„Egy vezető tudjon feladatot kiadni a kezéből, és ne akarjon mindent csakis maga megoldani. Ha valaki nem enged ki semmit a kezéből, az egy idő után lehetetlenné teszi a munkát” – mondja Krámer György. Egyházunk országos irodájának igazgatóját Tomka János A bizalomépítő vezető című, nemrégiben megjelent könyve alapján kérdeztük a jó keresztény vezető ismérveiről.
– Mitől tart valakit jó vezetőnek?
– Attól jó vezető valaki, ha működik a rábízott csapat, és megvan az az eredmény, amiért a csapat összeállt. Nem véletlenül használom a csapat szót, mert fontos, hogy akik együtt dolgoznak, azok jól érzik magukat, szívesen vannak ott, sokáig az adott munkahelyen maradnak. Illetve az is fontos, hogy a munkatársak nem félnek attól, hogy kérdezzenek, vagy akár el is menjenek, ha nem érzik magukat a helyükön.
– Van olyan személy, akire ma is vezetői példaként tekint?
– Szinte gyerekkoromtól kezdve volt mindig valamilyen pozitív „vezetőélményem”. És ezekből, ha nem is tudatosan, de mindig tanultam. A pannonhalmi bencéseknél a prefektusom, Ambrus atya volt az egyik ilyen ember. Ő fantasztikus módon tudta nekünk megtanítani, hogyan kövessük őt mint vezetőt úgy, hogy közben remek humora volt, és nagyon jó kapcsolatot ápolt velünk.
– A kosárlabdának köszönhetően hamar kipróbálhatta a tanultakat.
– Négy éven keresztül voltam irányító a pannonhalmi gimnáziumi kosárlabdacsapatban, és ott megtanultam azt, hogy van a csapatban a magas ember, aki nem engedi be a kosárba a labdát, van olyan, aki bárhonnan pontosat dob, és van olyan, aki mellett nem lehet elvezetni a labdát, mert tökéletesen védekezik.
– Irányítóként felismerte, kinek mi az erőssége.
– Valóban, és ettől kezdve nem volt más dolgom, mint osztani a labdát, mert nemcsak nekem kellett pontosan dobni, és nem nekem kellett minden feladatot ellátni, hanem azt kellett megtanulnom, hogy ki milyen feladatra alkalmas, és hol tudja kamatoztatni a tehetségét. Teológus-koromban a zuglói cserkészcsapatban vezetőként pedig azt a felelősséget tapasztalhattam meg, hogy milyen az, amikor harminc gyereket kiviszünk a Mecsekbe, és egy héten keresztül minden a vezetők vállán van az étkeztetéstől egészen addig, hogy mit tegyünk, ha netán valaki megbetegszik. És nincs a közelben senki, aki a problémás helyzeteket megoldja.
– Említette, hogy a jó vezető ismérve, ha a munkahelyi csapatában szabadon véleményt nyilváníthatnak, vagy akár szabadon távozhat, akinek nem megfelelő a közeg. Az országos irodán mekkora a mozgás?
– Szabad a légkör, így elég hamar kiderül, ha új munkatársat veszünk fel, hogy passzol-e ide. Volt olyan, aki huszonnégy órán belül felmondott, és van, aki több évtizede itt dolgozik. Szerintem a legfontosabb, hogy a munkatársak elmondhassák a véleményüket, azt is, ha valami nem tetszik nekik. Az osztályvezetőkkel próbálunk nagyon őszintén beszélni, és ha valakinek problémája van, akkor vagy a csapatban, vagy egyénileg el tudja nekem mondani. Fontosnak tartom, hogy az irodán visszajelzésre épülő rendszer legyen.
– „A bizalmat követelni nem lehet, csak megdolgozni érte” – olvasható az idézet Martina Kesslertől Tomka János könyvében. Ön hogyan vívja ki a bizalmat?
– A vezetői tulajdonságok egyik legfontosabbja, hogy tudunk-e bizalommal lenni, és tudunk-e bizalmat építeni magunk körül. Az országos irodán ez extrém kihívás, hiszen itt nem csak a munkatársak felé kell bizalmat építenem. Ránk van bízva ugyanis háromszáz gyülekezet, emellett ott van még több mint száz intézmény a vezetőikkel, munkatársaikkal, illetve van több olyan testület, amely meghatározza a feladatainkat: az országos presbitérium, a zsinat, az országos elnökség, a püspöki tanács. És mindegyiknek bizalommal kell néznie rám, máskülönben nem tudok dolgozni. Ha ez a bizalom bármelyik oldalon elvész, akkor kínkeservessé válik a munka. Ráadásul ezeknek a csoportoknak az érdekei, az elképzelései, a céljai is lehetnek különbözőek, ezért egyáltalán nem könnyű ezt a megszerzett bizalmat fenntartani. És létezik egy közvetítő szerepem is, akár a gyülekezetek felé, akár a döntéshozó testületek felé és aztán vissza a saját munkatársaim felé: közvetíteni, hogy egy-egy döntés mögött milyen okok állnak, miért az lett a végső döntés, ami. Tehát elengedhetetlen a hatékony és folyamatos kommunikáció. Keskeny ösvény ez, néha inkább palló, amin végig kell menni, hogy a bizalom mindkét irányban megmaradjon. Ha nem tudom megtartani, akkor nem lehet dolgozni. És az is érezhető, hogy ez a bizalom borzasztóan törékeny. Ha itt egyetlen kilengés történik, az többévnyi munkát törhet össze.
