Ha valaki otthon érzi magát a gyülekezetben, sajátjának érzi a közösséget, akkor sem az időt, sem a pénzt nem fogja sajnálni tőle – fogalmaz Mészáros Tamás. A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület felügyelőjét a tisztségéből fakadó felelősség mellett saját elköteleződésének útjáról is kérdeztük.
– Felügyelő úr hogyan emlékszik vissza a saját konfirmációjára?
– Őszintén: magáról az alkalomról csak halvány emlékeim vannak. Sokkal inkább a konfirmáló lelkészem, Zászkaliczky Péter személye maradt meghatározó számomra. A családi háttér, kötődés mellett neki köszönhetem azt, hogy nemcsak megmaradtam az egyházban, hanem szolgálatot is vállaltam.
– A konfirmáció után a gyülekezet aktív tagja maradt, vagy akkor átmenetileg eltávolodott kissé az egyháztól?
– A gimnáziumi éveim nem a gyülekezeti aktivitásról szóltak; sok minden más, a kamaszkorral járó kérdések, problémák vonták el a figyelmemet. Igazából nem is a gyülekezethez, hanem a fóti kántorképző intézeten keresztül egy jól körülhatárolható ifjúsági csoporthoz kapcsolódtam elsősorban. Illetve a Fejér-Komáromi Egyházmegyében akkor már intenzíven zajló nyári táborok hatására egy másik, az előbb említettet részben átfedő közösség tagja lettem. Ezek határozták meg az egyházhoz tartozásomat.
– Melyik volt az a pont, amikor visszatalált a gyülekezetéhez?
– Ez már felnőtt fejjel történt. Igazából szolgálatot – kántorizálást, harangozást – mindig is vállaltam, hiszen a családunk látta el ezeket a feladatokat. Aztán amikor szembesültem azzal, hogy az egyház számára kinyílt lehetőségek a hitoktatásban, a gyerekmunkában mekkora esélyt rejtenek magukban, de sajnos ehhez nincs meg gyülekezetünkben a kapacitás – az idő tájt még csak helyettes lelkészünk volt –, akkor a hitoktatásba való bekapcsolódás volt az, ami, mondjuk így, komolyabban elindított az egyházi szolgálatban.
– Immár több mint tíz éve, hogy egyházkerületi felügyelőnek választották. A civil munkája mellett milyen elfoglaltságot jelent ez a tisztség? Mennyire és miben tud leginkább Szemerei János püspök segítségére lenni?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a civil munkám jórészt kötetlen formában zajlik. A leginkább kőbe vésett feladataim a keddi hittanóráim, amiket, ha egy mód van rá, nem szeretek elhalasztani. A kerületi felügyelői tisztséggel járó feladatok nagy részére számítottam – értem ezen a gyülekezetlátogatásokat, a gyülekezetek felújítási, anyagi problémáiban való segítségadást, az ünnepeken való, nemcsak protokolláris, hanem tényleges részvételt –, de természetesen újak is jelentkeztek. Még ha az egyházkerületnek nincs is meg az a fajta munkáltatói jogköre, mint az országos irodának, azért mégis az egyházkerület püspöke az, aki felel az egész terület lelkészi ellátottságáért és a gyülekezetek zavartalan működéséért. A civil életből hozott munkáltatói és munkahelyi tapasztalataimmal segítem őt ebben, olyan esetekben pedig, amelyekben nem szükséges az ő lelkipásztori jelenléte, hanem egyszerűbb technikai problémákat kell megoldani, egyedül is el tudok járni – így le tudom venni a válláról a feladatok egy részét.
– A gyülekezet, illetve az egyház iránti elköteleződés sokféle módon megnyilvánulhat: lehet ez a gyülekezeti életben való aktív részvétel, az egyházfenntartói járulék fizetése vagy önkéntes szolgálatvállalás. Ideális esetben hogyan következik egyik a másikból, vagy miként tartoznak ezek egybe?
