Zsanettnek hosszú idő óta elege volt a nagy karácsonyi ajándékmizériából. Úgy érezte, fölösleges és költséges dolog ez, ráadásul annyi limlom van már a háznál, hogy nem kellene fokozni semmiképpen. A gyerekek felnőttek, ők a férjével pedig akkor vesznek meg valamit, amikor valóban szükségük van rá.
Nem akarta már a küzdelmes tömegjeleneteket a boltokban és az utólagos bánkódást a sok elfolyt pénz miatt, amelynek lett volna jobb helye is. És az is igaz, hogy egyik családtagjának sem az ajándékozás a szeretetnyelve. Menni meg sehová sem lehet, amióta ez a járványhelyzet van. Tehát ők majd csendben együtt ünnepelnek otthon, előkészületként pedig marad a finomságok elkészítése meg a lelkek ráhangolása az ünnepre. Ez épp elégnek is tűnt.
Elhatározta, de betartani már sokkal nehezebb volt, mint hitte. A nagyáruházak október közepétől kínálták a sok fontos, sőt nélkülözhetetlen mindenfélét, ami nélkül nem lesz elég szép és örömteli az ünnep. Néha megnézett néhány dolgot, időnként pedig már a kosarából tette vissza a kiszemelt újabb kacatot. Nem, mégsem. Minek is lenne erre szükség?
Azt vette észre, hogy legtöbbször saját magának talál valamit. Ezen meglepődött. Azt hitte, neki minden gondolata a gyerekei körül forog, de lám, ez a kis árulkodó jel leleplezte. Nem találta már el az ízlésüket: amióta felnőttek, keveset vásárolt nekik. Inkább csak akkor, ha velük ment, és útközben észrevett valamit, aminek örülne a másik. Vagy ha előre megbeszélték, mit szeretnének. Általában akkor is együtt választották ki. Emlékezett, ennyi idősen hogy vágyott arra, hogy felnőttnek kezeljék. Vigyázott hát, hogy jól tisztelje a határokat. Magának azonban eszébe jutott ez-az. Majd egyszer jó lenne esetleg… De most nem fogja elrontani, amit elhatározott.
Ahogy teltek az adventi napok, valami kis ösztönös ajándékozási vágy mégiscsak visszalopakodott belé. A tanítványai között volt egy kislány, akinek a szép hosszú haját nehéz volt fésülni. Épp, mint régebben az övét. A nagy angyalszárnyas hajkefét mosolyogva tette be a kislány padjába. A gyerek pont olyan „molyolós” volt, mint régen a sajátjai. Most is valami gyöngyökkel piszmogott, de ahogy a hajkefét megpillantotta, mindent lerakott a kezéből. A szeme nagyra nyílt a csodálkozástól.
– Ide nézz, Zsani néni! Ezt igazi angyalok hozták! – mutatta.
– Bizony. Használd örömmel – simogatta meg a kicsi fejét.
Máskor egy maszkot varrt egy elhanyagolt kisfiúnak, mert már nehezen bírta nézni, hogy ugyanazt az „egyszerhasználatosat” nyüvi lassan három hónapja. A kisautós anyagból pont egy akkorka darabja maradt a múltkori varrás után, amekkora ehhez kellett. Percek alatt készült el ez az apró dolog, de nagy örömöt okozott, és persze egészségesebb volt a régi vacaknál.
A virágra akkor gondolt, amikor a nagyi úgy megörült egy cserép mikulásvirágnak. Pont akciós volt a boltban, vett a szomszéd néninek meg a sarkon lakónak is, aki nyáron mindig kiül a ház előtti padra beszélgetni az arra járókkal. Nem is sejtette, hogy ennyire boldoggá teszi őket. Kicsit persze szót is váltottak, ami azért is jó volt, mert éppen akadt egy kis gond az iskolában, ahol dolgozott. A nénik úgy csaptak le az imádkoznivalóra, mintha csak erre vártak volna eleve. Ő meg tudta, hogy most már hátszele lesz, többen is hordozzák szeretetben. Talán egyszer a lánya álmáért is összeülnek majd egy kis együttes imára.
A kakasvágáskor mindegy volt, hogy két vagy három tarajost pucol-e meg, hát eggyel többet kapott el az udvaron, és átvitte a húscsomagot az egyik családnak, azoknak, akik nagyon sok kölcsönt vettek fel. Jól is esett nekik az ajándék. Küldtek fotót, hogy milyen finomságot készítettek, és mennyire felvidította a gyerekeket is a közös főzőcskézés.
Feltöltött néhány tolltartót is. Igen, mindenki elmondta már, hogy ez nem az ő dolga. De van olyan gyerek, akinek nincs gazdája. Hiába telnek a hetek, gyűlnek a fekete pontok, a kicsi nem tudja ezt egyedül megoldani, neki meg elég sok maradék színese összegyűlt. Alig férnek már ebben a kicsi táskába, még jó is, ha adhat belőlük másnak. Az unokák már alig-alig színeznek. Pont jó helyük lesz a ceruzáknak így. Észre sem vette, hogy ez is valami.
Közeledett az ünnep. Nagyon elégedett volt, hogy nincs tele a szekrény olyan holmikkal, amiket már most bán, hogy megvett. Nincs meggymagozó automata meg körömlakkszárító miniventilátor, nincsenek új plédek, amik rosszabbak a régieknél, divatos mintás ágynemű rémes műszálból. Valami könnyűséget érzett, jólesett. Na, sikerülni fog. Idén nem lesz ajándékőrület. A gyerekeket is meggyőzte erről: az igazi ajándék maga a karácsony, a földre jött Istenember közelsége.
És akkor megcsörrent a telefon. Magdi volt, egy régi foltvarró barátnője. Csak egy pillanatra ugrik be – mondta. Tudja, nagy ilyenkor a jövés-menés, de épp egy táskányi anyaga maradt ki a madaras mintájú anyagból, és elkészítette. Pont olyan iskolába való, nagy méretű táska lett belőle, amilyenről még régen beszéltek, hogy jó lenne egyszer.
Épphogy letette, ismét csörrent a készülék. „Tanárnő, ugye nem haragszik, a kislányom készített magának egy nyakláncot. Gyöngyfűzés a hobbija. Jó, kisgyerekmunka, de nagy szeretettel készült. Egy piros halacska, mert nagyon tetszett neki, hogy ez egy keresztény jelkép. Ugye beadhatjuk hazafelé menet?”
A harmadik csörgés a legkisebb lánya volt: „Anyu, szentestére tartogattuk a hírt, de most már tizenkét hetes a babácska, csak neked elmondom, hogy sikerült. Megfogant végre az unokád!” – újságolta boldogan a meddőnek hitt Kincső.
Zsani meg csak állt a konyhája közepén fehér kötényben, és arra gondolt, hogy mindig Isten a legjobb ajándékozó. Nem is érti, mit erőlködött egészen eddig, hogy lekörözze.
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. november 28. – december 5-i, 86. évfolyam 47–48. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
