Reggeli áhítatra gyűlnek össze a kistarcsai Johannita Szeretetotthon lakói a tetőtéri, csupa napfény, könyvespolcokkal, hangszerrel, kedves tárgyakkal barátságosan berendezett teremben. A szolgálatot ellátó lelkésznő – az otthon lakója – már jó ideje elöl, a harmóniumnál; keze ügyében énekeskönyv, Biblia, jegyzetek, picit hátrébb szolgatársa, Prokop Zoltánné, Eta is készülődik. Csend van, csak a kalitkában csivitelő két kis papagáj hangját halljuk. Majd megszólal a lelkésznő, a kilencvenhárom esztendős Kinczler Irénke néni: „Keressük ki a 101-es éneket!” S megkezdődik az áhítat, amelyre most olvasóinkat is meginvitáljuk.
Kertes családi házak, kutyaugatás, boltba sétáló, ráérős emberek. Nyári hétköznap Kistarcsa Zsófialigetnek nevezett részén. Az Evangélikus Papnék Országos Szövetségének égisze alatt 1931 őszén nyílt meg az itt vásárolt telken az Özvegy Papnék Otthona.
Sok minden változott majd száz év alatt: a második világháborút személyi veszteség nélkül élték át, ám a történelem viharai 1950-ben a szövetség feloszlatását hozták.
Szolgatársak
Jelenleg a kistarcsai szeretetotthon a Magyarországi Evangélikus Egyház fenntartásában működő komplex diakóniai intézménynek, a több fővárosi és Pest megyei szociális intézet összevonásával létrejött Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálatnak a része; harminckét fő részére nyújt ellátást.
Az áhítatokat Eszlényi Ákos intézményi lelkész tartja, nyáron hetente kétszer: hétfőn és csütörtökön. Az év többi részében minden nap igével, imádsággal, énekkel indul. Nagy áldás, hogy az otthon egyik lakója, Kinczler Irén a mai napig szolgatárs. Egyháztörténész, lelkész, történelmi idők tanúja. Őhozzá érkeztünk mikrofonnal, kamerával. Ottjártunk reggelén szobájában, éppen imádkozó elcsendesülés közben találtuk. Most már kerekessszékben ül, de a törékeny testben csodálatos szellem és lélek lakozik. Szolgáló élete, alázata, Krisztusról szóló tanúságtétele mindannyiunk példája lehet.
Ahol az ember tragédiája kezdődött
E csütörtöki reggelen szépen lassan mindenki elfoglalja a helyét. Pontban fél tízkor felhangzik az ének: „Zengd, lelkem, ez új reggelt, / A nap, ím, ismét fölkelt…” (EÉ 101,1) A harmóniumot is Irénke néni szólaltatja meg. A nem csak evangélikusok alkotta, mintegy húsz-huszonöt fős gyülekezet átéléssel énekli énekeskönyvünk szép dicséretét, majd együtt, fejből mondják Luther Márton reggeli imádságát. A lelkésznő ezután saját szavaival is fohászkodik a Teremtőhöz.
A bibliaolvasó Útmutató napi igéi jóllakásról, világi javakról és Isten előtti felelősségünkről szóltak aznap: soha ne feledkezzünk meg a szükséget szenve-dőkről.
„Járjuk körül a világi jólét kérdését, noha úgy érezhetjük: ebben az otthonban élve ez már nem vonatkozik ránk – kezdi az áhítatot a lelkésznő. – A Bibliában Jézus és a Zsoltárok könyve is sokat foglalkozik a gazdagsággal: látjuk a gazdag ifjú, a szegény Lázár történetében vagy abban a jézusi mondatban, hogy ne gyűjtsetek kincseket magatoknak. Ragadjuk meg a biblikus szemléletet, hogy megértsük a további mondanivalót!
A Biblia azt mondja: Isten szinte munkatársként helyezte maga mellé az embert a teremtéskor. Az ember pedig mit akart: »Miért legyek munkatárs, amikor úr is lehetek? Én is tudok teremteni!« Ez a legnagyobb, máig ható kísértésünk. Itt kezdődött az ember tragédiája. Elszakadt eredeti küldetésétől. Ekkor jött be a félelem, az üresség, a hiábavalóság érzése, ami megnyomorítja az életünket. Az ember is teremteni akar. S hová jutunk? Lassan a káosz szélére. Nem ismerünk rá magunkra és a világra sem.
