Orgonaszóra leszek figyelmes, így tizedmásodpercek alatt elillan a kétségem, hogy melyik irányba induljak, miután az útvonaltervező iránymutatása alapján leparkoltam az autóval Fóton. Mint néhány perccel később megtudom, a reggeli áhítat dallamai jelölték ki utamat az Evangélikus Kántorképző Intézet bejárata felé. Oda, ahol látogatásomkor a 168. nyári kántorképző tanfolyamot tartják.
Harmincnégy résztvevő lakja idén a tanfolyam két és fél hete alatt a patinás, zenét és történelmet árasztó Mandák-villát. Közülük a legfiatalabb nyolcéves, de van olyan felnőtt is, aki Fótról jár be naponta a hangszeres és szolfézsórákra. Tizenhatan foglalkoznak velük.
Ezt a gyors összegzést Mészáros Anna Zsóka közli. „AnZsó” – ahogyan szólítják – ötödéves teológus-lelkész szakos hallgató, akinek különleges az idei tanfolyam, mivel ez az első, amelyet ő vezet. Tavaly nyáron kérdezte meg tőle Bence Gábor, a kántorképző intézet igazgatója, hogy vállalná-e, és ő igent mondott rá. AnZsó családjával együtt aktívan részt vesz a bényei evangélikus gyülekezet életében. Már gyermekkorában jól zongorázott, lelkésze vetette fel, hogy nem lenne-e kedve elmenni Fótra. Annyira megtetszett neki a tanfolyam, hogy idén már tizennegyedjére vesz részt rajta.
Reggeltől estig csak a zene
„Bármikor lépsz be ebbe a házba, reggel nyolctól este tíz óráig szünet nélkül szól a hangszer. Minden szobában van harmónium. Ezen kezd mindenki, aki később orgonán szeretne játszani. Amikor valaki eljut a koráljátékig, és bizonyos számú korált már meg is tanult, akkor felvételizhet orgonára, s ha megy neki, elkezdi tanulni a pedáljátékot is. Ebben az évben tíz orgonistánk van, akikkel két orgonatanár foglalkozik – tájékoztat AnZsó, miközben elindulunk az emeletre. – Ez az én szobám, amit az erkély miatt mutatok meg” – mondja, miközben az épület ikonikus része felé megyünk. Az erkélyre kilépve az árnyékot, hűs levegőt lehelő csodálatos fák koronái között nyugat felől a Pilis kukucskál ránk.
A 20. század elején épült nagypolgári villát Mandák Mária adományozta az 1934-ben Fótra került lelkésznek, Zászkaliczky Pálnak és családjának, akik úgy fogadták el a felajánlást, hogy az épületet a Magyarországi Evangélikus Egyház kapja belmissziói célokra. (A Mandák-villáról szóló korábbi összefoglalónkat itt olvashatják.) Az erkély padjára ülünk, miközben AnZsó mesél a helyről.
A nyári tanfolyamok nagyon intenzívek. Vasárnap kivételével mindennap van félórás harmóniumóra és három gyakorló, félórás énekóra, egy óra szolfézs, két óra közös énekkar és egy közös óra, amely liturgika, himnológia, orgona- vagy bibliaismeret. AnZsó olyanokkal dolgozik együtt, akik őt is tanították, és talán ő is tanít most olyanokat, akik néhány év múlva mellette taníthatják majd a még fiatalabbakat.
A házban minden irányból különböző hangszerek dallamhangjait hallom. Mindez akár lehetne zavaró zenei kavalkád is, mégis inkább csodálatosnak érzem, ahogyan minden szegletből árad a zene. Szakavatatlan füleim harmónium hangját sejtik az ajtó mögött, ahol éppen a Kisvárda melletti Döge községből érkező, egyébként református Valika gyakorol. Mint mondja, nagyon hajlik a szíve az egyházzenére. „Minden álmom, hogy megtanuljak orgonálni, és kántor lehessek. Most kezdtem ismerkedni a billentyűkkel, szolfézsra járni. Eleinte kicsit visszatartott az elhatározástól, hogy már ötvenegy éves vagyok, de hiszem, hogy sikerülni fog, és amikor eljön majd az ideje, kántorként szolgálhatom Istent a templomban.” A kérdésre, hogy milyen az evangélikusok között, azt mondja, első nap még kicsit idegenül érezte magát, de a harmadik napon már úgy érezte, családban van, ahová befogadta a közösség, sokat töltődik lelkileg.
