Augusztus 2-án a Sant’Egidio közösség szervezésében a józsefvárosi Szent József-templom plébániáján ökumenikus imádságot tartottak a roma holokauszt és a kislétai gyilkosság évfordulóján. Az imaórát Székely János püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Caritas in Veritate Bizottságának elnöke vezette, Gáncs Péter nyugalmazott evangélikus püspök mondott homíliát.
Imádsággal szolgált Radnóti Zoltán főrabbi, a Mazsihisz rabbitestületének elnöke és Dani Eszter tiszteletes a református egyház képviseletében, aki lelkipásztori szolgálatát jelentős részben roma testvéreinknek szenteli. Részt vett a megemlékezésen Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető tanára, Dúl Géza, az MKPK cigánypasztorációs referense és Michels Antal, a Szent József-templom plébánosa.
Az imádságon jelen voltak a 2008–2009-es merényletek áldozatainak hozzátartozói Kislétáról és Tatárszentgyörgyről. Az évek során elmélyülő barátság és az imádság összeköti őket a közösség tagjaival, vigaszt és reményt jelent a szűkölködést és félelmet ma sem nélkülöző hétköznapjaikban. Jelenlétük, az emlékezéshez való hűségük tanúság az imádság vigasztaló erejéről.
1944. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjjel Auschwitz-Birkenauban az SS-ek meggyilkolták az ott még életben lévő mintegy háromezer romát és szintit. 2009-nek ugyanazon a hajnalán kislétai házában sörétes puskával agyonlőtték Balog Máriát és súlyosan megsebesítették akkor tizenhárom éves lányát.
„Azért vagyunk itt, hogy emlékezzünk, hogy bocsánatot kérjünk, hogy könyörögjünk az Úrhoz az áldozatokért és családtagjaikért. De azért is, hogy elmondjuk Istennek és embernek, hogy milyen világról, milyen Magyarországról álmodunk” – vezette be az imádságot Szőke Péter, a Sant’Egidio közösség budapesti felelőse.
Jonathan Sacks nemrég elhunyt nagy angol zsidó rabbit idézte, aki ezt az eszményt fogalmazta meg: „Egy ország akkor erős, amikor gondot visel a gyengékre; akkor lesz gazdag, ha segíti a szegényeket; ha pedig odafigyel a sérülékenyekre, akkor sebezhetetlenné válik”. Olyan álom ez, amely a Biblia lapjairól tárul elénk, hogy mindnyájan testvérek legyünk, ahogyan Ferenc pápa oly gyönyörűen megfogalmazza Fratelli tutti kezdetű enciklikájában. Kérdés, hogy mi nem merültünk-e el az önszeretet álmában? Azt kérte, imádkozzunk, hogy meghalljuk az Úr szavát: „Miért féltek, kicsinyhitűek?”– miközben lecsendesíti a vihart bennünk és körülöttünk.
Gáncs Péter püspök a szamáriai asszony evangéliumi történetének elbeszéléséből kiindulva felhívta a figyelmet arra: az emlékezésen túl esélyt kapunk itt arra, hogy találkozzunk az erre járó Jézussal, aki a forrás közelében vár minket. Jézussal, aki átlépi a határokat. Abban az időben sok hithű zsidó inkább kétszer annyi utat tett meg, hogy ne kelljen a szamáriaiak földjén áthaladnia, ő azonban nem akarta kikerülni ezt a területet.
A zsidók és a szamaritánusok egymás mellett éltek, de megítélték egymást, nem használtak például közös edényeket. Gáncs Péter a cigány-magyar együttéléshez hasonlította ezt a viszonyt, amelyben szintén fontos döntés, elfogadom-e a felajánlott pohár vizet a másiktól.
Jézus provokál – pro voco azt jelenti, előhívni valamit, ami el van rejtve. Jézus előhívja az asszonyt a kitaszított állapotból, ráadásul zsidó létére ő kér segítséget tőle, ami botrány… De itt már másról, az élő vízről szól a történet, amire ez az asszony szomjazik, és amire mindannyian szomjazunk. Ő maga a válasz erre a szomjúságra, ő az élet vize. Az asszony előjön bűnei fedezéke mögül, kitárja az életét.
És akkor betoppannak a tanítványok: olyanok, mint mi, azt hiszik, az a fontos, amit ők hoznak Jézusnak, az ennivaló, nem pedig az, ami a mesterüknél van. Jézus leleplezi a tanítványok kegyetlen kegyességét. Az ő akarata, hogy mindenki üdvözüljön. Ő fontosabbat adhat, olyat, ami bennünk is forrássá válhat. Merjünk meríteni ebből a forrásból, hogy mi is felüdíthessünk másokat – buzdított az evangélikus püspök.
A teljes cikk itt érhető el.