Itt állunk hát, s most Jézus áll a mindenség fölött, és néz. Sokszor megható, ahogy a Biblia azt mondja: »Jézus rájuk tekintett…« Az egyik legmegrendítőbb ilyen mondatot Máté 9-ben olvashatjuk: »Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elveszettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.« Rájuk tekintett, a tömegre akkor is, amikor éhesek voltak. A Golgota keresztjén pedig az egész világot látta, s így szólt az Atyához: »…bocsáss meg nekik…!« Végül pedig Úrként feltámadva odahívta tanítványait, ránézett a világra, és kiküldte őket: vigyétek az evangéliumot, a jó hírt ennek a szenvedő embervilágnak!”
Amit Jézus látott, szomorú, tragikus volt – folytatódott a gondolatsor. „Irgalmas, szelíd szeme megszánta a világot. A megoldás? Nem a világ felforgatása, nem a forradalom, hanem egyedül a jézusi út. Mélyszegénység van, de a Lélek hiányzik, hiszen a társadalmak Európában alapvetően nem élnek rosszul. A pünkösd nem csak egy lezárt ünnep. Jézus láthatatlanul adja a Lelkét. Nekünk itt, ebben az otthonban semmi sem hiányzik már: ruhánk, kenyerünk van. Amire szükségünk van, az a Szentlélek. A szeretet, együttérzés, a kedvesség a legnagyobb hiánya az emberiségnek. Ezen a káoszban heverő, lélek nélküli világon segít Jézus. Az a gazdagság, amit ő ad! Adhatunk mi is ebből a gazdagságból: egy jó szót a Lélek által, egy szívből jövő pillantást. Ebben a vonatkozásban Isten mindennap megajándékoz bennünket az igében, hogy mi is tudjunk ajándékozni.”
Végül így zárta áhítatát Irénke néni: „A világ tele van apró, a sötétben, a gaz között világító kis fényekkel. A krízisek közepette is megtapasztalható – legyen az villámárvíz vagy más tragédia –, hogy a jó emberek világítanak a Lélek által. Működik a világban az Isten láthatatlanul – de egyszer majd meglátjuk őt. Ez vigasztaljon minket: velünk van a világ végezetéig. Ámen.”
A kis ökumenikus közösség a Miatyánk után így fohászkodott Istenhez: „A cinkének a mindennapi magot, nekem a mindennapi kenyeret, a napi eget, a napi csendet, egyebet nem is tudom, mit akarjak. Adj, Istenem, bölcsességet, vágyaimnak csendességet, illedelmes öregséget, könnyű véget, könnyű véget.”
Nevetni a korral
Az áhítat percei után a derűre is szánnak időt az otthonlakók. Prokop Zoltánné Somogyi Eta néni – szintén kilencvenhárom éves – felelős a viccekért. Tévéújságjából gyűjt össze gondosan néhányat, s felolvassa lakótársai örömére. Igen, mosollyal kell megfűszerezni az együttlétet: van minek örülni, ahogyan imént hallhattuk Irénke néni igehirdetésében. Persze ha gyászol a közösség, vagy nagy beteg van, akkor elmaradnak a humoros percek, de ha nincs semmi baj, akkor együtt nevetnek. A nevetés gyógyít!
Egy idősotthonban például ez a vicc egészen más éllel, jó adag iróniával hangzik el:
„– Doktor úr, szeretnék legalább százhúsz évig élni!
– Dohányzik?
– Nem.
– Szereti a jó ételeket?
– Nem.
– A finom italokat?
– Nem.
– Hát a nőket?
– Nem.
– Hát akkor mi a csudának akar olyan hosszú ideig élni?”
Irénke néni elköszön: „Erős vár a mi Istenünk, áldás, békesség, dicsértessék a Jézus Krisztus, mindörökké, ámen.” A teremben ezután negyvenperces torna kezdődik; aki végigcsinálta, jutalmul masszírozást kap a gyógytornásznőtől.
„Örök Isten, áldj meg minket, / Legyen őrző gondod ránk!” – visszhangzik bennünk a záróének (EÉ 293,1), ahogy kifelé tartunk. A ragyogó nyári napfényben hívogató a kistarcsai otthon kertje. Szeretnek a lakók idelent sétálni, hűsölni, jókat beszélgetni a hintaágyon és a filagóriában, szívesen elnézegetik a gondozott kert virágait.
Valóban azt érezzük: gazdagok vagyunk: a hétköznap nyűgeit egy láthatatlan kéz levette a vállunkról.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. szeptember 5–12-i, 86. évfolyam 35–36. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