Mivel az órák éppen zajlanak, nincs nagy nyüzsgés a tanáriban, ahol Tüzes Johannával váltok néhány szót. A fiatal, katolikus énektanár a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt, a kántorképzőbe pedig bátyjait követte, s immár hetedik alkalommal tölt itt bő két és fél hetet.
Pap Kinga Marjatta, az „ének tanszék” vezetője lép be a tanáriba, aki pedig már húsz éve tanít itt, és AnZsó szobavezetője is volt. Örömmel beszél arról, hogy a növendékek közül kerülnek ki a későbbi tanárok. „Az egyháznak ez a folyamatosság is a lényege, hiszen a hitében úgy erősödik az ember, hogy az előttünk járók hitéből épül” – mondja. Szép orgonazenés aláfestést ad mindennek, hogy valaki a szomszéd helyiségben az Erős vár a mi Istenünk feldolgozását gyakorolja éppen. Zenéhez nem értő, evangélikus identitását a közelmúltban meglelő emberként elképzelem, ahogyan a jövőbeli kántor majd először játssza „élesben”, gyülekezet előtt…
Gyönyörű az Úristen munkája
„Laci bácsi az első, aki fogadja az embert, amikor megérkezel ide” – mondja AnZsó, miközben kimegyünk a hatalmas fákkal körbeölelt kertbe. Valóban így történt: ahogy beléptem a kapun, Sohan Lászlóval találkoztam elsőként. Tizenhat éve látja itt el a gondnoki szolgálatot. Mint mondja, 1981-ben tért meg, onnantól számítva ketyeg a lelki élete. Elmondása szerint a fótiak úgy tekintenek erre a helyre, mint egy ékkőre, a tanárok pedig mint egy oázisra, ahol a szabadságukból tizenhét napot ideáldozva el is fáradnak, de egyben fel is üdülnek, vagyis olyan ez, mint a lelkészi szolgálat: gyönyörűséges, de nagyon nehéz is.
„Jellemző az itteni életre, hogy a szülők sokszor engem hívnak, mert a gyerekeik nem veszik fel a telefont. Hát persze, hogy nem, mert együtt vannak, egymással foglalkoznak, játszanak, beszélgetnek, építik a közösséget, nem fognak a szülőkkel foglalkozni. Akik először jönnek, sokszor azon aggódnak, hogy mit csinálnak majd itt a papok velük, amikor pedig közeledik a búcsú, az esti áhítat alatt sírnak, pityeregnek, hogy egy évet kell várni a következő nyári tanfolyamig. Gyönyörű az Úristen munkája. Felfoghatatlan!” – ad Laci bácsi lélekemelő összegzést arról, mit is jelent az evangélikusok számára Fót.
Átvágunk a kerten. A padokon éppen énekóra zajlik. Belépünk egy másik, kisebb épületbe, ahol amellett, hogy Laci bácsi él a feleségével, a garázsban helyet kapott egy tanterem, ahol éppen kezdő szolfézsóra van. Nagyterc és kisszekund, kisterc és nagyszekund – magyaráz a táblánál Kalmár Zsuzska. Az újdonság erejével hatnak rám ezek a szakkifejezések, de a padban ülők válaszaiból kiderül, ők már tudják, miről van szó. „Eddig a középhaladókat vittem, ez új helyzet, hogy a kezdőkkel foglalkozom. Meg kellett szoknom, hogy olyat magyarázzak el, ami számomra egyértelmű. Ez kihívás mindkét oldalról, de most már élvezem” – mondja Zsuzska. „Ti is élvezitek?” – kérdezem a növendékek felé fordulva, mire kisvártatva a tanfolyam rangidősétől, Sándortól érkezik a nagy nevetést kiváltó válasz: „Igyekszünk élvezni.”
Szintet lépünk, amikor bepillantást nyerek a Bence Gábor vezette haladó összhangcsoport órájába, így láthatom, honnan hova lehet eljutni. A jöttünk kicsit megakasztja az órát, és az intézet igazgatója előzékenyen megkérdezi, kell-e valamit mondania, vagy csak figyelni szeretnék. „Csak figyelek” – válaszolom a lehető legrövidebben, és mivel nincs ellenére a tanár úrnak, azonnal folytatódhat az óra. Négy diák zongorák és harmóniumok mögött ülve figyeli a táblára író és közben magyarázó Bence Gábort, hogy aztán hangzatok formájában adja vissza, amit tanára kér tőle. Jó kicsit beletekinteni vagy legalább néhány ilyen villanásban részesülni, hogy amikor legközelebb felhangzik a templomban az orgona, emlékezzek rá, milyen út vezet odáig, hogy átadhatom magamat az egyházzene gyönyörű élményének.
