A tanárnőből Szilvi néni lett az új iskolában: de jó, nekem is van végre nevem! A Szilvi nem olyan gyakori név, nem is megy mindenkinek egyből; van, akinek könnyebb a Szilva néni, és van, aki még angolra is lefordította: Aunt Plum lettem többeknek is. Ez persze az én fülemnek vicces, hiszen az aunt nagynénit jelent vagy amolyan mámikát. Aunt Plum pedig hangzás alapján egy százéves angolszász mondóka apró, fejkendős mamókája, aki most lépett ki a kunyhócskájából a kertecskéjébe, hogy szedjen egy kis füvecskét az egy szem nyulacskájának.
Na most, ez nagyon nem én vagyok a fővárosi bérházas életemmel, ahol a házunk kapujából nem a Pest megyei dűlő látszik, hanem napi negyvenezer átutazó ember, legalábbis a hivatalos statisztikák szerint. De mosolyt csal az arcomra minden alkalommal, ha hallom.
Ők nem hallják a mondókás mamókát benne, ők csak beírták a „guglifordítóba” a Szilva nénit, és ez jött ki. A hatodikos Szandi még le is rajzolt, őrzöm a tanári noteszomban. A negyedikes Ramóna is megpróbált szilva formában lerajzolni, de nem volt megelégedve az eredménnyel. Az agyonradírozott, két ráragasztott műanyag gyönggyel is ékesített kockás papírfecnire végül csak annyi került, hogy Aunt Pl, a többi már nem fért ki, mert túlságosan a szélén kezdte, a radírdarabka pedig már elgurult valahova. De így is gyönyörű nekem, ezt is őrzöm persze. A nyolcadikos Márk pedig nem rajzol semmit, mert nem hord magával se papírt, se tollat, csak egy hangszórót, biztos, ami biztos, ha véletlenül szabadna zenét hallgatni. De a Szilva nénit ő is beírta a törött telefonjába.
Egy szót Márkról, aki amúgy alsóban még ötös tanuló volt, így tudom a kollégáimtól. De nyolcadikra minden megváltozott, Márkból nem tanuló, mindenkire és mindenre mérges nagykamasz lett. Persze láttunk már mindent bojkottáló tizenévest, csak Márknak kicsit nehezebb, mert az ő személyében egy bar-na bőrű tizenéves lázadozik és dühöng. Hogy miért is, az annál azért bonyolultabb, hogy csak úgy meg lehessen nevezni. Rám is próbál dühös lenni, sikerül is neki gyakran, csak azzal nem számolt, hogy folyton nevetek a – rendkívül színvonalas – viccein. „Szilva néni, most mit nevet? Mi baja van magának, hogy mindig nevet? Kineveti a szegény cigány embert?” – lamentál a szája sarkában bujkáló mosollyal, már majdnem összekacsintunk. De nem, még tart a próbaüzemmód, még tesztelni kell az új tanárnőt, hogy tényleg tetszenek-e neki az iskolai korlátokat folyamatosan feszegető és naponta a szomszéd településről átvonatozó Márk remek viccei. Titokban pedig be-beír ezt-azt a fordítóba. Külön színfolt még, hogy az állomáson együtt várakozva jókat beszélgetünk, de hát az az iskolán kívül van. Az más.
Persze minden tanárnak vannak kincsei, noteszban gyűjtött rajzai, vicces pillanatai. Csak én most ezekre a kincsekre jobban odafigyelek, mert ezek a kincsek lendítenek tovább. Szandi, Ramóna és Márk ráadásul három különböző épületbe jár iskolába; a helyi karcsúsító összevonások és épületi adottságok miatt, aki itt tanít, az körbekörözi a települést. Így bármelyik telephelyemre nyargalok éppen, mindig várható egy kincs.
A diákok amúgy egy helyben maradnak, kivéve a tesiórákon. Akkor kabát, csizma, és nekiindulnak, hogy pár utcával ide vagy oda, valamelyik óvodában vagy a város focipályáján kidobóz-hassanak. És némelyik infóórához is át kell gyalogolni a főtéren. Tizenöt percbe belefér, csak amikor latyak van és sár, vagy főleg esik az eső, csak akkor kellemetlen, de akkor is inkább a tanárnak, a diákoknak jólesik a kimozdulás.
És mi köze mindennek Krisztushoz? Talán az, hogy Krisztussal könnyebb a kincsekre koncentrálni. A napi ajándékot megtalálni és ezen keresztül szeretni. Szeretni Szandit, Ramónát és Márkot, teljesítménytől függetlenül. Persze így van ez az itteni kiválóan tanuló, az iskolai mutatókat magasra srófoló diákokkal is, belőlük is van bőven, és így volt ez az előző helyemen is. Csak a mindennel hadakozó Márknál, az üres tolltartójú Ramónánál és az angol szavakat megtanulni nem tudó Szandinál nagyobb szükség van rá.
Mert ráadásul valahogy úgy működik ez, hogy ha megvan a szeretet, akkor egyszer csak a teljesítmény is elindul. Nem egyenletesen növekvő sebességgel, nem, távolról sem. A görbe összevissza ugrál, a kiszámíthatatlanság nagyon megterhelő. De talán nem reménytelen észrevenni az irányt.
* * *
A cikk első része itt olvasható: A tanárnő álmodik
A cikk az Evangélikus Élet magazin 2021. március 21–28-i, 86. évfolyam 11–12. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