– Ha az ember a saját javaira gondol, akkor két nagy csoportba osztja őket: az egyik az anyagi javak, a másik pedig az idő. Azzal szembesülünk folyamatosan, hogy nem is az anyagi javakból van kevés, hanem az idő az, amit nehezebb odaszánni. Pedig az egyház, a gyülekezet működése is igényli, hogy minél több odaszánt életű ember legyen, aki nemcsak azzal tudja le a kötelezettségét, hogy bedobta a perselybe, amit kellett, befizette az egyházfenntartói járulékot, hanem az idejéből tud is szánni a többi gyülekezeti tagra, sőt akár a lelkészre is. Jó, ha észrevesszük, ha ő is elfárad, ha anyagi gondokkal küzd, ha családi problémái vannak, ha megreked a szolgálatban. Tehát az idő és a figyelem az, ami szerintem a legfontosabb: az egyháza és a gyülekezete iránt elkötelezett ember, de különösen egy felügyelő ezekből adjon a legtöbbet. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan nyüzsögve mindig mindenütt ott kell lennie, de ha szükség van rá, akkor legyen jelen. Emellett személy szerint a csákvári gyülekezet felügyelőjeként fontosnak tartom még azt is, hogy ne az utolsó padból figyeljem a gyülekezetet, hanem igenis „kéznél legyek” még az istentisztelet alatt is a lelkésznek, és ezzel is kifejezzem, hogy mellette állok.
– Szavai a jó példával való elöl járás fontosságáról tanúskodnak. Ezen túlmenően mit tudnak tenni a gyülekezeti, egyházmegyei, egyházkerületi felügyelők, hogy másokban is erősödjön az odatartozás és az odaszánás érzése, szándéka?
– Tapasztalatom szerint minden gyülekezetnek magának kell az adott közösség korösszetételéhez, társadalmi helyzetéhez igazodóan olyan alkalmakat szerveznie, hogy minden egyes tag megtalálja a helyét, és otthon érezze magát. Nagyon sok helyen tévesztenek arányokat, a feladatokra összpontosítanak, van ilyen bizottság meg olyan és amolyan bizottság, ezáltal a közösség kívülről jól szervezettnek látszik, minden feladatnak megvan a felelőse. De számomra az a legfontosabb, hogy egy gyülekezet közössége vonzó legyen. Hogy aki oda betér, az egyből otthon érezze magát, kapjon figyelmet, szeretetet – és igen, feladatot is. Ne az egyházfenntartói járulék és az adakozásra való felhívás legyen az első, bár persze az is nagyon fontos. De én úgy gondolom, hogy az az előbb említettek következménye. Ha valaki otthon érzi magát, sajátjának érzi a közösséget, akkor ő sem az időt, sem a pénzt nem fogja sajnálni a gyülekezet céljaira.
– Felügyelőként mit lehet tenni azért, hogy otthon érezzék magukat a gyülekezeti tagok?
– Meg kell találni azokat a munkatársakat, akik olyan alkalmakat tudnak szervezni, amelyek egy-egy csoportnak, rétegnek szólnak. Ezen túlmenően egy felügyelő, ha a lelkésszel olyan kapcsolatban van, még az igehirdetés hangnemére is befolyással lehet. Persze tudom, ez vékony jég; nem egyszerű kérdés, hogy nálunk, ahol paritásos alapon, mégis munkamegosztásban működik a gyülekezetek vezetése, mennyire szólhatunk bele egymás dolgába. Én azt gondolom, hogy ha a gyülekezetről, az egyházról van szó, akkor nincs „én ügyem” vagy „te ügyed”, hanem akkor csak „mi ügyünk” van. Feltételezve egy jó, bizalmi kapcsolatot, egy lelkész nem veszi zokon, ha az elnöktársától vagy a gyülekezet bármelyik tagjától jön olyanfajta kritikai, segítő észrevétel, hogy például egy kicsit legyen figyelmesebb a kisgyerekes családokra, legyen figyelmesebb a gyülekezet etnikai összetételére vagy politikai beágyazottságára. Tehát nagyon sokrétű egy felügyelőnek ez a fajta tennivalója, de két dolog fontos: az ötletesség és a figyelmesség.
– „Egy test tagjai vagyunk” – ez volt a témája a tavaly szeptemberi országos presbiteri, tisztségviselői, munkatársi találkozó [EPOT] egyik műhelyének, ahol a résztvevők azt a feladatot kapták, hogy próbálják meg beazonosítani, gyülekezeti tagként milyen „testrésznek” felelnek meg. Felügyelő úr önmagát mivel azonosítja: fül, száj, kéz vagy láb?