– Volt már olyan konfliktusa valamelyik munkatársával, amely után nehéz volt újrakezdeni? Ha igen, akkor hogyan lehet visszaépíteni a bizalmat?
– Nagyon nehéz helyzet ez, mert hat az ember egész személyiségére, érzelmeire is. Nehéz feldolgozni és higgadtan végiggondolni egy ilyen törést. Először azt kell meghatározni, hogy mekkora a bizalomvesztés, mit tudok vele kezdeni, és tudok-e az illetővel újra közös kiindulópontot találni; lehetséges-e, hogy adjunk még egy újrakezdési lehetőséget egymásnak. Van olyan, amikor erre nincs mód, s akkor tényleg el kell búcsúzni. Ha viszont megtaláljuk a közös kiindulópontot, és azt mondjuk, hogy van még esélye az együttes munkának, akkor nagyon fontos, hogy pontosan kell tisztázni, mi volt gond, miért érintett rosszul, ami történt, mi okozta nálam a bizalomvesztést, és megbeszélni azt, hogy a jövőben hogyan lehet a törés lehetőségét kizárni. Illetve én ezekben a helyzetekben még megbeszélek egy meghatározott időtartamot, ameddig szorosabb kapcsolatot tartunk, és gyakoribb visszajelzést kérek, vagy gyakrabban ellenőrzöm, hogyan végzi az illető a feladatát. És ha visszaépül a bizalom, mert látjuk, hogy működik a kö-zös munka, akkor újra szabadabb mozgástérrel dolgozunk tovább ebben a munkatárs-vezető kapcsolatban.
– Szó esett a jó megfigyelőképességről: egy jó vezető felméri, hogy az egyes csapattagjainak mi az erősségük, aztán beszéltünk a bizalomról és a jó kommunikációs készségről. Mire van még elengedhetetlenül szükség ahhoz, hogy valaki jó vezető legyen?
– Fontos az is, hogy egy vezető tudjon feladatot kiadni a kezéből, ne akarjon mindent csakis maga megoldani. Ha valaki nem enged ki semmit a kezéből, az egy idő után lehetetlenné teszi a munkát már gyülekezeti szinten is. A pilisi gyülekezetben is azt éltem át, hogy volt tíz-tizenöt olyan munkatársam, akikkel állandóan együtt dolgoztunk. Meghatározó élményem volt az, amikor esperesként este hazaértem, és az udvarról láttam, hogy az összes teremben ég a villany, zajlanak a foglalkozások – ez azt mutatta, hogy a munkatársak a megbeszéltek szerint kézben tartották a dolgokat, a megfelelő emberek vitték a rájuk bízott feladatokat. Ezzel vissza is tértünk a bizalom kérdéséhez, hiszen mindez nem lehetséges bizalom nélkül. Az is elengedhetetlen szerintem, hogy tudjunk fókuszálni: bármilyen összetett feladatba kezdünk, annak pillanatok alatt lesznek részfeladatai, elágazásai, de a vezetőnek mindig meg kell tudnia tartani a fókuszt, figyelve arra, mi a végső cél, és milyen ütemben kell addig elérni.
– És nem beszéltünk még a humorról…
– Egy csapat megnevettetése valóban sok mindent helyre tesz. Akár úgy, hogy a vezető nevettet, akár úgy, hogy észreveszi azt, aki tudja a csapatban hozni a humort.
– Egyházi munkahelyen dolgozunk. Empatikusabban állunk egymáshoz. De van a keresztényi türelemnek is határa?
– Ha ezt afelől közelítjük meg, hogy miben működik másként egy keresztény vezető, akkor elmondható, hogy keresztényként a hitünkből adódóan van egy olyan alapélményünk, ami sokat segít. Az egész életünk az elfogadásra épül. Az alaptapasztalat az, hogy engem a teremtő Isten elfogad. Ez olyan erős, hogy belőlünk is kisugárzik, én is ettől működöm, és ezért elfogadó tudok lenni a másik irányába. Azonban fontos látni a határt. A munka a követelményeken keresztül ezt azért kijelöli. Az nem megy, hogy mindent és mindenkit elfogadunk úgy, ahogy van, aztán sehova nem jutunk el, nem lesz meg a munka.
– Mi az, ami az említett elfogadáson túl megkülönböztet egy keresztény vezetőt egy világitól, mondjuk, egy multicég irányítójától? Vagy lehet egy világi igazgató is tudtán kívül keresztényi módon irányító?