Újabb szintet lépünk. Ezúttal fizikailag lefelé, az alagsorban található ebédlőbe, ahol Kósza István zongorakíséret mellett tartja óráit. Szerinte ez a módszer a hatékony az énekek elsajátításában. Most éppen a tizennégy éves Pongival van órája, akinek ez már az ötödik tanfolyama.
Kérdésemre, hogy ilyen fiatalon tudja-e már, mit szeretne kezdeni felnőttként az itt megszerezett tudásával, Pongrác imponáló határozottsággal azt mondja, szeret mindent hamar eldönteni, ennek megfelelően már most tudja, hogy kántor szeretne lenni. Kicsit bizonytalan vagyok, hogy fiatal korára tekintettel szóba hozzak-e olyan témát, mint az evangélikus identitás, de végül mégis így teszek. Pongi elmondja, fontos neki az evangélikussága, amelyhez már szerzett egy kis tudást is, és szeretné megérteni – ahogyan fogalmaz –, hogy „mi van a felsőbb szinteken”. Májusban konfirmált a szentendrei gyülekezetben, és már most aktív a mások szolgálatában: jótékonysági futással pénzt gyűjtött egy olyan szervezet számára, amely otthon nélkül maradt családoknak épít házakat, illetve egy árva gyermekeket támogató kezdeményezés részére is.
Visszamegyünk a földszinti nagyterembe, ahonnan érkezésemkor kiszűrődött a reggeli áhítat hangja. Az orgona tanszak vezetőjével, Tüzes Marcell Sámuellel találkozom, aki 2019-ben orgonaművész-tanár szakon végzett a Zeneakadémián, és már tizenöt éve jár megszakítás nélkül Fótra, előbb tanulóként, majd tanárként. Eleinte harmóniumot tanított, a diploma megszerzése óta pedig orgonát. Mostani növendékeinek egy része magas szinten áll a koráljátékban, de még nem használják a pedált, mások pedig komolyabb orgona-előjátékokat is eljátszanak.
Lélek, tudás és kottaolvasás
„Két és fél hét alatt sokat lehet itt haladni, mert másra nem kell figyelni, csak a zenére, amit támogat az a lelkiség, ami ezt a helyet különlegessé teszi. Motiválóan hat a diákokra, hogy ez a környezet kiveszi őket a mindennapi életből” – mondja Marcell, s miközben beszélgetünk, magyarázatot ad arra, amire láthatóan rácsodálkozom: névvel ellátott borítékok egy asztalon. „SMS-füzetek” – adja meg a tájékoztatást erről az online világból ihletett, kézírás és papír használatát igénylő helyi szolgáltatásról, amely úgy működik, hogy mindenki írhat aláírással vagy akár névtelenül is üzenetet a másiknak.
Egy nagy jelentőséggel bíró tárgyra hívja fel figyelmemet AnZsó, ahogy belépünk a hallba. Az asztalon kolomp hever, amelyet perceken belül Marci, a kolompos fog megszólaltatni, jelezve a ház lakóinak, hogy kezdődik az énekkar Bence Gábor vezetésével. Ez a két óra jelenti a nap magját, amikor mindenki ott van, amikor együtt van lélek, tudás, kottaolvasás, figyelem és sikerélmény a közös alkotásban.
Zeng a kolomp, az énekkar összeáll. Kezdődik a beéneklés, én a terem szélén meghúzva magam élvezem minden másodpercét. Aztán a dallamok helyét szavak veszik át egy időre: a kórusvezető beszél az előző napi szolgálatról, amikor a kántorképzősök a közeli Csővár evangélikus gyülekezetében énekeltek. Elsőként a „Dicsőítünk, Krisztus, aki szenvedtél” kezdetű korál hangzik fel. Csupán néhány sor, mégis jólesőn facsarodik a lelkem a meghatottságtól. Habár ez csak egy tanóra, mégis érzem minden dallamban, minden szóban, mozdulatban, hogy itt van velünk az, akit az énekben dicsőít tanár és diák: Jézus Krisztus.
