Tapintatlanságnak tűnhet megkérdezni valakitől, hogy éves szabadságából hány napot tudott kivenni, de a Budapest XVII. kerületében működő Podmaniczky János Evangélikus Óvoda és Általános Iskola vezetőjét bátran kérdezem erről. És ő nevetve válaszol: „Maradt jó pár, majd valamikor kiveszem.” A kérdező azonban sejti, hogy az igazgatónő a szabadnapjait is az iskolai építkezés területén tölti majd…
Rákoskeresztúron közegyházi támogatással sikerült bővíteni néhány tanteremmel a Magyarországi Evangélikus Egyház által fenntartott oktatási intézményt, és a bővítés-korszerűsítés idén is folytatódik. Az építkezés okáról, körülményeiről az intézmény vezetőjét, Erdészné Nagy Éva igazgatót kérdeztük.
– Kívülről teljesen rendezettnek tűnik a Ferihegyi úton 1961-ben átadott iskolaépület. Tulajdonképpen mi tette szükségessé a Podmaniczky János Evangélikus Óvoda és Általános Iskola felújítását?
– Amikor 2012-ben a Magyarországi Evangélikus Egyház átvette az iskolánkat, két telephelyen működtünk. Volt egy óvodaépületünk, ahol az első–második osztályosokat tanítottuk. Az egy védett kis sziget volt. Az akkori egyház-vezetés azonban úgy döntött, hogy össze kell költöznünk. Komoly zsúfoltság lett, mintegy száz gyermekkel több került az iskolaépületbe. Ez a helyzet az órarend kialakítását, a mindennapi életünket is nagyon megnehezítette. Például nem tudtuk vállalni, hogy nagyobb óraszám-ban hirdessük meg a népszerű idegen nyelvi képzéseket, mert ahhoz már olyan csoportbontás kellett volna, amit lehetet-len volt kiviteleznünk.
– Ezen a szűkösségen segített az elnyert közegyházi támogatás?
– Az elnyert támogatással egy pincerészt alakíthattunk át – szinteltolással. Az első rész, amely 2020 szeptemberére készült el, korábban elzárt terület volt, a katasztrófavédelem pincéje. Ebben kaphatott helyet a könyvtár, egy informatikaterem, egy fejlesztőszoba és két csoportszoba. A második, mélyebben fekvő rész az intézmény saját pincéje. Itt idén májusban kezdődik meg egy rajzműhelytanterem, gondnoki helyiség, valamint vizesblokkok és a műszaki dolgozók öltözőjének kialakítása.
– A mostani építkezést a Podmanicky-iskola igazgatójaként „vezényelte le”, de ön volt a vezetője a Laborcz Ferenc nevét viselő elődintézménynek is. Nehéz volt a váltás – államiból egyházi fenntartás alá kerülni?
– A tantestület nagyobb része nyitottan, kíváncsian, bizalommal várta a fejleményeket. Talán mert pedagógusaink közül eleve sokan voltak hívő, templomba járó emberek, és alapértékeinkben világi iskolaként is azt képviseltük, amit most. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy alig volt tanárunk, aki nem akart a tantestületünkben maradni. Úgy emlékszem, mindössze hárman hagytak el minket. Természetesen kicsit azért tartottunk is a váltástól, ám – miként én – tanárkollégáim is inkább lehetőséget láttak az átvételben. Ugyanez a nyitottság sajnos nem volt elmondható az óvodánk esetében. Ott akadt egy „ellenérdekelt” vezető, aki félretájékoztatta és felhergelte a szülőket, dolgozókat. Így azután az egyház számára elég komoly kihívást jelentett meggyőzni a családokat arról, hogy a gyerekek csak nyernek, ha felekezeti intézménybe kerülnek.
– És valóban nyertek?
– Nézze, a gyerekek nálunk ugyan azt megkapják, amit egy állami iskolában. Ugyanazok az oktatási törvények érvényesek itt, mint ott. Veszíteni tehát semmit nem veszítenek. Viszont valóban nyernek. Egyrészt a közösséghez tartozás élményét. És immár nem csupán a Budapest XVII. kerületén belül más oktatási intézményekkel meglévő kapcsolataink révén, hanem mert egy „különleges” országos hálózatnak is részesei lettünk. Pedagógusaink szakmai napokra, találkozókra jutnak el, diákjaink pedig a diákönkormányzatok összejöveteléről jönnek haza mindig nagy lelkesedéssel. Arról nem is beszélve, hogy az egyházi iskolák nagy segítséget kapnak azáltal, hogy közöttünk hitoktatók, lelkészek is dolgoznak. Az a folyamatos útmutatás, hogy „figyelj Istenre!”, „fordulj szeretettel mások felé!”, „segítsd a rászorulót!”, a legfogékonyabb korban jelent tényleges segítséget a diákok gondolkodásának és viselkedésének formálásában. Szeretet-teljes közösség élményét tapasztalhatják meg nálunk a diákok – és az, hogy ezt az értékrendet tárhatjuk eléjük, bizony kivételes lehetőség. De nem csupán a gyerekek, hanem a pedagógusaink számára is. Annak tudata, hogy soha nem vagyunk egyedül, hogy van kihez fordulni a bajban és az örömben – ez is nagy nyereség. A diákok aztán persze eldönthetik, hogy milyen úton mennek tovább, de az, hogy nálunk megismerhetik a keresztény értékeket, segítség lehet később választásaikban.