– Lehet ugye keresztény és keresztényi módon irányító egy multicég vezetője is, ezt ne zárjuk ki, de inkább azt emelném ki, hogy teljesen más egy multi és egy egyházi közösség – esetünkben az iroda – célja. Szerintem itt van az óriási különbség a két gondolkodás között, hiszen az egyik haszonorientált, míg a másik az evangélium hirdetését segíti a gyülekezetekben, az intézményekben, minden egyes területen. Az összes anyagi és emberi erőforrásunkat ebben az emberhez nagyon is közel álló feladatban élhetjük meg, ráadásul nagy szabadsággal. Ezerféle olyan feladat van, amelyben az evangélium hirdetése vagy annak segítése mint cél megvalósítható. És ha itt egyfajta szabadság van, akkor az állandó profittermelésben pedig szerintem egyfajta szűkösség.
– Pilisi gyülekezeti lelkészség után került az országos irodába. Mindkettő vezetői pozíció – mégis miben kellett vál-toznia? A léptékek mellett mi az, amiben nagyon más a két irányítói feladatkör?
– Egy gyülekezet vezetőjeként alapvetően a magam ura vagyok. Természetesen ott van a presbitérium, és együtt dolgozunk, mégis a lelkészt, a lelkészeket tartja az első számú vezetőnek a presbitérium. Az országos iroda igazgatójaként a feladatokat végrehajtó intézménynek vagyok a vezetője. Rengeteg döntéshozó van felettem, és sokszor más a véleményem, más irányt választanék, de az a dolgom, hogy végrehajtsam a megszabott döntéseket, feladatokat. Ez a legnagyobb különbség. Ezt erősen tanulni kell. Ha ezt nem tartanám be, ha a saját fejem után mennék, az pillanatok alatt hajótörést okozna. A másik nagyon fontos különbség, hogy egy gyülekezeti lelkész a saját kisebb közösségére fókuszál, ez a feladata. Az adott közösség érdekeit nézi, az ő boldogulásukért dolgozik. Az országos irodán viszont rendszerben kell gondolkodni, nem partikuláris érdekek mentén, hanem egy rendszert kell működtetni. Ha ezt nem veszem komolyan, akkor káosz alakul ki. Szintén óriási különbség, hogy gyülekezeti lelkészként együtt élek az emberekkel: találkozom velük, ha kimegyek a piacra, ott vannak az istentiszteleten, látogatom őket, együtt létezem egy közösséggel. Itt az irodán pedig komoly távolság van köztem és a többi szereplő között. Az, hogy egy adott gyülekezet ma milyen problémával küzd, hogy egy innen több száz kilométerre lévő iskola igazgatója pontosan hogyan boldogulhatna jobban az intézményével, hogy egy diakóniai intézményünk hogyan lehet még jobb, azt nem lehet könnyen érzékelni Budapestről, az Üllői útról. Ez komoly kihívás, egyúttal nehézség, nemcsak itt az országos irodán, hanem az egyházvezetésben is: hogyan tudunk megfelelő kapcsolatot tartani a távolabb levőkkel, és hogyan tudjuk a közöttük és közöttünk esetleg meglévő kommunikációs szakadékot áthidalni.
– Itt újfent a bizalom kerül elő, hiszen bízni kell abban, hogy egy-egy intézményvezető tudja, mire és hogyan van szüksége, és azt meg is osztja az egyház vezetésével; és bízni kell benne, hogy jól méri fel a helyzetét, az igényeit.
– Igen, de ez egy magányos helyzet, mert nincs folyamatos kapcsolat. Nem élünk egy közösségben, úgy, ahogy egy gyülekezettel, ahol bizonyos szempontból közösen éljük az életünket.
– Végezetül arról érdeklődöm, hogy van-e egyházunkban vezetői tanácsadás, támogatás.
– Az országos irodán folyamatosan van továbbképzés a vezetők számára. A pandémiáig ez évi két alkalom volt, amelyet külsős, profi csapatok tartottak. Ehhez most szeretnénk visszatérni. Fontosnak tartom ezt. Ezenfelül minden csoportvezetőnek biztosítom, hogy ha bármelyiküknek szakmai tanácsadásra vagy coachingra [személyes, segítő és fejlesztő tevékenység, amelynek célja az elakadások, problémák megoldása valamely szervezet, vállalat, illetve személyek esetében – a szerk.] lenne szüksége, az is rendelkezésre áll. Le kell szögezni, hogy egy ilyen szervezetben az ember a legnagyobb érték: ha van egy jó munkatársad, akiben megbízol, szeretsz és tudsz vele együtt dolgozni, akkor mindent meg kell adni ahhoz, hogy a munkáját jól tudja ellátni, jól érezze magát, és ez hosszú távon is így maradjon.
* * *
Az interjú eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. május 8 – 15–i, 87. évfolyam 17–18. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
