franciát, a milánói a nápolyit (és persze fordítva) tudja éppúgy lenézni és kihasználni, mint az önző és gonosz Nyugat a szegény magyart.
István egyértelműen választott, és választását követték történelmünk legjobbjai. Az ezredfordulótól kezdve a középkori katolikus egyházat megreformálni akaró valamennyi lelkiségi irányzat (melyek általában szerzetesrendekben jelentek meg) megtelepedett Magyarországon is. A reformáció minden árnyalata pillanatokon belül megérkezett Magyarországra és Erdélybe, a török jelenléte sem változtatott ezen. Magyarországi evangélikus egyházunkban az évszázadok folyamán a lutheri ortodoxia, a pietizmus, a liberális teológia és a különböző ébredési irányok sorra megjelentek. A német és a francia felvilágosodás, a liberalizmus, a konzervativizmus, majd a szocializmus különféle irányzatai a magyar szellemi-politikai életre is hatottak a 18–20. században.
Élni a lehetőségekkel
István egyértelműen választott: nyugati orientációjú, de önálló államot hozott létre. Azért alapított tíz egyházmegyét, hogy a Magyar Királyság katolikus egyháza független legyen a Német-római Birodalom egyházától, és közvetlenül a pápa fennhatósága alá tartozzon. Döntése azóta is meghatározza történelmi viselkedésünket.
Nyugati mintákat követünk, de sohasem másolunk, sokkal inkább integrálunk. És ez sokszor nem is olyan nagy baj. Az „eredeti”, nyugati reformáció következményei Angliában évszázadokig lángoló máglyák, Franciaországban elképzelhetetlenül véres és aljas felekezeti alapú polgárháborúk, német földön pedig az országrészek elnéptelenedésével járó harmincéves háború volt. Akik mindezt túlélték, vallási menekültént kerestek új hazát Európa országaiban.
A reformációnak és ellenreformációnak nálunk is voltak vértanúi, a vallásszabadság Magyarországon (és részben Erdélyben is) évszázadokig igen korlátozott volt, de a felekezeti viszályok áldozatainak száma meg sem közelítette az angol, francia, német mértéket. A felvilágosodás követése sem jutott el odáig, hogy Magyarországon uralkodót vagy arisztokratákat végezzenek ki – közvetlen orosz/szovjet befolyás kellett ahhoz, hogy ilyesmik nálunk is megtörténhessenek –, és a katolikus egyházi vagyon egy része is úgy került az államhoz, hogy annak felhasználásába az egyháznak is maradt beleszólása.
Egyházunk 19. századi történelmében azt látjuk, hogy a különféle, Nyugaton megismert teológiai irányzatokat mindig sikerült a magyar viszonyokhoz adaptálni, és a teológiai viták is jóval alacsonyabb hőfokon izzottak, mint német testvéreinknél.
Szent István választott, és a mi nemzedékünk az új évezred elején követte a választását. Népszavazás döntött országunk NATO-, majd európai uniós csatlakozásáról. Belülről látva e szervezeteket, jól látszik, hogy messze nem tökéletesek. A progresszívnek nevezett nyugati gondolatok legújabb vadhajtásait látva megrettenünk: biztosan ezt akartuk? Érdemes ilyenkor felidézni ezeréves történelmünket: valódi nemzeti tragédiákat saját meghasonlásaink, rossz döntéseink mellett a Keletről érkezett veszedelmek okoztak.
Most lehetőségünk van arra, hogy ami anyagilag, szellemileg, lelkileg (higgyük el, van ilyen) érték a mai nyugati kultúrában, azt szövetségesként használjuk, kövessük, éljünk vele. Szerencsére senki nem kényszerít arra erőszakkal, hogy azt is átvegyük, amit nem tudunk és akarunk elfogadni. Szent István választott, az elmúlt évtizedekben mi is választottunk – ne forduljunk vissza, inkább elődeink bölcsességét követve éljünk jól a megkapott és megszerzett lehetőségeinkkel.
A szerző történész, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos főmunkatársa
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. augusztus 14–21–i 87. évfolyam 31–32. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