– Úgy tudom, az iskolaátvétel az ön személyes életére is hatással volt. Többek között vállalta, hogy áttér evangélikus felekezetünkbe.
– Nagy dilemmám volt, hogy én, aki addig önkormányzati iskolát vezettem, mennyire lehetek hiteles egy evangélikus egyházi intézmény élén. A felekezeti elköteleződéshez komoly támogatást kaptam a helyi evangélikus gyülekezet lelkésznőjétől és akkori felügyelőjétől. Ha meginogtam, továbblendítettek. Az átvétel körüli vitás kérdésekben mindig pártomat fogták. Ez erőt adott. De bátorítást kaptam a gyülekezet tagjaitól is. Azt átélnem, hogy „idegenként” ilyen szeretettel fogadnak, sőt biztatnak, nekem nagyon sokat jelentett. A végén az a furcsa helyzet állt elő, hogy már nemcsak az iskola érdekében küzdöttem azért, hogy intézményünk egyházi fenntartásba kerülhessen, hanem a gyülekezetért is.
– Öröm hallani, hogy befogadóan viszonyult önhöz a gyülekezet. Kapott más muníciót is a Rákosmentén élő evangélikus közösségtől?
– Egy nagyon-nagyon szerethető közösséggel lettem gazdagabb. Miként másokat, a gyülekezeti alkalmak engem is segítenek, hogy ebben a rohanó világban megálljunk egy kicsit, gondolkodjunk, Isten felé forduljunk. Ezek nélkül az órák nélkül felőrölnének minket a mindennapok. Az iskolai közegben is érzem ennek a szükségét. Itt a heti áhítatok elsősorban ugyan a diákjainknak szólnak, mégis mindig van egy-egy gondolat, ami a felnőtteket is feltölti. Mostani világunkban különösen is szükségünk van arra, hogy el tudjunk csendesedni, hogy amink van, azzal meg tudjunk elégedni. De a legfontosabb, hogy tudjunk örülni! Én ezt az örömöt tapasztalom egyházi közösségünkben. Az évek során talán ezért is tudtam sokkal közelebb kerülni Istenhez.
– Vajon egy egyházi iskola vezetéséhez más irányítási stílus szükségeltetik?
– A jó vezető demokratikus módon, de határozott döntéseket hozva kell, hogy irányítson. A vezetés keresztény jellegét inkább a kollégákhoz való viszonyulás adja. A protestáns egyházakban a lelkész „testvéreimként” szólítja meg a híveket, jelezve, hogy Isten családjában ő is csupán egy az Atya gyermekei közül. Így látom a saját igazgatói pozíciómat is. Én egy vagyok a többiek közül, csak más a feladatom és a felelősségem a munka-megosztásban. Nekem kell vezetnem, de ez nem azt jelenti, hogy felettük állok, avagy távol tőlük.
– Végezetül a kérdés, amiért tulajdonképpen ezt a beszélgetést kezdeményeztem: mit jelentenek az ön számára az elismerések, jutalmak?
– Ha most a múlt év október 23-án kapott elismerésemre gondol, akkor a válaszom: én bizony nagyon örültem neki! Aligha árulok el titkot: minden pedagógus vágyik arra, hogy elismerjék a munkáját. Jólesik, ha észreveszik, hogy dolgozik, hogy sokszor évtizedek óta hűségesen jelen van a gyerekek között, vagy mint én, több évtizede vezet egy intézményt. Érdekes módon először akkor szembesültem az ezzel kapcsolatos érzéseimmel, amikor más iskolák pedagógusait minősítettem. Bementem az igazgatók irodájába, és a falon ott voltak a bekeretezett oklevelek, a polcokon a különféle elismerések. Ilyenkor mindig rá kellett döbbennem, hogy ilyesmik nekem nincsenek. Akár restellhetném is, hogy ez a „felismerés” egy-egy pillanatig olykor még rosszul is esett, de az „őszinteséggel” talán érzékeltetni tudom, milyen örömöt jelentett, amikor Rákosmente Önkormányzata méltónak tartott arra, hogy 2020-ban nekem adományozza a Rákoskeresztúrért díjat.
A Rákoskeresztúrért díjjal a képviselőtestület azon polgárok iránt fejezi ki elismerését, „akik példamutatásukkal, magas színvonalú teljesítményükkel, maradandó alkotásaikkal, munkásságukkal jelentős mértékben hozzájárultak Rákoskeresztúr szellemi és anyagi gyarapodásához, és kivívták a városrész megbecsülését”.
Az interjú eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. május 2–9-i, 86. évfolyam 17–18. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