– Már az EPOT-on is nagyon ötletes dolognak tartottam ezt a szekciót. Azt kell mondanom, én a magam aktív gyülekezeti szolgálati idejét ilyen szempontból változó időszaknak látom. Amikor annak idején az egyházmegyei ifjúsági táborokban segítettem, akkor egyértelműen kéz és láb voltam. Ugyanígy a nagyvelegi kastély felújításánál is a két kezünkkel vertük a vakolatot, ástuk a földet, kevertük a gulyást a konyhán; tettük, ami éppen dolog volt. Ez később módosult: egy kisebb vagy nagyobb csoport vezetése, aztán a hitoktatás kapcsán a száj szolgálata került előtérbe. Az ember az Istenhez tartozását, a Krisztushoz tartozását a magatartásával, az életével tudja a leghitelesebben kifejezni. De azt gondolom, hogy a keresztyén életnek eljön az a pontja – ha valaki ezt elhivatottan és igényesen végzi –, hogy meg is kell szólalni. Kerületi felügyelőként a fizikai tennivaló annyira nem jellemző, bár attól függ, mit nevezünk annak. Fizikai jelenlét kell az országos presbitériumi üléseken való döntéshozáshoz, a zsinati munkában való részvételhez, az egyházkerület ügyeinek a vezetéséhez, intézéséhez. De az ezeken a testületi alkalmakon, illetve az egyházkerület minden egyes ünnepi vagy kevésbé ünnepi alkalmán való megnyilvánulás – amellett, hogy egy-egy feladatnak a megoldása – nem történhet annak a figyelmen kívül hagyásával, hogy ezt a feladatot azért kaptuk, és azért kell elvégeznünk, hogy az abban érintetteknek a Krisztushoz és az egyházhoz tartozását minél jobban segítsük. Ha ez a célja minden egyes munkánknak, akkor szerintem jó irányba haladunk.
– Saját szolgálatában, illetve az egyházkerület életében mit tart a 2022. esztendő legkiemelkedőbb momentumainak?
– Számomra nagyon nagy élmény volt az egyházkerületi missziói napon, Balatonbogláron is, de különösen a presbiterek és tisztségviselők országos találkozóján, hogy másfél-két év kényszerű távollét, a világjárvány által okozott nehézségek után újra felszabadultan léptünk ki az otthonainkból, és mentünk ezekre az alkalmakra, amelyeken nagyon jó témákat is kínáltunk – azért a többes szám, mert magam is aktívan részt vállaltam mind a kettőnek az előkészítésében. Természetesen az elmúlt év bővelkedett az egy-egy gyülekezethez köthető örömteli alkalmakban is. Egy harminc-negyven fős kis gyülekezet ünnepe legalább akkora öröm, mint ha több százan vagy ezren lehetünk együtt. Az eltelt év nekem személyesen hozott olyan megtapasztalást is, hogy az ember sok mindent tud az életében irányítani, de az életünk nem végtelen, hanem véges, és nem árt, ha a mindennapjainkban ezzel is számot vetünk. Kaptam egy kis figyelmeztetést az Úristentől, és ezt igyekszem megélni és értékelni.
– Mit vár, mire számít 2023-ban, milyen tervekkel, fókuszpontokkal kezdi az új évet?
– Az új esztendő nagyon sok kérdőjelet hordoz magában. Tagja vagyok önkormányzati testületnek, a csákvári gyülekezet kis közösségének, de ugyanezt tapasztalom az országos egyháznál is: anyagiak és költségvetés tekintetében egyfajta vázlatot készítünk mindenhol. Vannak terveink, és jó lenne, ha ezekhez az anyagi háttér biztosítva lenne, de sok a bizonytalanság, ami körülvesz bennünket. Természetesen a legnagyobb vágyakozásom, várakozásom az, hogy az Úristen valahogyan, a józan ész hangját meghallatva észhez téríti a háborús konfliktus szereplőit. Ha annak vége van, akkor talán az anyagiak is kiszámíthatóbbá válnak. De attól félek, hogy ez vágy marad csak. Az új évben, azt remélem, evangélikus egyházunk megmarad abban a józan mértékletességben, ami eddig is jellemezte a működését, gazdálkodását, és továbbra is az lesz az elsődleges cél, hogy a gyülekezetekben folyó munka, a lelkészi ellátottság, a szolgálat biztosítása, kiegyensúlyozottsága és így a gyülekezetek működőképessége – nemcsak anyagi, hanem közösségi és lelki értelemben is – zavartalan legyen. Én igyekszem ehhez a maga erejét és tudását továbbra is csatasorba állítani.
